2022. máj. 2.

Vukics Ferenc: A vesztes-vesztes helyzet megvalósulása Ukrajnában – „a Sámson-forgatókönyv”

–

„A győzelem egyetlen útja néha a fegyverletétel.” Richard Bach

Az emberek egy része még mindig ott tart, hogy nem fogja fel, hogy ebben a háborúban nincs helye az igazságnak, a nagy ideáknak és az emberi humánumnak. Az újságírás, amelyet valamikor negyedik hatalmi ágnak szántak és abban bíztak, hogy a másik három demokratikus ellenőrzésének fő eszközévé fog válni, ma jelenleg az orosz-ukrán háború „információs műveleteinek” része. Senki sem törekszik a valóság nyilvánosságra hozatalára, mert nem ez a feladata ezekben a műveletekben. Azt kell írnia, azt kell mondania, ami elősegítheti az Oroszország elleni győzelmet.

Bármiféle kapcsolat a valóság és a média között ma már csak a kétségbeejtően naiv emberek tévképzeteiben létezik. Itt az igazi háború az emberek tudatának birtoklásáért zajlik.

A műveleteket tervező szakembereket már nem „zavarja” a valóság, mert pontosan tudják, hogy az a fontos a számukra, amit az emberek „hisznek” és a nem pedig az, amit „tapasztalnak”. A közvélemény a katonai műveletek fogságában van.

Oroszországnak nincs esélye a transzatlanti térségben zajló információs háborút megnyerni. Bizonyos katonai célokat elérhet, de függetlenül attól, hogy Ukrajna egészét, felét, harmadát fogja csak elfoglalni, akkor is „totális vesztesnek” hozzák ki majd ebből a küzdelemből. A nyugati közvélemény manipulálásának azonban van egy még rosszabb hatása: felkészíti a közvéleményt egy kiszélesedő háború elfogadására.

Ha az európaiak elfogadják, hogy semmi más dolguk sincs, mint hogy végtelen áldozatot hozzanak az „ukrán demokrácia” védelme érdekében, akkor lassan ott találhatjuk magunkat, ahol most a lengyelek vannak, akik akár egy világháborút is megvívnának már Oroszországgal, és akár már holnap bevonulnának Nyugat-Ukrajnába. Itt, a Szilaj Csikón már többször foglalkoztunk azzal, hogy az események előrehaladtával a békéről és a háború végéről már nem akar beszélni senki.

Nemrégiben tett közzé egy érdekes írást a háború végéről „Tell us how this war in Ukraine ends” címmel a Responsible Statecraft. A szerző George Beebe, aki több mint két évtizedet töltött az amerikai kormányban hírszerzési elemzőként, diplomataként és politikai tanácsadóként, többek között a CIA Oroszország-elemzési igazgatójaként. Beebe egy időben Cheney alelnök orosz ügyekkel foglalkozó személyzeti tanácsadójaként dolgozott.

Beebe felhívja a figyelmet arra, hogy bár egyre növekszik az Oroszország feletti „győzelem” iránti igény, azért csak végig kellene gondolnunk, hogy egyáltalán lehetséges-e egy hagyományos értelemben vett győzelem/vereség végkimenetel.

A 2018-ban forgatott ukrán Atlantisz c. film szerint az ukránoknak elképesztő veszteségek árán, de sikerül legyőzniük az oroszokat. Aki annak idején találkozott ezzel az ukrán mozifilmmel, az sejthette, hogy ez az összecsapás előbb-utóbb be fog következni. A film szerint Ukrajna ugyan maga mögött hagyta a kelet-ukrajnai konfliktust (ennek mibenlétét balladai homályban hagyja a film), de cserébe egy olyan destabilizált ország jött létre, ahol szinte mindenki külföldre távozik, ha van rá lehetősége, mert nemcsak munkahelyek nincsenek, de normális ivóvíz sem, ugyanis azt mindenhol, évszázadokra mérgezővé tették a kivonuló oroszok.

Az amerikai elemző a filmmel ellentétben más lehetőségeket és következményeket is bemutat írásában. Azt gondolhatnánk, hogy neki könnyebb dolga van, mert amíg a film forgatókönyvét író Valentyn Vasyanovych (aki egyben a rendező is) egy addig meg nem történt esemény jövőképét próbálta felvázolni, addig Beebe egy már zajló és a valamiféle „valósághoz” kötődő történésből vonhatja le a következtetéseit. Ennek a háborúnak az abszurditását az is jól mutatja, hogy még az sem tud pontosabb végkimenetről előrejelzést adni, aki nem a „filmnyelv” futurisztus művészi világából indul ki. Pedig a lényeg mégis a háború vége. Emberileg egyedül a háború vége értelmezhető igazán.

A délszláv háború óta újból megtanultuk, hogy a háború csak akkor ér véget, ha már mindenki meghalt, aki egykor részt vett benne. A szervezett emberölés olyan mély sebeket okoz az emberek lelkében, hogy azokat csak a „sárga föld” gyógyíthatja be. Murakami Haruki szerint nincs olyan, hogy a csatának csatával vethetnénk véget.

„A harc önmagát gerjeszti. A háború tökéletes fenevad. Vért ont, erőszakkal megsebzett húst harap, és attól gyarapszik.”

„Mondd el, mi lesz ennek a vége!”

David Petraeus tábornok tette fel ezt a kérdést az iraki háború kezdetén, 2003-ban. A kérdés azóta egyfajta szállóigévé vált, és felveti a katonák felelősségét is, mert akik tudják, mi a háború, azok tudnak könnyebben véget vetni is neki.

George Beebe is Perraeus tábornok mondásával és az akkori állapotok felelevenítésével kezdi elemzését:

„Visszatekintve nehéz lenne nem azt állítani, hogy a Bush-kormányzat túl optimistának bizonyult volna a háború befejezésével kapcsolatban. A Fehér Ház demokratikus és virágzó Irakra számított, amely katalizálja a Közel-Keletet uraló tekintélyelvű rezsimeket, és kiüríti az iszlám radikalizmus mocsarát. Ehelyett az Iraki Szabadság hadművelet felszámolta Irán egyik fontos ellenfelét, és több évtizedes instabilitásba sodorta a régiót. Ennek a folyamatnak a következményei továbbra is súlyos károkat okoznak az Egyesült Államokban, Európában és a világban.”

„Oroszország Ukrajna elleni brutális inváziója miatt sokan felháborodtunk. Moszkva agressziójával szembeni eltökéltségünk miatt sokan azon tanakodnak, hogy mit kellene tennünk ebben a helyzetben, de ehhez képest jóval kevesebben veszik a fáradtságot, hogy elgondolkodjanak a háború végének kérdésén. Mivel az orosz hadművelet botladozva halad a csatatéren, néhány prominens amerikai és a brit tisztviselő (és sok pomponlány) először Irakban beszél egyre nyíltabban az Oroszország feletti győzelemről, az orosz hadsereg döntő meggyengítéséről, sőt a Moszkvában lezajló rendszerváltásról. Sokan remélik azt, hogy Putyin ukrajnai baklövése éppen azokat az eredményeket hozhatja el a nyugat számára, amelyeket meg akart akadályozni: egy kibővített és megerősödött NATO-szövetséget, amely még mélyebben beépül Oroszország perifériájára, elérve Oroszország marginalizálódását a világban, valamint a Putyin-éra végét.”

„Talán mindez bekövetkezhet. Ukrajna eddigi katonai hatékonysága azt sugallja, hogy nem elképzelhetetlen az orosz erők felett aratott harctéri győzelem. Lehet, hogy az orosz haderőt túlszárnyalják és beszorítják a Donbászba. Talán az orosz hadigépezet kifogy a fegyverekből és a hadianyagból. Talán, ha Putyin általános háborús mozgósításhoz folyamodik, az elsöprő népi ellenállást vált ki. Talán ha az orosz csapatok veszteségei nőnek és a gazdasági nélkülözés egyre mélyül, az ugyanúgy ellenállást vált ki az országban. Talán, ahogy egyesek remélték, Putyint valamilyen módon mégis csak megbuktathatják és a helyébe egy, a Nyugat számára jobban alkalmazkodó utód kerülhet. Az 1990-es évek víziójának lehetősége a szabad és békés Európáról még mindig a kezünkben van.”

„Ritkán van erős alapja az ilyesfajta politikai tervezésnek. Lehet, hogy Oroszország nem tud teljes győzelmet aratni Ukrajnában, de szinte biztosan megvannak az eszközei annak biztosítására, hogy ha veszít, akkor elérje, hogy az összes többi résztvevő fél is veszítsen. Ezt nevezzük „Sámson-forgatókönyvnek”. Ahogyan azt Irak esetében meg kellett volna tennünk, most bölcsen tesszük, ha megfontolunk néhány alternatív – és túlságosan is elképzelhető – lehetőséget ennek a háborúnak a végére, hogy körültekintően döntsünk az általunk követett cselekvési irányról.”

„Az egyik legaggasztóbb lehetőség az Egyesült Államok és Oroszország közötti valódi katonai válság kialakulása. A Biden-adminisztráció bölcsen ellenállt a politikai nyomásnak, amely arra próbálta kényszeríteni, hogy amerikai csapatok lépjenek Ukrajna földjére, vagy hogy repüléstilalmi zónát vezessenek be a légtere felett. Ezek a lépések közvetlen háborút jelentenének a világ legjelentősebb nukleáris hatalmai között. Az eszkaláció azonban más módon is kialakulhat. Ha az Egyesült Államok és a NATO nem konvencionális eszközökkel – meghatalmazotti (proxy) és gazdasági háborúval – törekszik Oroszország feltétel nélküli megadására, akkor ésszerűen elvárhatjuk-e Moszkvától, hogy ebbe belenyugodjon? Meddig tartózkodik Moszkva a Nyugat elleni közvetlen megtorlástól, különösen, ha a donbászi orosz hadművelet akadozni kezd?

Moszkva többször is óva intette a nyugati vezetőket, nehogy további katonai szállítmányokat küldjenek Ukrajnába. Oroszország legitim katonai célpontoknak nevezve ezeket az adományokat. Ukrajnán belül megtámadta az utánpótlási vonalakat és raktárakat. Oroszország már 2014-ben bebizonyította, hogy hajlandó csapást mérni a NATO területén található ellátó létesítményekre, miután hírszerzőket használt fel egy Ukrajnának fegyvereket szállító csehországi raktár felrobbantására. Putyin minden bizonnyal megérti, hogy a NATO-területen belüli közvetlen orosz csapások eszkalációs kockázattal járnának. Ám ha kialakul a realitása egy ukrajnai katonai vereségnek, akkor a helyzet alaposan megváltozhat. Oroszország világra gyakorolt befolyására és az otthoni stabilitása érdekében dönthet úgy, hogy egy ilyen lépés szükséges.”

„Az oroszországi sztrájkok Putyin ügyét is szolgálhatják a háború iránti orosz támogatás megerősítésében, amelyet ő kezdettől fogva Oroszország és a NATO közötti egzisztenciális konfliktusként ábrázol, nem pedig Oroszország és Ukrajna közötti összecsapásként. Nehéz előre megjósolni, hogy hová vezethet az Oroszország és a Nyugat közötti közvetlen katonai szerepvállalás határvonalainak átlépése. A Biden-adminisztráció óvatossága az orosz erőkkel való összecsapás elkerülése terén enyhülhet, ahogy az orosz csapásokra való válaszlépésre irányuló politikai nyomás növekszik. Valószínűleg ezt követően nyugati megtorlás következne be az orosz területen lévő létesítményekkel szemben. Az orosz 'kiberharcosok' a digitális arénában pusztító szabotázscselekményeket hajthatnak végre a nyugati kritikus infrastruktúra ellen. Oroszország kísértést érezhet, hogy a sebezhető Egyesült Államokat célozza meg. Támadások érhetik a műholdakat, amelyektől gazdaságunk, valamint katonai és felderítő műveleteink függenek. Milyen szakasznak kell elkövetkeznie – ha egyáltalán van ilyen –, ahol a veszteségek hatására Moszkva és Washington beszünteti az egymással szembeni ellenségeskedést és kikerül az atomháború felé vezető spirálból?”

„Egy másik lehetőség az, hogy egy elhúzódó rendezetlen patthelyzetben találjuk magunkat Oroszországgal szemben, amelyben az ukrajnai háborúnak nincs megállapodás szerinti vége, de egyik fél sem kívánja folytatni az aktív hagyományos harcot. Folytatódna a nyugati gazdasági háború Oroszország ellen. Oroszország messze nem érné el eredeti céljait: Kijev megszállását, a Zelenszkij-kormány leváltását és a nyugati katonai szerepvállalásának megszüntetését Ukrajnában. Az orosz erők ennek ellenére elfoglalnák a Donbász régió egészét vagy nagy részét, és ellenőrzésük alatt tartanák a Krímet Donbászszal és Oroszországgal összekötő szárazföldi folyosót. Ez Ukrajnát megosztott állammá tenné egy megoldatlan geopolitikai státusszal, miközben Európának egy gennyes, nyílt sebet okozna. Ellentétben Németország és Európa hidegháború alatti megosztottságával, ennek az új, forrongó konfrontációnak kevés szabálya lenne a veszélyek mérséklésére. Korábban a legtöbb fegyverkezési egyezmény, végrehajtási megállapodás korlátként szolgált a háború alatt és után. A hidegháború 'rendezettsége' és kiszámíthatósága eltűnt, és nem sok kilátás van a közeljövőben való újjáéledésére vagy felülvizsgálatára.”

„Végül ez a háború tárgyalásos rendezéssel is végződhet, mivel a legtöbb konfliktus történelmileg eddig ezzel ért véget. Nem kis teljesítmény azonban olyan kompromisszumot találni, amelyet minden fél el tud fogadni. Zelenszkij jelezte, hogy Ukrajna beleegyezhet a hivatalos semlegességbe, de csak szigorú biztonsági garanciák feltétele mellett, amelyek feltételei mind az Egyesült Államok (amely régóta megtagadja Ukrajna saját erőivel való védelmét), mind Oroszország (amely határozottan ellenzi az Egyesült Államok vagy a NATO jelenlétét Ukrajnában) kifogásolhatónak találhatja. Ukrajna érthető módon kizárta a területi engedményeket, de Putyin szinte biztosan nem egyezne bele olyan rendezésbe, amelyben Oroszország kénytelen lenne elhagyni a Donbászt, és az ottani szeparatista csoportok nem szívesen élnének Kijev uralma alatt a háborús évek után. Nehéz elképzelni, hogy Putyin kompromisszumot kötne, ha az Egyesült Államok és Európa megtagadja a gazdasági szankciók enyhítését egy egyezség részeként, vagy ragaszkodik ahhoz, hogy őt és más orosz tisztviselőket háborús bűnökért bíróság elé állítsák.”

„Ez a menü az ukrajnai konfliktus lehetséges befejezéseiről kevésbé vonzó. Ha a Nyugat arra törekszik, hogy mindenáron nyertes legyen Oroszországgal szemben, akkor nagyon könnyen egy veszélyes vesztes-vesztes forgatókönyv áldozatai lehetünk. Itt az ideje, hogy válaszoljunk a Petraeus-kérdésre!”

Forrás: