Vukics Ferenc: Gyógymód polgárháború ellen. Tisztelt Olvasó!

„Valóban olyan életforma ez, melyben a közösség az első és legfőbb személy, s lelkében változatlan, csupán az atyák és a fiak cserélik egymást." (Tamási Áron)

Manapság nagyon nehéz helyzetben van az az ember, akinek lételeme a szabad gondolat. Nem divatos már az „ami a szívemen, az van a számon is” magatartás. Óvatoskodó szerepjátékká silányult a világ.

Álarcok mögé bújt emberek ütköznek meg egymással. Nincs valódi társadalmi párbeszéd. Nem ismerjük a módját. A módszertan elsajátítása pedig csak valóságos párbeszéddel, vitákkal, megbékéléssel valósulhat meg.

Ehhez pedig valóságos, élő gondolatokat, érzéseket kell közvetítenünk egymás felé. Nehéz és fáradságos tapasztalásról van szó, nemhiába „patópálkodunk” vele évszázadok óta.

„Ha valaki egyszer csak azon kapja magát, hogy a többség véleményét szajkózza, akkor ideje megújulni.“ (Mark Twain)

A valósággal párhuzamos dimenziókba migrált emberek nem nagyon tűrik meg ezt a „régimódi” hozzáállást. Azt mondani és azt írni, amit legbelül gondolunk, ma leginkább egy közéleti öngyilkosság. Ma hajnalban én úgy szereltem össze a latptomomat, mint az az elkeseredett ember, aki tudja, hogy az általa gondosan megtisztogatott és átnézett fegyver valójában arra szolgál, hogy néhány pillanattal később véget vessen az életének. Abban a pillanatban, amikor azt írjuk, amit igazából írni akarunk, akkor járunk a helyes úton, de abban a pillanatban érezzük, hogy ez most annyira „túl sok lesz önmagunkból”, hogy lavinákat indít el még a közvetlen környezetünkben is.

„Emberek, mind magyarok vagyunk! Nézzetek a fejetek fölé! (...) Nézzetek a lábatok alá! Minden porszem az előttünk járó nemzedékek földdé lett arcából való rész." (Tamási Áron).

Géczy Gábor barátom mindig arra figyelmeztetett, hogy túl gyorsan és túl sok mindent akarunk megvalósítani egyszerre.

„Meg kell várni, amíg az emberek megérnek ezekre. Amíg maguktól nem állnak neki megszervezni önmagukat, és ezzel párhuzamosan nem találnak egymásra, amíg a táj nem kel életre, addig hiába erőlködünk. Alulról kell indulnia a kezdeményezéseknek.”

Tökéletesen igaza volt, de a bennem lévő „napszámos óra” egyre csak siettetett. Fél évszázados lázadó énem azt mondatta velem mindig, hogy mi vagyunk az a bizonyos „alulról”. Néha olyannak éreztem a helyzetünket, mint az anekdotabeli plébános esetét, aki segítségért könyörög a Teremtőhöz árvíz idején, és már a harmadik csónakot utasítja vissza. Követlenül Istentől igényeljük a megváltást, de semmibe vesszük az általa küldött segítséget. A belső-somogyi öregek azt tanították nekem, hogy az Isten mindig pontosan tudja, hogy az emberek hol rontották el a világot. A gyerekek képében el is küldi azokat, akikkel ezt az egészet helyre lehetne hozni. Az már csak az embereken múlik, hogy „el akarják-e rontani” az üzenetet, vagy hagyják, hogy megvalósuljon az isteni szándék. Erre mondták azt ezek az emberek, hogy

a magyar akkor teszi jól a dolgát, amikor a „fiainak a fejére teszi a koronát”.

Sajnos háború van, és tízmilliók keltek fel az egyik hétfőn este arra, hogy a mindennapok során olyan komolynak gondolt problémák (a gyerek intője, az értetlen munkahelyi főnök stb.) semmivé váltak. A határok felé menekülő embereknek pedig most is iskolába, munkába, kirándulni kellene menniük, nem pedig az ismeretlenbe menekülni. Egy beregszászi ismerősöm elkeseredve telefonált rám, hogy az ukrán határőrök nem engedték át a nagyfiát a határon, pedig csak novemberben fogja betölteni a tizennyolcat. Közben olyan barátaim, akik éppen Lengyelországban és Szlovákiában kamionoznak, azt mondják, hogy az utak tele vannak prémium kategóriás ukrán autókkal, amelyekben kigyúrt férfiak ülnek. A kisebb autókat nők vezetik, és tele vannak gyerekekkel. Ők azt teszik, amit tenniük kell. A következő nemzedéket mentik.

Állítólag a határőrök háromezer dollárért engedték át a katonaköteles korban lévő „pénzes” férfiakat a határon. Úgy tűnik, hogy a szervezett bűnözői csoportok tagjai és a „rendszer kegyeltjei” nem akarnak meghalni Zelenszkijért és Ukrajnáért. A képviselők döntő többsége már a támadás előtt egy héttel, február 15.-én elhagyta az országot.

Közben halljuk, hogy megindultak a nyugati zsoldosok és önkéntesek Ukrajnába, az Európai Unió és egyes NATO tagállamok fegyvereket szállítanak az Ukránoknak. Az ukrán vezetés pedig fegyvereket oszt a lakosságnak.

Tizennégy éves lányok és hetvenéves nyugdíjasok járnak ki az ideiglenesen létrehozott lőterekre és az épületharc alapjainak elsajátítására létrehozott „ölőházakba”.

Készülnek, hogy a Szíriában, Líbiában és a Donbaszban harci tapasztalatot szerzett orosz és csecsen harcosokkal szembeszálljanak. Közel húszezer nyugati fegyveres lesz lassan jelen a konfliktusban. Már eddig is több ezren voltak és jelentős szerepet játszottak az eddigi harcokban is. Volt, aki az ukrán civilek kiképzésében segédkezett, és volt, aki az ukrán műveletekben vett részt. Már ők is szenvedtek el súlyos veszteségeket Mariupolnál.

„Nincsenek előítéleteim magammal szemben. Apám fehér volt, anyám fekete. Néhányan félvérnek, vagy valami ilyesminek hívnak. Én nem állok senki oldalára. Nem állok sem a fekete, sem a fehér ember oldalára. Én Isten oldalára állok, aki megalkotott engem, és aki miatt fekete és fehér vagyok.“ (Bob Marley)

Horvátok, bosnyákok, angolok, franciák, spanyolok, lengyelek, hollandok, finnek, szlovákok, magyarok, volt ISIS katonák, al-Kaida harcosok indultak el, hogy a hivatalos orosz haderő mellett összecsapjanak a másik oldal által szervezett orosz, csecsen, szerb, szlovák, francia, örmény önkéntesekkel.

Mindenki, akinek „leszámolnivalója” van a másikkal, most Ukrajnában gyülekezik. Amit otthon nem tehetett meg, azt most megteheti ebben a közegben.

Az erőszak egyre fokozódik, és az elképesztő mértékű erőszakot sugárzó filmeken felnevelkedett európaiak észre sem veszik, hogy a harcoló felek saját „sikereiket” az elpusztított emberek számában mérik. Ki disznózsírral kenegeti a lőszereket (hogy jobban megalázza az eltalált muzulmán vallásúakat), ki pedig mérgekbe mártja. Az ellenség ördöggé festése, „dehumanizálása” zajlik mindkét oldalon. Emberi arcok néznek egymással szembe megkeseredve, miközben arra törekednek, hogy ezeket az arcokat minden emberi vonásuktól megfosszák.

„És hazám volt a szó, s hazám volt a nép, mely magyarul beszél, a nép, az óriási állat, mely e fekete földön él; amit mondtam, a nyelvén mondtam, a nyelvén mondtam, erőm az ő ereje lett, sorsát magamba építettem, sorsa magába épített."

(Szabó Lőrinc: A sokféle hazáról)

Elkeseredve hallgattam egy lengyel ismerősöm tegnapi monológját, ami arról szólt, hogy itt az ideje, hogy a lengyelek igazságot szolgáltassanak, és nekünk, „kistestvéreknek” is meg kell értenünk, hogy ki mellé kell állnunk. Több ország is úgy döntött, hogy nem szállít fegyvereket és szállítmányokat sem enged át a határain. Nemcsak Magyarország, de még Izrael is ilyen döntést hozott.

Azon gondolkodtam el, hogy akik ez ellen tiltakoznak, azok végiggondolták-e, hogy milyen következményekkel fog járni a túloldalon még viszonylagos biztonságban lévő települések lakóira, ha fegyverszállítmányok érkeznek a városokba? Hogy fogják érezni magukat a határon túl élő magyarok, akik hallani fogják a szirénák bömbölését vagy a bombák becsapódását?

Tegnap mi arra ébredtünk, hogy az a politikai ellenzék, amely folyamatosan a járványügyi szigorítások pártján állt, most azt állította, hogy az ő „ellenállásán” buktak meg a korlátozó intézkedések. Azok, akik korábban a hadsereg léte ellen kampányoltak, és a „felesleges” fegyverkezést kiáltottak pár harckocsi beszerzése után,

most akkorát fordultak, hogy a még fel sem szerelt és az új eszközökre ki sem képzett katonákat egyből bezavarták volna Ukrajnába. Az őrület jelei mutatkoznak mindenhol.

Egyes amerikai demokrata képviselők szerint pedig az a legnagyobb baj, hogy a „fehér ukránok” szenvedéseinek bemutatása rasszizmus, a magyar ellenzék azt terjeszti a saját köreiben, hogy Putyin és Orbán a nyugatiak szerint biztosan Szaddam és Kadhafi sorsára fog jutni. Már előre vizionálják, hogy egy „putyini diktatúrában” elcsalják a választásokat és, hogy kriminalizálhatják az ellenfeleiket.

Ez a kommunikáció nemcsak a „füstös kocsmák” hangulatában van jelen. Hivatalnokok, ügyvédek, tanárok, kutatók mesélik, hogy a kollégáik teljesen megvadulva adják elő a legembertelenebb elképzeléseiket a „magyar jövőről”. Biztonsági szakértő ismerőseim naponta 100 fenyegetést kapnak a kijelentéseikért, „mindkét” oldaltól.

Van rosszabb, mint egy háború a szomszédban. Egy széteső Ukrajna, egy széteső Oroszország és egy nukleáris konfliktusnál is van veszélyesebb. Az, amit most magunkkal művelünk.

Egy széteső Magyarország a legnagyobb félelmem. A lelki, szellemi polgárháború már régóta tart. Csillapíthatatlannak tűnik az ellentét az ország két része között, és az önmérsékletre intőket mindkét oldal árulónak tekinti.

Állandóan panaszkodunk. Nem jó az ország, állítólag az emberek kiállhatatlanok, és nincs szabadság. Sokan azt mondják, hogy el kell innen menni. Aztán rácsodálkoznak, hogy máshol sincs kolbászból a kerítés, és bizony hiányoznak az itthon megszokott érzelmi mélységek és a „jó beszélgetések”. Mégiscsak másképpen vannak összerakva a többiek.

Tisztelt Olvasó!

Meg kell hogy értsük, hogy minden eszköz a kezünkben van ahhoz, hogy megértsük egymást. Igazából tudjuk, hogy a hétköznapok a legfontosabbak az életben. Aki nem akar arra ébredni, amire azon a hétfői napon az ukránok ébredtek, annak meg kell értenie, hogy mindannyiunknak el kell végezni egy fontos feladatot: Önvizsgálatot kell gyakorolnunk, és önmagunk túlértékelése helyett meg kell teremteni a „jövő” lehetőségét a gyermekeinknek. Nincs más, ami fontosabb lenne.

A nagyképűen a saját fejünkre helyezett koronát oda kell rakni, ahova a somogyi öregek javasolták…