Vukics Ferenc: Hogyan romboljuk le a világ legnagyobb hadseregét? Trumpot is megpuccsolták volna...

... a „woke tábornokok”

„Minden száz emberből tíznek nem is szabadna ott lennie, nyolcvan csak célpont, kilenc az igazi harcos, és szerencsénk van, hogy megvan nekik, mert ők vívják a csatát. Ó, de az egy, egy harcos, és visszahozza a többieket.” Hérakleitosz

A világ minden részén válságban vannak a hadseregek, és nincs ez másképp még a legerősebbek esetében sem. Egy átlagos mai fiatal mérnökként, tanárként, gazdálkodóként, tűzoltóként, ápolóként is nehezen tudja magát elképzelni, nemhogy katonaként.

A Gallup 2015-ös felmérése szerint a közel-keleti és afrikai térségben fognának fegyvert a legtöbben országukért (83%), a legkevesebben pedig Nyugat-Európában (25%). A lista végén Németország (18%), Hollandia (15%) és Japán (11%) áll, az élén pedig Marokkó (94%), Fiji (94%) és Pakisztán (89%). Bár Magyarország akkor a felmérésből kimaradt, látható volt, hogy a közép-európaiak sokkal inkább hajlandóak lennének küzdeni az országukért, mint a nyugatabbra élők, és ez különösen érvényes a Balkánra.

A Külkapcsolatok Európai Tanácsa és a Statista által 2022 januárjában hét uniós országban végzett felmérése azt mutatta, hogy mindenki azt akarja Európában, hogy valaki más védje meg. A felmérésben résztvevő országok polgárai sokkal inkább a nemzetközi szervezetekre hagynák saját országuk és Ukrajna megvédését, mint a saját országukra. Minél „homályosabb” az elképzelés, annál inkább népszerű. Az utóbbi évtizedekben jelen lévő „haderő ellenes” propaganda következtében az emberek a saját személyes felelősségüktől függetlenítették az országuk honvédelmének kérdését.

Ezt a fejekben lévő zűrzavart jól testesíti meg a „Potocska-effektus”.

Potocskáné Kőrösi Anita, a Jobbik alelnöke, korábban Ádándon egy lakossági fórumon beszélt arról, hogy magyar katonákat is a frontra küldene. Az országgyűlési képviselő és egyúttal jelölt múlt szombaton Ádándon a következő fejtegetésbe bocsátkozott, amit érdemes szó szerint idézni:

„Hogyha van egy háború, amiben a NATO részt vesz, akkor ott természetesen neki mennie kell és harcolnia kell, de nem a civil embereket küldjük (...) hát nekem is van most, mert ugye van a férjem, aki hadköteles lenne, meg a két fiam is már hadköteles lenne. Hát nyilván nem akarom én sem, hogy a gyerekeimet és a férjemet elvigyék (...). Aki meg elment katonának, az azért ment oda, hogyha a NATO hadba küldi, akkor ő fölüljön a repülőre és elmenjen a háborúba. Mer' ő ezért kapja a fizetését. Ő ezt a szakmát, ezt a hivatást választotta.”

A Jobbik alelnöke korábban úgy fogalmazott:

„Nem a gyerekeinket meg az unokáinkat akarjuk a háborúba küldeni, hanem azokat a NATO-szerződés szerinti sorá… vagy milyen… hadköteles… hivatásos katonát, akinek ez a dolga.”

A Závecz Research május végi közvélemény-kutatása jobb állapotban találta hazánkat, mint Szlovákiát és Csehországot az országvédelemmel összefüggő hozzáállás kapcsán. Csehországban, Szlovákiában mindössze 20 százalék adott pozitív választ azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy harcolnának-e a hazájukért.

A felmérés azt is vizsgálta, hogy milyen magatartást tanúsítanának a magyarok, ha az országuk esetleges hadi konfliktusba keveredne. A válaszok szerint a lakosság mintegy 58 százaléka gondolkodott már azon, mit tenne, ha Magyarországon is háborús helyzet alakulna ki. A teljes felnőtt lakosságot tekintve 3 százalék azok aránya, akik biztosan elmenekülnének az országból, s további 11 százalék válaszolta azt, hogy valószínűleg így tenne, vagyis összesen 14 százalék menekülésben gondolkodik, ez összesen körülbelül egymillió 150 ezer embert jelent.

A lakosság összesen 68 százaléka kizártnak tartja, hogy háború esetén elhagyja Magyarországot, további 14 százalék pedig azt válaszolta, hogy valószínűleg nem hagyná el.

Pártszimpátiára lebontva, a fideszesek és a Mi Hazánk Mozgalom szimpatizánsai valamivel nagyobb arányban maradnának biztosan (77 és 75 százalék), de az ellenzéki összefogás szimpatizánsai és a pártnélküliek közül is 60, illetve 59 százalék nyilatkozott úgy, hogy kizártnak tartja a menekülést.

Arra, hogy akár katonaként, akár más módon segítve a hadsereg munkáját, de biztosan harcolna Magyarország megvédéséért, a lakosság 20 százaléka válaszolt igennel és további 30 százalék válaszolta azt, hogy valószínűleg így tenne.

Az ország védelmében főleg a férfiak vállalnának aktív szerepet (59 százalékuk), de a nők körében is 44 százalék válaszolt így. A sorkatonai tapasztalattal rendelkező férfiak 30 százaléka, a katonai tapasztalattal nem rendelkező férfiak 22 százaléka ígérte biztosra az aktív részvételét egy esetleges krízishelyzetben. Érdekesség ugyanakkor, hogy ha ehhez hozzávesszük a "valószínűleg igen" válaszokat, akkor magasabb a hajlandóság azok körében, akik nem voltak sorkatonák. A kutatás szerint ennek oka az lehet, hogy a sorkatonai tapasztalattal rendelkezők főleg az idősebb korosztályból kerülnek ki.

Szintén érdekesség, hogy a lakosság mintegy 40 százaléka szerint vissza kellene állítani a kötelező sorkatonaságot. A felmérés készítői megjegyezték, hogy a sorkatonaság eltörlésének időszakában, 2003-2004-ben a lakosságnak csak a 22-23 százaléka nyilatkozott a sorkatonai rendszer fenntartása mellett. A sorkatonaság visszaállításának igénye azonban az életkorral párhuzamosan növekszik, az iskolázottsággal pedig csökken. A nők számára is kötelező sorkatonaságot csak a lakosság öt százaléka támogatja.

A felmérés a NATO iránti bizalmat is megmérte, 27 százalék biztos abban, hogy a katonai szövetség hathatósan meg tudná védeni Magyarországot támadás esetén, 42 százalék pedig valószínűsíti, de nem biztos benne.

A válaszadók csaknem negyede szerint ugyanakkor a katonai szövetség nem védené meg Magyarországot.

A közvélemény-kutatás végezetül a magyarok esetleges összetartását is vizsgálta a környező országokban élőkkel összehasonlítva, eszerint inkább önkritikusak vagyunk, mint önbizalommal rendelkezők. A válaszadók harmada gondolta úgy, hogy összetartóbbak vagyunk másoknál, 16 százalék szerint körülbelül ugyanolyanok, mintegy 44 százalék szerint azonban kevésbé vagyunk összetartóak más nemzeteknél.

A hazaszeretet terén már egységesebb az álláspont, 61 százalék szerint a magyarokra határozottan jellemző a hazaszeretet érzése.

A hasonló témában kutakodó Publicus mérése szerint ha hazánkat támadás érné, akkor leginkább a 45–59 év közöttiek fognának fegyvert (71 százalék), utánuk a 18–29 évesek következnek (67 százalék), majd pedig a 30–44 év közöttiek (57 százalék). A 60 évnél idősebbek enyhe többsége (53 százalék) szintén harcolna a hazája védelmében.

Egyébként meg, ha a cseheket, szlovákokat, vagy bennünket megtámadna egy agresszor, akkor valószínűleg minden más lenne, mint a felmérésekben. Más lesz a valóság, amikor az emberek szembesülnek a háború valóságával. A hazaszeretet egy mély társadalmi folyamat része, egy nemzet túlélésének elsődleges feltétele, amely nem függ gazdagságától vagy technikai felszereltségétől. A hazaszeretet nem tanítható, nem a honvédelmi ismeretek oktatásából származik, és még csak nem is azon múlik, hogy valaki hányszor énekli el meccs előtt és meccs után a himnuszt.

A 2015-ös lista élén álló Marokkóban (94%) és Pakisztánban (89%) pedig valószínűleg jóval többen váltanák be ígéretüket a haza védelmét fontosnak tartók közül, mint Európában.

A nemzetközi folyamatok is azt mutatják, hogy a világ fejlett államainak hadseregeit is utolérte a „Római Birodalom Szindróma”, ami azt jelenti, hogy haderejük egyre inkább a határokon túli emberanyagra támaszkodik.

George W. Bush elnök 2002-ben rendelte el a bevándorlókból lett katonák "gyorsított honosítását" annak érdekében, hogy az amerikai hadseregben betöltetlen álláshelyek feltölthetőek legyenek. Hat évvel később, 2008-ban aztán MAVNI (Military Accessions Vital to the National Interest program) néven az USA kormánya életre hívott egy olyan, az Egyesült Államokban tartózkodó migránsokat megcélzó programot, amely az amerikai hadsereg számára fontos képességekkel rendelkező külföldi állampolgároknak kínált az USA hadseregébe való belépésért cserébe amerikai állampolgárságot. 2016 óta egyetlen migránsból lett egyenruhás sem láthat el amerikai katonai szolgálatot anélkül, hogy átesett volna a teljes kapcsolatrendszerére kiterjedő nemzetbiztonsági háttérvizsgálaton.

Ma már akár az ott tanuló magyar diákok is jelentkezhetnek az amerikai hadseregbe. Az amerikai katonai tanfolyamokon jól teljesítő magyar katonákat rendszeresen keresik meg azzal, hogy váltsanak hazát és szolgáljanak amerikai állampolgárként a haderejükben. A „civilek” esetében a legalapvetőbb feltétel, hogy legalább két éve éljenek az országban, amelyet ezalatt nem hagytak el 90 napnál hosszabb időre.

Az Egyesült Államok fegyveres erőinek tagjai és bizonyos veteránjai a Bevándorlási és Állampolgársági Törvény (INA) különleges rendelkezései alapján kérelmezhetik az Egyesült Államok állampolgárságát. Ezen túlmenően, az Egyesült Államok Állampolgársági és Bevándorlási Szolgálata (USCIS) egyszerűsítette az aktív szolgálatot teljesítő vagy nemrégiben elbocsátott katonai személyzet jelentkezési és honosítási eljárását. A minősített szolgálat általában a következő ágak valamelyikébe tartozik: hadsereg, haditengerészet, légierő, tengerészgyalogság, parti őrség, a nemzetőrség egyes tartalékelemei és a készenléti erők válogatott tartaléka.

Képesítések 
Az amerikai fegyveres erők tagjának meg kell felelnie bizonyos követelményeknek és képesítéseknek ahhoz, hogy az Egyesült Államok állampolgára lehessen. Ez magában foglalja a következők bemutatását: 
Jó erkölcsi jellem
angol nyelvtudás;
Az USA kormányzatának és történelmének ismerete (polgári ismeretek);
és az Egyesült Államokhoz való kötődés az Egyesült Államok alkotmánya iránti hűségeskü letételével.
	Az Egyesült Államok fegyveres erőinek minősített tagjai mentesülnek az egyéb honosítási követelmények alól, ideértve az Egyesült Államokban való tartózkodást és fizikai jelenlétet. Ezeket a kivételeket az INA 328. és 329. szakasza sorolja fel. 
	A honosítási folyamat minden vonatkozása, beleértve a kérelmeket, az interjúkat és a ceremóniákat, elérhető a tengerentúlon az Egyesült Államok fegyveres erőinek tagjai számára. 
	Az a személy, aki katonai szolgálata során szerzi meg az Egyesült Államok állampolgárságát, és „tisztességes feltételektől eltérő feltételekkel” válik ki a katonaságtól, mielőtt öt év tisztességes szolgálatot teljesítene, annak állampolgársága visszavonható. 

Szolgálat a háború idején 
Minden bevándorló, aki becsülettel teljesített aktív szolgálatot az Egyesült Államok fegyveres erőinél vagy a Selected Ready Reserve tagjaként 2001. szeptember 11-én vagy azt követően, jogosult azonnali állampolgárság iránti kérelmet benyújtani az INA 329. szakaszában szereplő különleges háborús rendelkezések értelmében. Ez a rész a kijelölt múltbeli háborúk és konfliktusok veteránjaira is vonatkozik. 

Szolgálat békeidőben 
Az INA 328. szakasza vonatkozik az Egyesült Államok fegyveres erőinek minden tagjára, vagy azokra, akiket már elbocsátottak a szolgálatból. Az a személy jogosult honosításra, aki rendelkezik: 
Legalább egy évig becsülettel szolgált.
Törvényes állandó lakos jogállást szerzett.
A szolgálati idő alatt vagy a különválást követő hat hónapon belül benyújtott kérelmet.
Posztumusz előnyök 
Az INA 329A szakasza az Egyesült Államok fegyveres erőinek egyes tagjai számára posztumusz állampolgárság megadását írja elő. A törvény egyéb rendelkezései a túlélő házastársakra, gyermekekre és szülőkre is kiterjesztik az ellátásokat. 
Az Egyesült Államok fegyveres erőinek azon tagja, aki becsületesen szolgált az ellenségeskedések meghatározott időszakában, és a szolgálat során elszenvedett vagy súlyosbított sérülés vagy betegség következtében (beleértve a harcban bekövetkezett halált is) meghal, posztumusz állampolgárságot kaphat.
A szolgálati tag közeli hozzátartozójának, a védelmi miniszternek vagy a miniszter USCIS-ben kijelölt személyének a posztumusz állampolgárság iránti kérelmét a szolgálati tag halálától számított két éven belül kell benyújtania.
Az INA 319(d) szakasza értelmében egy amerikai állampolgár házastársa, gyermeke vagy szülője, aki az Egyesült Államok fegyveres erőinél becsületes szolgálati státuszban halt meg, kérheti a honosítást, ha a családtag a honosítási követelményektől eltérő követelményeket teljesít (tartózkodási hely és fizikai jelenlét).
Egyéb bevándorlási okokból a túlélő házastárs (kivéve, ha újraházasodik), gyermeke vagy szülője az Egyesült Államok fegyveres erőinek olyan tagjának, aki becsületesen teljesített szolgálatot, és harcok      következtében halt meg, és állampolgára volt a háború idején, a haláleset (beleértve az állampolgárság posztumusz megadását is) a szolgálati jogviszonyban állók halálát követő két évig közvetlen hozzátartozónak minősül, és ezen időszak alatt közvetlen hozzátartozóként való besorolás iránti kérelmet nyújthat be. A túlélő szülő akkor is benyújthat kérelmet, ha az elhunyt szolgálati tag nem töltötte be a 21. életévét.

A legutóbbi időkben azonban bebizonyosodott, hogy talán nem is az idegenek alkalmazása, hanem az Egyesült Államokban elterjedt új ideológiák térnyerése lehet igazán a világ legerősebb hadseregének végzete. Erről a jelenségről beszél Victor Davis Hanson: Hogyan romboljuk le a világ legnagyobb hadseregét c. cikkében.

A fél ország elidegenítése nem bölcs katonai toborzási stratégia. Az amerikai hadsereg a 2022-es toborzási céljainak mindössze 40 százalékát teljesítette.

Valójában a hadsereg minden haderőneme a történelemben példátlan ellenállással néz szembe toborzási erőfeszítéseivel során. Ha nem találnak gyorsan valamilyen megoldást, a fegyveres erők létszáma radikális mértékű csökkenést fog mutatni, vagy alacsonyabb színvonalra kerül. A legrosszabb esetben mindkettő hatás is érvényesülhet. Egy ilyen válság rendkívül fontos egy olyan időszakban, amikor az agresszív Oroszország, Kína, Irán és Észak-Korea úgy véli, hogy a Biden-kormányzat és a Pentagon a hagyományos fegyverek terén elvesztette elrettentő erejét.

Ezt a külföldön meghonosodott pesszimista nézetet sajnos ma már sok amerikai is osztja itthon. 2021-ben a Ronald Reagan Elnöki Alapítvány és Intézet rendszeres közvélemény-kutatást végzett az amerikai hadsereggel kapcsolatos attitűdökről. Az eredmény elképesztő volt. Jelenleg a megkérdezett amerikaiak mindössze 45 százaléka fejezte ki nagyfokú bizalmát fegyveres erői iránt. Egy 2018 eleji közvélemény-kutatás óta az önbizalom 25 pontot zuhant.

A katonai tisztviselők egy sor új kihívással találkoztak a megfelelő fiatal katonák felkutatása során: kábítószer-használat, bandahovatartozás, fizikai és szellemi cselekvőképtelenség, valamint a COVID-járványból és az oltási kötelezettségekből adódó követelmények. De nemcsak ezekről van szó. A katonai tisztviselők azonban túlságosan mélyen hallgatnak arról, hogy az állítólagos hosszabb távú akadályok miért egyesültek hirtelen 2022-ben. Úgy tesznek, mintha saját vezetésük és politikájuknak semmi hatást nem gyakorolt volna arra, hogy a fiatal férfiak és nők tízezreinek legyen kedve csatlakozni hozzájuk.

A legnagyobb skandallum a modern amerikai történelemben

Egy évvel ezelőtt Lloyd Austin védelmi miniszter és Mark Milley vezérigazgató-helyettes biztosította az országot, hogy ne aggódjon Joe Biden azon furcsa elképzelései miatt, hogy hirtelen kivonja az összes amerikai egységet Afganisztánból. A radikális lépés állítólag egybeesett Biden tervezett 20 éves ünnepi eseményével, amely a 2001. szeptember 11-én kezdődött terrorellenes háború ikonikus befejezését jelentette volna.

Pearl Harbor óta ez volt az amerikai hadsereget ért legnagyobb megaláztatás.

Az amerikai erők több száz, ha nem több ezer amerikai vállalkozót és több tízezer hűséges afgán alkalmazottat, egy 1 milliárd dolláros nagykövetséget, egy hatalmas, 300 millió dolláros teljesen újjáépített légibázist, és állítólag 60-80 milliárd dolláros katonai felszerelést és infrastruktúrát hagytak ott. Ez az összeg majdnem kétszerese volt az Ukrajnának jelenleg küldött katonai segítségnek.

Tizenhárom amerikait gyilkoltak meg terroristák a kaotikus kitelepítés során. Válaszul az Egyesült Államok tévedésből felrobbantott 10 ártatlan afgánt, miután tévesen ISIS terroristaként azonosította őket. A kabuli repülőtér szörnyű jelenetei felülmúlták a vietnami háború 1975-ös katasztrofális végének nagykövetségi eseményeit.

A globális következmények hátborzongatóak voltak. Oroszország néhány hónapon belül megtámadta Ukrajnát. Irán büszkén jelentette be, hogy hamarosan elegendő hasadóanyaggal rendelkezik atomfegyver előállításához. Észak-Korea újrakezdte provokatív rakétaindításait. Kína nyíltan beszélt Tajvan megrohanásáról. A közös nevező ezekben az eseményekben az a globálisan tapasztalható felfogás volt, hogy egy ilyen elnök és egy ilyen hadsereg, aki/amely ilyen kolosszális hibát képes elkövetni, teljesen alkalmatlan, és sem elrettenteni, sem visszatartani nem tudná az ellenséges agressziót, és nem képes megvédeni a szövetségesei érdekeit sem.

Az eseményekre válaszul széles körben elkeseredett düh fogalmazódott meg az egyes amerikai tisztek és a besorozottak között. A középvezetésben dolgozó tisztek azt állították, hogy teljesen figyelmen kívül hagyták a szakmai meglátásaikat. Többen közülük, miután figyelmeztették elöljáróikat, a katasztrofálisan sikeredett kivonulás után öngyilkosak lettek. A vereség szégyene és az afganisztáni hozzá nem értés visszhangja továbbra is árt a hadsereg toborzási erőfeszítéseinek.

A White Rage Unikornis

Körülbelül egy évvel ezelőtt Austin és Milley bizottsági elnök biztosította az amerikaiakat arról, hogy Kabulban minden rendben lesz, hogy tanúskodjanak a Kongresszus előtt a Pentagon azon törekvéséről, hogy a január 6-i lázadást követő hat hónapos időszakban felszámolják a „fehér dühöt”. Mindkettőt arra is felkérték, magyarázzák el, hogy a fegyveres szolgálatok miért is ajánlják a katonáknak, hogy olvassák el többek között Ibram X. Kendi hiteltelen „antirasszista” elméleteit. Kendi doktrínája azt állítja, hogy az Egyesült Államok teljes kormányzati rendszere, a társadalmi és politikai élet, valamint a kultúra is alapvetően rasszista. Kendi megoldása radikális és nyílt faji preferenciát és diszkriminációt használna arra, hogy harcoljon egy ilyen alattomos rendszer ellen.

Mégis, ami megdöbbentő volt a két tisztviselő vallomásaiban, az az adatok teljes hiánya, amelyek azt mutatnák, hogy a fehér katonák többé-kevésbé hajlamosabbak lennének a faji megkülönböztetésre vagy sovinizmusra, mint a katonaság más etnikai és faji csoportjai. Ennek ellenére tisztek hosszú sora állította a katonai akadémiákon és tanfolyamokon, hogy a „fehér düh” egzisztenciális probléma a hadseregben.

A hivatás és a valóság elképesztő kudarca az volt, hogy a hadsereg két vezetője és más magas rangú tisztek meg akarták nyugtatni az Egyesült Államok Kongresszusának „haladó” többségét arról, hogy a hadsereg rokonszenvezik az ébredő mozgalommal.

A sokszínűség, egyenlőség és befogadás, a faji és nemi kvóták használatának legújabb eufemizmusai, az arányos vagy akár jóvátételi képviselet hangsúlyozása során Austin és Milley, úgy tűnik, teljesen megfeledkezett arról, hogy az amerikai hadsereg léte elsősorban a nemzedékeken átívelő családi lojalitástól függ. Ez az örökség és az örökség kapcsán megjelenő egyéni megfontolások biztosították az újoncok folyamatos áramlását az első lépcsőben harcoló katonai egységek számára.

Más szóval, generációkon keresztül ugyanazok a családok biztosították az ország védelmét. Nem igaz, hogy ezek az emberek alacsonyan képzettek lennének. Az ország védelmét fontosnak tartó családok többnyire középosztálybeli csoportokból származtak, aránytalanul sokat szolgáltak Vietnamban, a különféle iraki konfliktusokban és Afganisztánban.

Valójában, ha a katonaság következetes volna a faji kötődések vizsgálatában, akkor észrevehette volna, hogy a fehér férfiak – Austin és Milley célpontjai az állítólagos fehér düh kiiktatására irányuló erőfeszítések kapcsán – három háborúban nagyjából kétszer annyian haltak meg, mint amilyen arányban képviseltetik magukat a népességben.

A toborzási válság jelenlegi elemzése azt mutatja, hogy beigazolódnak azok az előrejelzések, amit egy évvel korábban szinte minden megfigyelő megjósolt Austin és Milley gőgös nyilatkozatai után:

a hagyományos katonacsaládok nem küldik be fiaikat és lányaikat egy ilyen gondolkodású hadseregbe.

A családok nem a harcveszélytől vagy a katonai élet szigorától tartanak elsősorban, hanem attól, hogy gyermekeiket ideológiai indoktrináció és kényszerítés célpontjává teszik, amely számukra teljesen idegen, vagy ellentétesnek találják a katonai hatékonysággal.

Hagyományosan az újoncok 40 százaléka szülei katonai szolgálatára hivatkozik – nem is beszélve a veterán nagyszüleikről. Jelenleg az újoncok mindössze 13 százaléka érkezik ilyen katonacsaládból. Austin és Milley azonban nem talált összefüggést a Pentagon aktuális társadalmi problémái és aközött, hogy képtelen volt katonáinak tisztességes és biztonságos kivonulást biztosítani Afganisztánból.

A Pentagon fegyverkezése

A hadseregen belül és azon kívül is általános az a felfogás, hogy a szolgálatok legfelsőbb vezetői szintjei egyre inkább átpolitizálódnak. A magas rangú tisztek a Pentagon hatalmas tekintélyét, befolyását és hatalmát használták fel a progresszív érdekérvényesítő szerepek polarizálására a transzneműségtől az abortuszig – a katonai hatékonyság és a súlyos kimenetekkel járó veszteségek rovására. A hadsereggel kapcsolatos elégedetlenség nagy része részben az ébredő hisztériából, Donald Trump intézmény iránti megvetéséből és az erre adott válaszából, valamint a nyugalmazott katonai lobbisták és a vállalati igazgatótanácsi tagok jutalmazásából adódik, akik egy új „woke” hitvallást helyeztek a társadalmi gondolkodás előterébe.

A politizálás mélypontja 2021-ben érkezett el, amikor kiderült, hogy Milley titokban felvette a kapcsolatot kínai kommunista kollégájával a 2020-as elnökválasztás csúcspontján. Milley azt állította, hogy úgy véli, hogy saját főparancsnoka, Trump instabil.

Biztosítani kívánta a Népi Felszabadító Hadsereg rangos vezetőjét arról, hogy elhiszi a kínaiak minden olyan állítását, amely arról szól, hogy az amerikai elnök képes lenne megelőző csapást mérni Kínára. Milley saját beosztott tisztjeinek is megparancsolta, hogy először neki jelentsék, ha Trump bármilyen nukleáris akciót fontolgat Kína ellen.

Miután nyilvánosságra hozták ezeket a tényeket, Milleyt azonnal el kellett volna bocsátani. A törvény értelmében a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának elnöke csak tanácsadó tisztségviselő. A pozíció nem élvez műveleti parancsnoki jogkört.

Milley megsértette a parancsnoki láncot, amikor elbitorolt olyan szolgálati előjogokat, amelyeknek nem volt birtokában. Egy hadsereg sem létezhet sokáig, ha ikonikus vezetője szabadúszóként lép kapcsolatba az ellenséges vezetőkkel a főparancsnok tudta nélkül.

El tudjuk-e képzelni azt a felháborodást, amely akkor következne be, ha Milley ismét figyelmeztetné kínai kollégáját, hogy egy másik elnök, Joe Biden a saját véleménye szerint, kognitív gyengeségtől és korai szenilitástól szenved, ami arra kényszeríti Milleyt, hogy saját kezébe vegye a dolgokat? Az ilyen szabadúszó engedetlenség lett mára Milley öröksége.

Valójában néhányan a tábornoki kar nyugalmazott tagjai közül több mint négy éven keresztül szisztematikusan megsértették az Egységes Katonai Igazságszolgáltatási Kódexet, néha olyan mértékig, hogy egyfajta „puccspornófilm” szereplőinek tűntek.

A Washington Post egyik közleményében Paul Eaton, Antonio Taguba és Steven Anderson nyugalmazott tábornokok melodramatikusan és bizonyítékok nélkül figyelmeztették a nemzetet egy állítólag közelgő puccsra, ha 2024-ben ismét megválasztják főparancsnokukat, Donald Trumpot.

2020 augusztusában két nyugalmazott tiszt, John Nagl és Paul Yingling közleményt tett közzé, amelyben arra buzdították Milleyt, hogy egyszerűen távolítsa el Trumpot hivatalából, ha maga Milley úgy érezné, hogy egy vitatott választás után egy ilyen lépésre szükség van. Ez de facto felhívás volt egy lehetséges államcsínyre. De ez nem volt egyedi jelenség.

Korábban a civil Rosa Brooks, az Obama-korszak egykori Pentagon jogi tisztviselője lázító felhívást tett közzé a Foreign Policyben. Három lehetséges útról tárgyalt Donald Trump újonnan beiktatott elnök eltávolítására. Egyik alternatívája a katonai puccs volt. A teljes Trump-elnökség alatt a nyugalmazott négycsillagos tábornokok és admirálisok rutinszerűen valóságos nácinak, Mussolini-szerű figurának, gyalázatos hazudozónak, politikájában a náci haláltáborok építészeihez hasonlíthatónak mutatták be a főparancsnokukat.

Az egyik nyugalmazott admirális Trump leváltását szorgalmazta, „minél hamarabb, annál jobb”, mintha a rendszeresen megtartott választások nem lennének elegendőek erre.

Az Egységes Katonai Igazságszolgáltatási Kódex 88. cikkének egyértelmű megsértése mellett ezek a tisztek nem vették észre, hogy az ország csaknem fele támogatta az elnököt és politikáját. Emberek milliói tehát logikusan arra a következtetésre jutnának, hogy a legmagasabb rangú nyugdíjas tisztek véleménye, a jelenlegi hadsereg szervezeti kultúrája ellentmond saját nézeteiknek és szavazati elhatározásaiknak. Az ország közel felének elidegenítése nem bölcs katonai toborzási stratégia.

A képmutatás sem. Egyre erősödött az a felfogás, hogy a jogalkalmazások aszimmetrikusak és politikailag befolyásoltak. A nyugalmazott tábornokokra és admirálisokra vonatkozó 88. cikk megtiltja, hogy a katonatisztek lenéző szavakat használjanak a választott és kinevezett polgári tisztségviselőkről. Még az említett tisztviselők házastársairól sem nyilatkozhatnak negatívan.

A 2017 és 2021 között főparancsnokukat a médiában rágalmazó nyugalmazott tisztek közül senkinek nem kellett következményekkel – megrovásokkal, hadbírósággal vagy szankciókkal – szembenéznie tettei miatt. Most azonban más a helyzet.

Az amerikai hadsereg éppen most menesztette Gary Volesky nyugalmazott altábornagyot a Pentagonnál kötött szerződéses pozícióból, mert kigúnyolta a First Lady Jill Bident. Vegyük észre, hogy Volesky nem azt sugallta, hogy Jill vagy Joe Biden náci, fasiszta vagy hazug lenne – még kevésbé, hogy a férjét „minél előbb, annál jobb” el kellene távolítani. Volesky nyugalmazott tábornok bűne Jill Biden állítólagos képmutatása volt, amit a Roe kontra Wade ügy kapcsolatban mutatott.

Sajnos az Egyesült Államok hadseregének jelenlegi válsága még az afganisztáni dicstelen kivonulás, a „fehér dühhel” kapcsolatos alátámasztatlan vádak, a katonai családi lojalitás eróziója, a szabadúszó politizáló tisztek, valamint a törvények és kódexek aszimmetrikus alkalmazásának összhatásait is felülmúlja.

A közvélemény és ellenségeink körében az a felfogás terjedt el, hogy az Egyesült Államok hadserege olyan politikai entitássá vált, amelynek napi rendes működése nem az Egyesült Államok és érdekeinek védelmét tartja elsődlegesen fontosnak.

Az ország fele elsősorban csak a progresszív társadalmi igazságosságra gondol, amelyet felülről, az „elitek” igazgatásával kell megvalósítani. A „woke” baloldal képessé vált arra, hogy ellentmondásos politikai érdekeit a parancsnoki láncon keresztül is biztosítsa. Nem érdekli őket a Kongresszus amúgy zűrzavaros munkája.

A Pentagon újdonsült vezetői ennek a szélsőbaloldali nézetnek akarnak elsősorban megfelelni.

Úgy tűnik, hogy az ilyen katonai társadalommérnökök megvetéssel tekintenek az amerikaiak nagy csoportjára, akik olyan elnökre mertek szavazni, akit ők megvetettek. És ezt a tényt pedig legnagyobb ellenségeink a lehető legnagyobb megnyugvással fogadták.

Amikor felvetődött a sorkatonai szolgálat megszüntetésének lehetősége, fiatal parancsnokként úgy gondoltam, hogy ha nem is ebben a formában, de a „társadalmi szocializációban” szükség lehet rá, ám ha a szolgálat csak a legszegényebb rétegek feladata, akkor ez társadalmi igazságtalanság.

A bevonult katonák döntő többsége szegény családokból származott, és a hadkiegészítési követelmények ellenére már akkor meglehetősen rossz egészségi állapotban volt, miközben a „jó kapcsolatokkal rendelkező családok” mindent megtettek annak érdekében, hogy gyermekeik elkerüljék a sorkatonai szolgálatot.

Pilóták, búvárok, ejtőernyősök lettek „egészségügyileg alkalmatlanok” a szolgálatra, miközben a náluk rosszabb állapotban lévő fiataloknak nem volt kibúvó. Ma is úgy gondolom, hogy a haza védelme nemzeti ügy. Minden hiányossága ellenére arra biztatom a magyar fiatalokat, hogy vállaljanak tartalékos katonai szolgálatot. A Magyar Honvédség lehetőségei nem biztosítják, hogy „szuperhősökké” képezzék őket, de az is nagy dolog, hogy egy magyar fiatal a haza iránti elkötelezettségéről bizonyságot ad. Egyetlen magyar fiatalt sem szeretnék háborúban harcolva látni – a kárpátaljaikat sem –, de az ország „válságálló képességét” nagyban növeli a szervezett keretek között szolgálatot vállalók száma. Az amerikaiakhoz hasonlóan nálunk is azok a családok adják ennek az erejét, akik fontosnak tartják a nemzeti függetlenséget.

A „progresszív nézetek” terjedése az országban és a hadseregben is az államiság végét jelenthetik.

Az USA problémái arra is rávilágítanak, hogy annak a nemzetnek van lehetősége a túlélésre, amely meg tudja oldani, hogy a hazaszeretet ne halványuljon el az emberek szívében.