top of page

Vukics Ferenc: Miért valószínűbb, hogy a beoltottak támogatnak egy repüléstilalmi zónát Ukrajnában?




A világjárvány és az orosz-ukrán háború végleg bebizonyította, hogy orwelli világban élünk

Hét évesen már „olvasás-függő” voltam. A Micimackó, a Winnetou és nővérem ötödikes történelem tankönyve voltak az első komoly olvasmányaim. Akkoriban minden családtagom sokat olvasott. Egy háromszáz fős kicsiny faluban élve a községi könyvtár volt az a hely, amely lehetőséget biztosított a „világ megismerésére”. (Bizony akkoriban gyógyszertár, orvosi rendelő, bolt, kocsma, hentesüzlet, fodrász, amatőr színjátszó kör, citerazenekar, felnőtt meg ifi focicsapat és dalárda is volt egy ilyen kis településen.) Tanáraim végtelen mennyiségű könyvet vettek el tőlem az iskolában, mert az órákon is sokszor olvastam. Éjszakába nyúló olvasmányainknak sokszor édesapám kiabálása, vagy az elzsibbadt végtagjaink vetettek véget. Hajnalban a Nappal keltem, és amint a fény annyira erős lett, hogy a betűket ki tudtam olvasni, máris folytattam a könyvek falását. Volt olyan nap, hogy három kötetet is elolvastam. Könnyű volt kitalálni, hogy mit is szeretnék kapni karácsonyra. Még tíz éves sem voltam, amikor túljutottam az első ezer könyvön, a kedven műsorom pedig a Híradó és a Delta lett.

Hetedikes koromban részt vettem egy országos irodalmi versenyen. Akkoriban olvastam először Aldous Huxley Szép új világ, George Orwell 1984, Ray Bradbury Fahrenheit 451 című művét, és úgy gondoltam, hogy e művek hatására készítek egy elemzést a jövő disztópikus lehetőségeiről. Kiváló tanáraim voltak, és annak ellenére, hogy még vastagon a szocializmusnak nevezett rendszerben éltünk, azt a tanácsot adták, hogy ebbe a sorba vegyem be Déry Tibor G. A. úr X.-ben c. prózai művét, amelyet a szerző 1958 telén a Gyűjtőfogházban kezdett el írni, s a váci börtönben fejezett be 1960-ban. Csak azért voltam hajlandó rá, mert az általam kedvelt James Hilton „A kék hold völgye” c. művét Déry fordította magyarra.

A családban „örökölt” volt a rendszerellenesség és a „piros könyvesekkel” szembeni távolságtartás, de ezen olvasmányok hatására ébredtem rá, hogy a „szép új világom” egy olyan „orwelli világ”, ahol a „kollektív nihilizmus” uralkodik. Ennek ellenére Bradbury főnixmadarának reménységével vágtam neki a világnak. Ettől a pillanattól fogva úgy gondoltam, hogy nincs más feladatom, mint hogy a következő nap „egy kis csoport élén nekem is el kell indulnom a leégett város felé, hogy segítsek az újjáépítésben”. Olvasmányaim azt mutatták, hogy a java még csak ezután következik. Olyan voltam, mint a túlélésre specializálódott ember, aki állandóan a jobb és szebb jövővel biztatja magát, miközben a lehető legrosszabbra készül.

Orwell, Huxley, Bradbury, Déry disztopikus víziói azóta ezerszer pontosabban és részletgazdagabban elevenedtek meg a mindennapjainkban, mint ahogy azt korábban gondoltuk volna. A politikai korrektség „elterjesztése”, a „woke” mozgalom tevékenysége, az LMBTQ csoportok erőszakossága, a világjárvány lezárásai és a mostani háború rasszizmusa elképesztő tapasztalatokkal ruháznak fel bennünket. Mi, akik ezeken az olvasmányokon nevelkedtünk fel és volt némi tapasztatunk, egy totalitárius rendszerrel kapcsolatban számítottunk „az ember tragédiájának” bekövetkezésére. Azok, akiknek nem sikerült sem a nép életrevaló, gyakorlatias kultúráját, sem pedig a társadalom magaskultúráját elsajátítani, gyorsan estek a különféle narratívák és propagandák csapdájába.

A 80’-as években a környezetemben élő emberek már egy szót sem hittek el a rendszer által hangoztatott mondanivalóból. Még azok is, akik hűségesek voltak a „tudományos szocializmushoz”, tisztában voltak azzal, hogy a rendszer nem húzza sokáig, és még ők is elcsodálkoztak a német vagy a román „elvtársak” ortodoxiáján.

Ma sokkal rosszabb a helyzet. Akkor kifelé jöttünk egy disztópikus állapotból, most egyre inkább elmerülünk egy újabb antiutópia világában. A disztópiát bemutató alkotások gyakran valós világproblémákra hívják fel a figyelmet, legyen az társadalmi, környezeti, politikai, gazdasági, vallási, pszichológiai, etikai, tudományos vagy technológiai jellegű. E művek többsége a jövőbe helyezi ennek megvalósulását. Ha alaposan körülnézünk magunk körül, akkor be kell látnunk, hogy azoknak a szerzőknek volt igazuk, akik az antiutópia fogalmát olyan, a valóságban létező társadalmi formákra is alkalmazza – jellemzően totalitárius államokra –, amelyeknél úgy érzik, a társadalom szétesőben van és az összeomlás felé közeledik.

Nem jó egy szakadék felé száguldó vonaton ülni. Még inkább nehéz feldolgozni az eljövendő pusztulást, ha azt látjuk, hogy a társadalom egy része nem „érzi” a bajt.

Ma reggel olvastam a ZeroHedgén egy cikket, amely arról szólt, hogy a beoltottak nagyobb arányban támogatnak egy repüléstilalmi zónát Ukrajnában, mint a nem beoltottak. A cikk írója az „Óceánia mindig háborúban volt Eurázsiával” című Daily Bell-cikkből származó információk hatására vetette „papírra” gondolatait.

„Vannak emberek, akik elhisznek bármit, amit fősodratú média elmond nekik, és vannak, akik nem. Lehetséges, hogy azok emberek, akik érzékenyek a média által generált félelmekre, ugyanolyan könnyen fogadták el a COVID-propagandát és azt is, amely szerint az Egyesült Államoknak katonailag be kellene avatkoznia az Ukrajnában zajló háborúba? A vállalati média az egyik napról a másikra képes új közellenséget legyártani a tömegek számára. Az a simulékony és egyszerű módszer, amellyel a vállalati média átirányítja a nézők alapvető érzelmi reakcióit az egyik célpontról a másikra, valójában a „medulla oblongata” legmélyebb hüllőbarlangjaiban megbúvó „gyíkagyból” fakadnak. Éppen ezért elképesztő, túlvilági, állati és ámulatba ejtő ez a módszertan. A jelzők egyetlen kombinációja sem tudja igazán leírni, hogy az emberi pszichét hogyan is veri át ez a „csodálatos propagandapuccs”. Szinte egyik napról a másikra, valamikor 2022 februárjában, a vállalati baloldal 1. számú közellensége orosszá változott a sokat szidott 'oltás-ellenes'-ből, aki annyira gonosz volt, hogy a szándékosan terjesztett COVID-dal meggyilkolta a nagymamát.”

„A beoltottak szinte egyhangúlag (88%) azt is állítják, hogy Oroszország bűnös háborús bűnök elkövetésében Ukrajnában, miközben az oltatlan válaszadók mindössze 32 százaléka ért egyet ezzel, és 42 százalékuk pedig nem hiszi el, hogy ez megtörténik. Ez nem szerves jelenség. Nincs természetes összefüggés a COVID-dal kapcsolatos közvélemény és az ukrán-orosz háborús közvélemény között. Ez inkább a szakadatlan propaganda szándékos eredménye.”

„Csak meg kell nézni a szokásos vállalati média korábbi 'gyanúsítottjait' (a Buzzfeed, a CNN, a Huffington Post, a New York Times és mások). Észre fogod venni, hogy a címlapjaik egyik napról a másikra tökéletes szinkronban váltottak a COVID-propagandáról az Ukrajna-propagandára. Anthony Fauci – a kábelhíradók állandó szereplője – egy szempillantás alatt eltűnt."

„A baloldal NPC-jei szerint a „vaxx-ellenesek”, a rasszista ördögök, Vlagyimir Putyin és azok a nagyképű 'transzfóbok', akik nem ünneplik, ahogy egy majd két méter magas férfi a látható férfi nemi szerveit igazgatja a sportöltözetben, hogy utána női versenytársakat zúzzon össze a versenyeken, mint hős entitás valójában az 'emberiség ellenségei'. Így érik el a társadalommérnökök, hogy különféle 'szélsőjobboldali' identitások szándékos összekapcsolásával a baloldal egyetlen, tökéletesen gyűlölhető ellenségét megalkossák. Az Egy Nagy Egységes 'szélsőjobboldali' Ellenség egyszerűen csak más-más arcot visel. A baloldali doktrínák hívei így könnyen őrületbe kergethetők bármely arc ellen, amely éppen a legmegfelelőbben testesíti meg az aktuális vállalati-állami napirend előmozdításához szükséges folyamatokat”

„Amikor a társadalmi ellenőrzési program az egész lakosságot az újszülött babákig a kezében tartja (amit a „közegészségügy” nevében hajtanak végre), az ellenség arca az „anti-vaxxer” képében” jelenik meg. Amikor a társadalmi kontroll napirendje a belpolitikai nézeteltérések visszaszorítása (a „szavazati jogok” nevében), az ellenség arca egy január 6-i bolond, aki korábban elnök volt. Amikor a napirenden a harmadik világháború szítása szerepel (a „demokrácia védelme” nevében), az ellenség arca egy orosz szimpatizáns belföldi terrorista.


Ez az orwelli 'Két Perc Gyűlölet' modern változata: 'Harminc másodpercen belül minden színlelés teljesen szükségtelenné vált. A félelem és a bosszúvágy iszonyatos eksztázisa, a gyilkolási, kínzási vágy, az, hogy egy kalapáccsal arcokat zúzhasson be, elektromos áramként áramlott át az egész embercsoporton, és az embert akarata ellenére is grimaszoló, sikoltozó örültté változtatta… A Two Minutes Hate műsorai napról napra változtak, de nem volt olyan, amelyben ne Goldstein lett volna a főszereplő. Ő volt az elsődleges áruló, a párt tisztaságának legkorábbi beszennyezője.' George Orwell, 1984”

Nemrégiben részt vettem egy „nem reprezentatív” közvélemény kutatásban. Embereket kérdeztek meg a választás után, hogy kire szavaztak és mennyire elégedettek az eredménnyel. Ebben ugye eddig semmi különös sincs.

A kérdezőbiztosok viszont maszkot viselve, csak a szabadtéren (is) maszkban közlekedő embereket kérdezték meg véleményükről. A biztosok „maszkviselése” azt célozta meg, hogy minél hamarabb kialakuljon a bizalom velük szemben. Hasonló eredmények jöttek ki, mint az előbb említett amerikai kutatásban. A százhúsz megkérdezettből 112-en az ellenzékre szavaztak, heten nem mentek el szavazni és csak egy volt, aki a kormánypártokra szavazott.

Két nappal ezelőtt a középső fiamra vártam az iskola előtt. A gyerekek maszk nélkül rohangáltak az udvaron. Aztán megjelent egy gyerek az ajtóban, aki akkor vette fel a maszkot, amikor kilépett a szabadba. Először nem értettem, hogy miért, de aztán megláttam, hogy anyukája várja a parkolóban, aki az autó mellett maszkot viselve integetett neki.

Orwel 1984 című könyvéről annak is vannak ismeretei, aki még sosem olvasta a regényt. 1984-ben nagysikerű filmet készítettek belőle John Hurt és Richard Burton főszereplésével, így még szélesebb körben válhatott ismertté. Az alapjául szolgáló mű – ha nem is a szokványos értelemben – de kultuszkönyvvé vált, s olyan fogalmak forognak közszájon az általa megalkotott világból, mint a Gondolatrendőrség, a 101-es szoba vagy a Nagy Testvér, aki minduntalan „figyel téged”. Orwell könyve nem csupán a totalitárius diktatúrák – elsősorban a bolsevik-típusú kommunizmus – húsba vágó kritikája, hanem az egyén és az állam viszonyának örök kérdéseit boncolgató alkotás, mely minden eddig létrejött politikai rendszer elé képes görbe tükröt állítani.

Ahogy mondani szokás: csak egy kicsit kell kutakodni, és hamar rájövünk arra, hogy valójában már régen orwelli világban élünk.

Annak érdekében, hogy jobban megértessem a Tisztelt Olvasóval, hogy mi is történik körülöttünk, engedjétek meg, hogy a filmből és a műből is elővegyek egy rövid részletet. Kérek mindenkit, hogy aki idáig eljutott az olvasásban, az legyen kedves megnézni ezt a pár percet és elolvasni az azt követő másfél oldalt!

Óceánia népének gondolkodását a politikai propagandát folyamatosan árasztó teleképen kívül egy bizarr szertartás keretében terelik a Párt számára kedvező irányba: ez a „két perc gyűlölet”.


Itt pedig a könyv:

„Azt persze nem vallották be, hogy valamilyen változás történt. Egyszerűen csak köztudomású lett, rendkívüli gyorsasággal és mindenütt egy időben, hogy az ellenség Keletázsia és nem Eurázsia. Winston éppen egy tömeggyűlésen vett részt London belvárosának egyik terén, mikor a dolog történt. Este volt, a fehér arcokat és vörös zászlókat harsány fény öntötte el. A téren sok ezer ember zsúfolódott össze, egy külön blokkban mintegy ezerfőnyi iskolás gyermek szorongott a Kémek egyenruhájában. Egy vörös drapériával bevont emelvényről a Belső Párt egyik szónoka hergelte a tömeget; sovány, apró emberke, aránytalanul hosszú karokkal, széles, kopasz koponyáján csak néhány vékony hajfürt lengedezett. A paprikajancsiszerű, gyűlölettől eltorzult figura egyik markával a mikrofont szorongatta, miközben másik, csontos karja végén óriásinak tűnő mancsa fenyegetően markolászta a levegőt a feje fölött. A hangszórók jóvoltából ércesen csengő hangja a kegyetlenkedések, mészárlások, deportálások, fosztogatások, rablások, fogolykínzások, a polgári lakosság ellen intézett bombatámadások, propagandahazugságok, orvtámadások, megszegett szerződések végtelen sorozatáról üvöltözött. A szónokot hallgatva szinte lehetetlenség volt állításait el nem hinni, s aztán fel nem dühödni rajtuk. A tömeg őrjöngése szinte pillanatonként felforrt, s a szónok hangját ezer meg ezer torokból fékezhetetlenül feltörő vadállati ordítás harsogta túl. A legvadabbul az iskolás gyerekek visítottak. Körülbelül húsz perce beszélt a szónok, mikor küldönc rohant fel az emelvényre, s egy cédulát dugott a markába. A szónok kibontotta és elolvasta, anélkül, hogy félbeszakította volna a beszédét. Sem hangja, sem előadásmódja, sem mondanivalójának tartalma nem változott semmit, csupán a szavak lettek hirtelen mások. Kimondott szavak nélkül is a megértés hulláma fodrozott végig a tömegen. Óceánia Keletázsia ellen visel háborút! A következő pillanatban iszonyú kavarodás támadt. A teret díszítő zászlók és plakátok mind rosszak! Legalább a felükön nem megfelelő arcképek vannak. Ez szabotázs! Goldstein ügynökeinek a műve! Zajos közjáték következett, amelynek során a plakátokat letépték a falakról, a zászlókat összehasogatták, és rájuk tapostak. A Kémek csodálatosan dolgoztak: felmásztak a háztetőkre, és levagdosták a kéményeken lengő lobogókat. De két-három perc alatt vége volt az egésznek. A szónok, még mindig a mikrofon nyakát szorongatva, előregörbült vállal, szabad kezével a levegőt markolászva, megállás nélkül folytatta beszédét. Még egy perc, s a vasállati bosszúüvöltés ismét kitört a tömegből. A Gyűlölet pontosan úgy folyt tovább, mint azelőtt, csak a célpontja változott meg. Visszatekintve az esetre, Winstonra különösen az gyakorolt nagy benyomást, hogy a szónok éppen mondat közben kapcsolt át egyik vonalról a másikra, s nemcsak hogy szünetet nem tartott, de még a mondatszerkezettel sem törte meg. Abban a pillanatban azonban egyéb dolgok kötötték le Winston figyelmét. A zűrzavar perceiben történt, miközben a plakátokat tépdesték le, hogy egy férfi, akinek az arcát nem láthatta, megérintette a vállát, és így szólt: – Bocsánat, azt hiszem, te ejtetted el ezt az irattáskát. – Szórakozottan, szó nélkül vette át a táskát. Tudta, hogy napokig nem lesz alkalma belenézni. Mikor a gyűlés véget ért, egyenesen az Igazság-minisztériumba ment, noha már majdnem huszonhárom óra volt. A Minisztérium egész személyzete hasonlóképpen cselekedett. A teleképeken át kiadott rendelkezésekre, amelyekkel visszahívták őket munkahelyeikre, alig volt szükség.

Óceánia Keletázsia ellen visel háborút; Óceánia mindig is Keletázsia ellen viselt háborút. Öt esztendő politikai irodalmának nagy része most tökéletesen elavult. Villámgyorsan helyesbíteni kell mindenféle tudósítást és feljegyzést, újságokat, könyveket, röpiratokat, filmeket, hanglemezeket és fényképeket. Noha semmiféle utasítást nem adtak ki, mindenki tudta, hogy az osztály vezetői azt szeretnék: egy hét múlva egyetlen célzás se maradjon sehol az Eurázsiával való háborúra vagy a Keletázsiával való szövetségre. Gyötrelmes munka volt, annál is inkább, mert a vele kapcsolatos eljárásokat nem lehetett igazi nevükön nevezni. Az irattári osztályon mindenki napi tizennyolc órát dolgozott a huszonnégyből, kétszer háromórás alvással megszakítva. Matracokat hoztak fel a pincéből és telerakták velük a folyosókat. Az ebéd, vacsora és reggeli szendvics és Győzelem-kávé volt, amelyet a kantin személyzete gördülő asztalokon hordott körbe. Winston, valahányszor abbahagyta a munkát, hogy aludjék egyet, igyekezett üresen hagyni az asztalát, s valahányszor visszabotorkált, bedagadt szemmel és fejfájósan, megint papírhengerözön borította az asztalt, mintha hó fújta volna be. A papírhengerek szinte eltemették a beszélírt, s leömlöttek a padlóra is, úgyhogy az első dolga mindig az volt, hogy rendezett oszlopokba rakta őket, s így helyet csinált magának a munkához. A legrosszabb az volt, hogy a munka egyáltalán nem volt gépies. Sok esetben csak a neveket kellett kicserélni, bizonyos részletesebb tudósításoknál azonban nagy gondra és képzelőerőre volt szükség. Egyes esetben még alapos földrajzi tudás is kellett a háborúnak a világ egyik részéből a másikba való áthelyezéséhez.

A harmadik napon már elviselhetetlenül fájt a szeme, s szinte percenként meg kellett törölnie a szemüvegét. Olyan volt ez, mint valami fárasztó fizikai munkával való kínlódás, amelyet igazság szerint nem lett volna szabad elvállalni, s amelyet mégis mindenki kínos gonddal igyekezett elvégezni. Ameddig csak vissza tudott emlékezni, sohasem zavarta az a tény, hogy minden szó, amelyet a beszélírba mormol, a tintaceruzájának minden vonása megfontolt hazugság. Ő is éppoly kínos gonddal ügyelt rá, mint bárki más az osztályon, hogy a hamisítás tökéletes legyen. A hatodik nap délelőttjén a papírhengerek áradata elapadt. Mintegy félóráig semmi sem hullott ki a csőpostából; aztán jött még egy henger, aztán semmi. Mindenütt körülbelül egy időben fogyott el a munka. Titokban mély sóhaj szakadt fel mindenkiből az osztályon. Végrehajtottak egy hatalmas feladatot, amelyről még csak említést sem lehet soha tenni. Most már lehetetlenség, hogy bárki is okmányszerűen bizonyíthassa: valamikor háborút viseltek Eurázsia ellen. Tizenkét órakor váratlanul kihirdették, hogy a Minisztérium minden dolgozója szabad másnap reggelig. Winston, akinél még mindig ott volt a könyvet tartalmazó irattáska, amelyet munka közben a lába közt tartogatott, s alvás közben maga alá helyezett, hazament, megborotválkozott, s majdnem elaludt a kádban, pedig a víz alig volt langyosnál melegebb.”

Így írt a könyvről Maróti Zsolt Viktor:


„Az olvasó számára nem derül ki egyértelműen, vajon valóban létezik-e a belső ellenség, mindenesetre a főhős, Winston kezébe kerül Goldstein könyve, Az oligarchikus kollektivizmus elmélete és gyakorlata című munka. Az 1984 több tucat oldalon keresztül idézi szövegét, s azért különösen izgalmas ez a rész, mert az olvasónak itt van egyedül lehetősége arra, hogy megismerje az Angszoc ideológiájának és gyakorlatának létrejöttét. Megjegyzendő azonban, hogy miután a regény főhőse, Winston a Gondolatrendőrség kezére kerül, a párt egyik belső tagja elárulja neki, hogy valójában a könyvet nem Goldstein írta, hanem ő – legalábbis részt vett benne. („Egy könyvet sem írhat egyetlen ember.” – Szarkasztikus utalás a Kommunista kiáltványra.) Ilyen módon lehetséges, hogy Goldstein már nem is él, esetleg soha nem is élt, s pusztán a Párt által kreált ellenség fizikai megtestesítője; a bűnbakképzés ősrégi logikájának mentén. Megtörténhet persze, hogy a vallatótiszt hazudik, s Goldstein a szöveg szerzője. A Nagy Testvér létezését Winston szintén kétségbe vonja.”


„A Párt az orwelli világban elengedhetetlenül fontosnak tartja egy hozzá minden körülmények között hűséges embertípus létrehozását. Ennek feltétele, hogy ne töprengjen azon, mi a helyes nézet vagy az óhajtott reakció egy adott pillanatban. Bonyolult szellemi tréning alkalmazásával igyekeznek elérni, hogy az ember bizonyos dolgokról egyszerűen képtelen legyen elgondolkodni, s a magától értetődő ellentmondásokra még véletlenül se figyeljen fel. Ennek érdekében megalkották azt a képességet, hogy a párttagok ne értsenek meg összefüggéseket, ne vegyenek észre logikai tévedéseket, értsék félre a legegyszerűbb érveket is, s űzzenek el maguktól minden olyan gondolatsort, amely eretnekség felé vezethet.”

Mi a tanulság?

„Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, az uralja a múltat is.”

„A háború merő szemfényvesztés.”

„A háború lényege a pusztítás – nem feltétlenül emberi életeké, hanem az emberi munka eredményeié. A háború lehetővé teszi, hogy darabokra törjük, a sztratoszférába röpítsük vagy a tenger mélyére süllyesszük azokat az anyagokat, amelyekkel, ha másképpen használnák fel őket, a tömegeket sokkal jobban ellátottá s ennek következtében, nagyobb távlatban, sokkal műveltebbé lehetne tenni.”

„Még a legegyszerűbb párttagtól is elvárják, hogy serény, tevékeny, sőt: szűk határokon belül értelmes legyen, ugyanakkor azon­ban hiszékeny és tudatlan fanatikusnak is kell lennie, akinek uralkodó érzelmei a félelem, a gyűlölet, a hízelgés és a győzelmi mámor. Más szavakkal: a háborús állapotnak megfelelő mentalitása kell, hogy legyen. Nem az a lényeg, hogy valóban van-e háború, s mivel döntő győzelem úgysem lehetséges, nem is az, hogy a háború jól megy-e vagy rosszul. Csak arra van szükség, hogy háborús állapot legyen.”

„Megfontolt hazugságokat mondani s közben őszintén hinni bennük, elfelejteni bármilyen tényt, ha időszerűtlenné vált, s aztán, ha ismét szükség van rá, előkotorni a fele­désből éppen csak a szükséges időre, tagadni az objektív valóság létezését s ugyanakkor számításba venni a tagadott valóságot – mindez elengedhetetlenül szükséges. Még a dupla­gondol szó használatakor is szükség van a duplagondol alkalmazására. A szó használatával ugyanis elismeri az ember, hogy meghamisítja a valóságot; a duplagondol azonnali alkal­mazásával kitörli ennek tudatát; s így tovább a végtelenségig: a hazugsággal mindig az igazság elé ugrik. Végeredményben a Párt a duplagondol segítségével vált képessé arra – s mint tudjuk, évezredekig képes lehet rá –, hogy megállítsa a történelem folyamát.”

„Mielőtt áldozataikat nyilvános tárgyalásra kiállították, óvatosságból nekiláttak elpusztítani méltóságukat. Kínzás­sal és magán­zár­kával addig gyötörték őket, míg megvetendő, alázatos férgekké váltak, akik bármit be­vallot­tak, amit a szájukba adtak, önmagukat gyalázták, egymást vádolták, egymásra hárították bűneiket, s kegyelemért könyörögtek. S alig néhány év múlva mégis megismétlődött ugyanaz.”

„Az utókor sohasem fog hallani rólad. Kiemelünk a történelem folyamatából. Gázzá változtatunk, és kibocsátunk a sztratoszférába. Semmi sem marad belőled: még egy nyilvántartásban szereplő név sem, még egy élő agyban lévő emlék sem. Megsemmisítünk a múltban éppúgy, mint a jövőben. Sohasem létezett leszel.”

Akkor miből is kell táplálkoznunk, hogy a „főnixmadarunk” megmaradhasson?

Nekem elég egyszerű. Mivel sohasem éreztem magamat a „magaskultúrához” tartozónak, ezért az évezredes tapasztalatokkal rendelkező néplélek felé fordulok, aki pedig ezt suttogja a fülembe:

Segíts magadon, Isten is megsegít!

Tétlen kezeknek az ördög ad munkát.

Minden fa a saját gyümölcséről ismerszik meg!




 

Irodalom:








797 megtekintés

Commentaires


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page