Vukics Ferenc válogatása a nemzetközi sajtóból (123) ‒ Az algoritmus megoszt minket

Mollie Engelhart:

 Az algoritmus megoszt minket... és mi segítünk neki

https://www.zerohedge.com/technology/algorithm-dividing-us-and-were-helping-it

„A probléma az, hogy minél többet élünk ebben a visszacsatolási körben, annál inkább összetévesztjük azt a való élettel. Elkezdjük azt hinni, hogy a világ ugyanolyan kegyetlen és megosztott, mint a kommentek. De ez nem így van. A közösségi média egy szerkesztett, mesterséges élmény, amelynek nagyon kevés köze van a valósághoz.”

„Mert valóban úgy tűnik, hogy a rendszer úgy van felépítve, hogy az inspiráció helyett az irritációt jutalmazza. Az algoritmus tudja, hogy a düh gyorsabban terjed, mint a béke. Ha elkezdesz figyelni, mindenhol megfigyelheted ezt a mintát: az emberek dühét kiváltó tartalmak mindig messzebb jutnak. Ez nem véletlen. A gép pontosan megtanulja, mi tart minket a képernyő előtt – és a konfliktus a kedvenc üzemanyaga.”

Tartalomkészítőként észrevettem valamit, amit nehéz figyelmen kívül hagyni: a legtöbb interakciót kiváltó bejegyzések ritkán azok, amelyek összehozzák az embereket. Általában azok, amelyek felkavarják az embereket. Azok, amelyek dühítik vagy kiemelik a különbségeinket. Azok, amelyek táplálják az algoritmust.

És mégis, a munkám része, hogy fenntartsam az érdeklődést. Természetes, hogy amikor egy bejegyzés jól teljesít, megnézem és azt gondolom: oké, az emberek reagáltak rá. Ez határozza meg, hogy mit posztolok legközelebb – hogyan beszélek, mit emelek ki, sőt, hogy mi is az én „pályám”.

De mi történik, ha a legjobban teljesítő tartalom valójában nem tükrözi azt, aki vagyok?

Például az Epoch Times-nak írok, és tudom, hogy bizonyos témák sok olvasót vonzanak. De ez azt jelenti, hogy csak azt írhatom, ami kattintásokat generál? Vagy felelősségem, hogy továbbra is azt írjam, amit értelmesnek tartok, még akkor is, ha az nem robban be az interneten?

A múlt héten egy rövid videót tettem közzé a ranchomról. A tehenek mellett álltam, és arról beszéltem, hogy miért döntöttek az argentin marhahús importja mellett, és hogy miért nem tartom ezt jó döntésnek az amerikai farmerek számára. Általában a videóim 7000–10 000 megtekintést érnek el. Ez a videó viszont közel 80 000 megtekintést ért el, egyszerűen azért, mert megemlítettem Donald Trump elnököt.

Ezzel együtt több mint 2000 komment érkezett, amelyek közül sok gyűlölködő volt.

Az emberek azt mondták, hogy hülye vagyok, hogy „megkaptam, amit szavaztam”. Azt mondták, hogy rosszul öregszem, vagy hogy egészségtelenül nézek ki. Néhányan még a családomnak is rosszat kívántak.

De itt van az érdekes: senki sem mondta ezeket a dolgokat a szemembe. A való életben az emberek kedvesek. Lehet, hogy nem értünk egyet, de mégis emberként bánunk egymással.

Az interneten azonban mások a szabályok. Az algoritmus a megosztottságot jutalmazza, a megosztottság pedig az elkötelezettséget ösztönzi.

Az elkötelezettség pedig arra készteti a tartalomkészítőket, hogy még inkább azokra a témákra koncentráljanak, amelyekről az emberek beszélnek. Ez egy ördögi kör: a harag növeli a kattintások számát, a kattintások növelik a bevételt, a bevétel pedig a felháborodást jutalmazza.

A probléma az, hogy minél többet élünk ebben a visszacsatolási körben, annál inkább összetévesztjük azt a való élettel. Elkezdjük azt hinni, hogy a világ ugyanolyan kegyetlen és megosztott, mint a kommentek. De ez nem így van.

A közösségi média egy szerkesztett, mesterséges élmény, amelynek nagyon kevés köze van a valósághoz.

Még saját kis tesztjeimet is elvégeztem, hogy jobban megértsem. Amikor Istenről írok – a hitről, a hálaérzésről vagy bármi másról, ami békét sugároz –, az elkötelezettség drámaian csökken. De amikor politikáról beszélek, a számok az egekbe szöknek.

Így nem tehetek mást, mint hogy megkérdezem:

Az emberek jobban elkötelezettek a politika iránt, mint Isten iránt? Vagy az algoritmus felerősíti mindazt, ami dühösé, frusztráltá vagy megosztottá tesz minket?

Mert valóban úgy tűnik, hogy a rendszer úgy van felépítve, hogy az inspiráció helyett az irritációt jutalmazza. Az algoritmus tudja, hogy a düh gyorsabban terjed, mint a béke. Ha elkezdesz figyelni, mindenhol észreveheted ezt a mintát: az emberek dühét kiváltó tartalmak mindig messzebb jutnak. Ez nem véletlen.

A gép pontosan megtanulja, mi tart minket a képernyő előtt – és a konfliktus a kedvenc üzemanyaga.

De amikor a megosztottság jövedelmezővé válik, az egység kezd eltűnni. Amikor a dühös hangok felerősödnek, a békés hangok elsikkadnak. És hamarosan elkezdenek hinni abban, hogy a világ dühösebb, mint amilyen valójában.

Ez a hit mindent meghatároz – a beszélgetéseinket, a politikánkat, sőt, a biztonságérzetünket is. Óvakodunk attól, hogy őszinték legyünk, mert a árnyalatok nem divatosak. A kedvesség nem terjed vírusként.

Tehát talán az igazi választás, amivel szembesülünk, nem csak az, hogy mit fogyasztunk, hanem az is, hogy mit hozunk létre.

Alkotóként vagy az elkötelezettséget üldözhetem, vagy hű maradhatok ahhoz, amit fontosnak tartok. Beszélhetek arról, ami kattintásokat hoz, vagy beszélhetek az igazságról, még akkor is, ha az nem hoz hasznot.

Mert az igazság az, hogy Isten nem az elkötelezettséget méri. Ő a bátorságot, a becsületességet és a hajlandóságot méri, hogy továbbra is az igazat mondjuk, még akkor is, ha az népszerűtlen.

Így legközelebb, amikor posztolok, megkérdezem magamtól: Az algoritmust táplálom, vagy a lelket?

És talán – csak talán – ha elég sokan választjuk az utóbbit, a gép megváltozik. Talán végre elkezdi adni nekünk azt, amire a lelkünk valójában vágyik: egységet, szeretetet és Istent.

A cikkben kifejtett vélemények a szerző véleményét tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Epoch Times vagy a ZeroHedge véleményével.