Vukics Ferenc válogatása a nemzetközi sajtóból (127) ‒ Hogyan lett családunk etetése terhes?

The Epoch Times, Mollie Engelhart:

A kényelmi kultúra válsága, avagy hogyan tette betegséggé Amerikát a második hullámú feminizmus

https://www.zerohedge.com/political/convenience-culture-crisis-how-second-wave-feminism-helped-make-america-sick
https://www.theepochtimes.com/opinion/the-convenience-culture-crisis-how-second-wave-feminism-helped-make-america-sick-5944881

Van egy olyan változat az életemről, amely létezhetett volna, és sokáig úgy tűnt, hogy ez az az út, amelyen haladok. Sikeres étteremtulajdonos voltam, anyagilag független, rendezett és kifinomult életet éltem, amit a legtöbb ember sikernek nevezne. Maradhattam volna az a nő. Egy egyedülálló nő, pár jól nevelt háziállattal, egy gyönyörű házzal egy zárt golfpályás közösségben és egy virágzó vállalkozással. Nincsenek kötelezettségek, nincsenek zavaró tényezők, és nincsenek ragadós kezek, amelyek a pólómat rángatnák, miközben megpróbálok válaszolni egy e-mailre.

A társadalom tapsolt volna ennek a verziómnak, és szabadságnak nevezte volna.

Az irónia az, hogy azalatt az idő alatt több ezer embert etettem házi készítésű ételekkel. Tudtam, hogy milyen értékesek a valódi alapanyagok és a hagyományos főzési technikák, de mégsem értettem teljesen a táplálkozás mélyebb jelentését. Nemcsak a fizikai táplálkozást, hanem azt a kulturális és generációs munkát sem, ami akkor történik, amikor a családok együtt főznek és esznek. Azt a munkát, ami önazonosságot, jellemet formál.

Ma az életem nagyon más. Négy gyermekem és egy farmom van, és semmi sem csendes vagy szabályozott az életünkben. Tegnap a 10 éves fiam mellettem állt, és áfonyából és szederből lekvárt készítettünk, majd házi barbecue-szószt palackoztunk. A kisebb gyerekek mezítláb rohangáltak körülöttünk, kis fecskék módjára ki-be szaladgáltak a konyhából, nevetést, kérdéseket és morzsákat hagyva maguk után. Káosz volt, tökéletlen és lassú. De a zaj közepette valami ősi dolgot éreztem. Valami helyeset.

Az ilyen pillanatok régen normálisak voltak. Ma már kivételnek számítanak, és ez a felismerés valami felkavaró érzést kelt bennem. Felvet egy nehéz kérdést, amelyet sokan elkerülnek, mert a válasz kényelmetlen.

Mi változott? Hogyan lett a családunk etetése opcionális, kényelmetlen, sőt terhes? Hogyan váltak ritkává az alapvető emberi készségek?

Minél többet gondolkodom rajta, annál inkább arra a következtetésre jutok, hogy az emberek nem szeretnek erről beszélni.

A második hullámú feminizmus korszakában a nők „otthonelhagyása” az egyik fő oka az amerikai egészségügyi válságnak.

És nem csak az egészségügyi válságunknak, hanem egy hosszú listának a problémáknak, amelyeket ebben a cikkben nem fogok kibontani.

Mielőtt bárki felháborodna, hadd legyek világos. Az első hullámú feminizmusra szükség volt. A szavazati jog, a tulajdonjog, a jogi védelem és az életünkkel kapcsolatos döntések meghozatala elengedhetetlen volt. Ez volt az igazságosság.

A második hullámú feminizmus más volt. Nem egyszerűen az esélyegyenlőséget szorgalmazta. Átírta a nőiesség jelentését. A nőknek azt mondták, hogy az anyaság opcionális, a háztartás vezetése elnyomó, és hogy a család etetése és gondozása nem felel meg a potenciáljuknak. Az üzenet az volt, hogy az érték az otthonon kívül létezik, nem pedig benne.

Aztán jött az ígéret, amelyet az én generációm minden kislánya magáévá tett, függetlenül attól, hogy valaki hangosan kimondta-e vagy sem: mindent megkaphatsz.

Gyakran beszélek azokról a sok kis hazugságokról, amelyeket el kell fogadnunk ahhoz, hogy a modern életben boldogulni tudjunk. De ez a hazugság nem kicsi. Óriási. Nemcsak magunknak mondjuk, hanem más nőkre is rákényszerítjük. Tapsolunk a kimerültségnek, és eredménynek nevezzük. Normalizáljuk a túlterheltséget, és egyensúlynak nevezzük. Úgy teszünk, mintha a költségek láthatatlanok lennének.

Az igazság az, hogy a következményeket nem csak azok a nők viselik, akik minden ember számára mindenek akarnak lenni. A következmények az egész társadalomra kiterjedtek. Nem csak érzelmileg, hanem fizikailag is éhezők és alultápláltak vagyunk. Egy generáció nő fel valódi ételek, családi ritmus, valamint a közös főzés és étkezés által biztosított biológiai és kulturális emlékezet nélkül.

Ugyanakkor, amikor a nőknek azt mondták, hogy értékük a háztartáson kívül rejlik, az ipari élelmiszeripari vállalatok új piacot kerestek. A második világháború után már megvolt a háborús élelmiszer-ellátási infrastruktúra. A háború végén a vállalatoknak el kellett helyezni valahova ezeket a termékeket. A dolgozó nők voltak a tökéletes megoldás.

A készételeket szabadságként állították be. A tápszert tudományként értékesítették. A fagyasztott ételeket haladásként reklámozták. A főzést elavultnak, feleslegesnek, sőt ostobaságnak állították be minden nő számára, aki komolyan akart venni saját magát.

Valahol egy konferenciateremben valaki rájött a pszichológiai hátterére. Ha a nőket meg lehet győzni arról, hogy a családjuknak való ételkészítés potenciáljuk pazarlása, akkor a feldolgozott élelmiszerek lesznek az új normák.

És itt állunk két generációval később, és nézzük a következményeket. A gyermekkori krónikus betegségek ma már megszokottak. Az allergiák és az autoimmun betegségek száma robbanásszerűen megnőtt. Az emberek nem tudják, hogyan kell egyszerű ételeket főzni. A gyerekek nem tudják, honnan származik az étel. És annyira megszokottá vált, hogy a táplálkozásunkért vállalatoktól függünk, hogy a legtöbb ember nem is ismeri fel ezt a függőséget.

Nem csak a táplálkozásunkat vesztettük el. Elvesztettük a kapcsolatot, a rituálét, a ritmust, az önazonosságot és a cselekvőképességet.

Ezt nem tökéletességből mondom. Még mindig én vagyok a családom fő pénzügyi eltartója. Ételeink nagy része a farm étterméből származik, nem az otthoni konyhámból. Ritkán ülünk le egyszerre enni. Még mindig próbálom feloldani a saját kondicionálásomat.

De még a tökéletlenségben is tudom, hogy a megoldás nem az, hogy megszégyenítsük a nőket, vagy visszatekintsünk a történelemre. A megoldás az, hogy felismerjük, mit vesztettünk el, és helyreállítsuk, ami fontos. Még a kis lépések is számítanak. Termesszünk valamit. Főzzünk hetente egy igazi ételt. Hagyjuk, hogy a gyerekek keverjék a fazekat, még ha ez lassítja is a munkát. Válasszunk inkább egy ember által készített ételt, mint egy gyárban gyártottat. Üljünk le együtt, még ha csak ritkán is.

Mert az, hogy etetjük a szeretteinket, soha nem volt jelentéktelen dolog. Mindig is az egyik legfontosabb feladata volt a családnak, a kultúrának és a társadalomnak.

Talán a legújabb formája a felszabadulásnak nem az, hogy elmenekülünk a házimunkától, hanem hogy visszanyerjük annak jelentőségét.