Vukics Ferenc válogatása a nemzetközi sajtóból (151) ‒ Pokrovszk bukásának kettős jelentősége

The American Conservative:

 Pokrovszk bukásának kettős jelentősége

https://www.theamericanconservative.com/the-double-significance-of-the-fall-of-pokrovsk/

Az oroszok Pokrovszkot Krasnoarmejszknek hívják. Talán nekünk is meg kellene szoknunk ezt a nevet.

„Annak ellenére, hogy a nyugati tisztviselők és a média folyamatosan hangsúlyozza, hogy Ukrajnának joga van dönteni a NATO-hoz való csatlakozásról, nem igaz, hogy bármelyik országnak joga van csatlakozni a NATO-hoz, és a NATO sem köteles befogadni mindenkit, aki csatlakozni szeretne." 

Írta: Ted Snider az Antiwar.com amerikai külpolitikai és történelmi rovatának újságírója. Gyakran publikál a Responsible Statecraft és The American Conservative oldalain.

December 1-jén Vlagyimir Putyin orosz elnök egy harctéri parancsnokságra utazott, hogy tájékoztatást kapjon vezérkari főnökétől, Valerij Geraszimov tábornoktól. A hír Putyin számára jó hír volt. Geraszimov közölte Putyinnal, hogy Pokrovszk felszabadult: az orosz fegyveres erők kezére került.

Az Európa által továbbra is több milliárd dollár értékben szállított fegyverek indokolásának részeként, azzal a reménnyel, hogy a háború még nem veszett el, Ukrajna tagadta az állítást, és azt állította, hogy ez csak „propaganda”, amelynek célja a tárgyalások befolyásolása, és „nem felel meg a valóságnak”. A valóság azonban az, hogy ha Pokrovszk még nem is esett el, akkor is 95 százalékban elesett, és bármelyik nap teljesen orosz kézbe kerülhet.

Pokrovszk bukása előtt minden fél egyetértett abban, hogy ez egy kulcsfontosságú logisztikai központ; bukása után Ukrajna és európai partnerei lekicsinyelték jelentőségét, azt állítva, hogy a győzelem inkább az oroszok moráljának és propagandájának győzelme, mint stratégiai győzelem.

A folyamatosan idézett érv az, hogy az elmúlt közel négy év orosz előrenyomulásának ütemével „legalább még egy év” kellene a Doneck megye többi részének elfoglalásához. De ez a számítás szofisztika, amely szándékosan figyelmen kívül hagyja Oroszország kimerítő stratégiájának természetét. A csaknem négy éve tartó háború nem a terület gyors elfoglalásáról szólt. Ez egy olyan háború volt, amelynek célja az volt, hogy kimerítse Ukrajna fegyvereit és csapatait, amíg azok annyira elvékonyodnak, hogy összeomlanak a még mindig növekvő orosz erők előtt. 

Azt állítani, hogy a jelenlegi ütemben még egy évbe telik, mire az ukrán front összeomlik, olyan, mintha azt állítanánk, hogy ha egy téglafal 100 év alatt 80 százalékban bomlik le, akkor a jelenlegi ütemben még 25 évbe telik, mire teljesen összeomlik. A valóságban azonban bármelyik pillanatban összeomolhat.

Pokrovszk bukása két okból is fontos: a harctéren és a tárgyalóasztalnál. A csatatéren a kulcsfontosságú logisztikai központ elvesztése veszélyeztetné az ukrán fegyveres erők képességét, hogy fegyverekkel és élelemmel lássák el csapataikat a Donbaszban. Emellett más kulcsfontosságú ukrán városok is bekerítéssel szembesülnének, Oroszország pedig több kilométernyi védtelen területre jutna ki, miközben folytatná nyugati előrenyomulását.

A Pokrovszk bukásáról szóló tájékoztatás másnapján a média megkérdezte Putyint, miért olyan fontos ez az eredmény. Válaszában elmondta, hogy Pokrovszk „valóban kiemelt jelentőségű mind az ukrán, mind az orosz fegyveres erők számára”, mert „egy fontos infrastrukturális helyszín, amely a regionális közlekedési hálózat része”.

„A legfontosabb azonban” – mondta – „hogy ez egy jó hídfőállás a különleges katonai művelet kezdetén kitűzött összes cél eléréséhez. Vagyis innen, ebből a hídfőállásból, ebből a szektorból az orosz hadsereg jó helyzetben van ahhoz, hogy a vezérkar által legmegfelelőbbnek ítélt irányba haladjon előre.”

December 4-én Putyin azt mondta a Donbasznak azokról a részeiről, amelyeket Oroszország még nem ellenőrzése alatt tart:

„Vagy mi fogjuk felszabadítani ezeket a területeket katonai erővel, vagy az ukrán erők visszavonulnak és abbahagyják a harcokat ott.”

Putyin ragaszkodott ahhoz, hogy a Donbaszban kialakult súlyos helyzetnek soha nem kellett volna idáig fajulnia.

„Az elejétől fogva azt mondtuk Ukrajnának: »Az emberek nem akarnak veletek maradni, részt vettek a népszavazásokon [2022-ben], a függetlenségükre szavaztak; vonjátok vissza a csapataitokat, és nem lesz harc«. De ők a harcot választották.”

De így alakult. A harctéren bekövetkezett változás pedig döntő fordulatot hozott a tárgyalóasztalnál.

A jelenlegi béketárgyalások sorsa nagyban egy ponton múlik. A 28 pontos béketerv 21. pontja kimondja, hogy „az ukrán erők kivonulnak a Donyeck megye jelenleg általuk ellenőrzött részéről”, és „a Krím-félszigetet, Luhanszkot és Donyecket de facto orosz területnek ismerik el, többek között az Egyesült Államok is”.

Oroszország ragaszkodik ehhez a ponthoz, Ukrajna pedig nem hajlandó elfogadni.

A 7. pont talán ugyanolyan megosztó. Kimondja, hogy

„Ukrajna beleegyezik abba, hogy alkotmányában rögzítse, hogy nem csatlakozik a NATO-hoz, és a NATO beleegyezik abba, hogy alapokmányába felveszi azt a rendelkezést, hogy Ukrajnát a jövőben nem fogadják be”.

Ez a kulcsfontosságú pont Oroszország számára, és Ukrajna ismét nem hajlandó elfogadni.

A 7. ponttal kapcsolatos döntés fele azonban valójában nem Ukrajna hatáskörébe tartozik. Ukrajna elutasíthatja azt a követelést, hogy alkotmányában rögzítse semlegességét. Azonban a NATO-nak kell eldöntenie, hogy mit foglaljon statútumába.

Annak ellenére, hogy a nyugati tisztviselők és a média folyamatosan hangsúlyozza, hogy Ukrajnának joga van dönteni a NATO-hoz való csatlakozásról,

nem igaz, hogy bármelyik országnak joga van csatlakozni a NATO-hoz, és a NATO sem köteles befogadni mindenkit, aki csatlakozni szeretne.

 A tagsághoz a NATO meghívása szükséges, és a NATO tagjainak egyhangúlag kell egyetérteniük. A NATO-nak pedig nincs kötelezettsége meghívót küldeni egy érdeklődő országnak.

A NATO csak azt mondja, hogy „akkor meghívhatják a részvételre”, és hogy nincs garancia. Még Ukrajna európai „partnerei” is cinikusan azt javasolták, hogy Ukrajna talán megtarthatná az alkotmányában a NATO-tagságra való törekvést, miközben a NATO beleegyezik, hogy soha nem adja meg azt.

Így a béke attól a látszólag megoldhatatlan követeléstől függhet, hogy Ukrajna adja át a még mindig ellenőrzése alatt álló Donyeck mintegy 14 százalékát.

November végén Donald Trump amerikai elnök rámutatott a nyilvánvalóra:

„Nézzék, ahogy a dolgok állnak, ha megnézik, csak egy irányba haladnak. Végül is ez az a terület, amelyet az elkövetkező néhány hónapban Oroszország úgyis megszerezhet. Szóval harcolni akarnak és újabb 50 000–60 000 embert veszíteni, vagy most akarnak tenni valamit?”

Pokrovszk stratégiailag fontos bukása kényszerítette ki ezt a döntő fordulatot a tárgyalóasztalnál. A minszki megállapodások kudarcával és a donbasi orosz etnikumú polgárokra nehezedő katonai és kulturális fenyegetéssel Oroszország elhatározta, hogy megvédi ezeket a polgárokat, ha nem a minszki megállapodás által ígért autonómiával, akkor bekebelezéssel.

Az Ukrajna NATO-tagságának kizárásáról szóló jogi garanciák mellett ez volt az egyik legfőbb oka annak a háborúnak, amely során Oroszország ragaszkodott ahhoz, hogy vagy a tárgyalóasztalnál, vagy a csatatéren rendezzék.

Pokrovszk bukása megvalósítja ezt az orosz célkitűzést, akár hetek, hónapok vagy egy év alatt. Ez idő alatt további több ezer ukrán fog meghalni.

Morálisan szörnyű dolog arra kérni őket, hogy ugyanazért a célért haljanak meg, amelyet most a tárgyalóasztalnál is el lehet érni, anélkül, hogy további halálesetek történnének.

Pokrovszk bukásának jelentősége abban rejlik, hogy a harctéren bekövetkezett változás kényszerítette ki a változást a tárgyalóasztalnál. 

Európának meg kell adnia Ukrajnának és elnökének a lehetőséget, hogy elfogadják a valóság által diktált feltételeket, és abba kell hagynia a háború szorgalmazását, amelyről tudja, hogy csak a halottak számát fogja növelni.