Vukics Ferenc válogatása a nemzetközi sajtóból (231) ‒ Az Oscar-gála a múlt hétvégén elhalálozott…
- dombi52
- 1 nappal ezelőtt
- 4 perc olvasás
Zerohedge:
Az Oscar-gála a múlt hétvégén elhalálozott… De vajon észrevette ezt valaki egyáltalán?
Beküldte: QTR's Fringe Finance„Ó, tegnap volt az Oscar-gála” – mondta nekem egy barátnőm, miközben a városban sétáltunk. Észrevette, hogy egy közeli bárban a tévében a gála ismétlését sugározták.
Ami meglepett, az az volt, ahogy kimondta ezt. Ez egy olyan személy, aki mélyen, lelkileg elkötelezett olyan dolgok iránt, mint a mozikban játszott filmek és az új fikciós tévésorozatok. Imádja a művészeteket. Jazz-t hallgat. Broadway-darabokat néz. Minden rangos filmet megnéz, amit csak tud, és rendszeresen kommentálja, hogy melyik média nyert melyik díjat.
A hírességekről szóló pletykákat a Vatikáni levéltárosok figyelemével követi. Érdeklődése pontosan azon a metszésponton helyezkedik el, ahol az Oscar-gála állítólag ünnep és kultúra egyben.
És mégis teljesen kihagyta a díjátadót.
Röviden összefoglalva ez a probléma.
Az elmúlt néhány évben az Oscar-gála csendesen eltávolodott attól, hogy a kulturális esemény legyen, az az este, amikor az egész szórakoztatóipar megállt, hogy nézze, és valami olyasmivé vált, ami inkább egy iparági bankett, amely alkalmanként átcsordul a televízióba.
A gála még mindig ugyanazzal a fontosságtudattal érkezik, mint az 1990-es években, de a körülötte lévő kultúra továbbhaladt.
Ami régen közös nemzeti pillanatnak tűnt, ma inkább politikai gyűlésnek tűnik, ötvözve egy divatbemutatóval és egy kétségbeesett kísérlettel, hogy 120 másodperces köszönőbeszédekkel bizonyítsák, az ember IQ-ja nem kétszámjegyű.
A probléma részben az, hogy az Akadémia által díjazott filmek egyre kevésbé ismertek azok számára, akik otthon nézik a műsort.
A gála még mindig úgy beszél, mintha a közönség minden jelöltet látott volna, minden alakítást megvitatott volna, és szenvedélyes véleményt alakított volna ki a filmművészeti kategóriákról. A valóságban a nézők többsége talán hallott az egyik filmről, a másodikat homályosan ismeri, a harmadikat pedig véletlenül streamelte, miközben mosás közben fél szemmel nézte a telefonján
Amikor az év legnagyobb díját egy olyan film kapja, amellyel az átlagos néző nem találkozott érdemben, a győzelmi kör furcsán magánjellegűnek tűnik, mintha egy bennfentesekből álló csoport gratulálna egymásnak valamiért, amit a terem többi része nem látott.
Maga a műsor sem segít. A közvetítés identitásválságot alakított ki a formális öltözék terén.
Úgy tűnik, a producerek minden évben ugyanazzal a kérdéssel küzdenek: az Oscar-gála célja a filmek ünneplése, a tévé-nézettség hajszolása, vagy a közönség finom oktatása a humanitárius kérdések fontosságáról?
Az eredmény egy háromórás látványosság, amely egyszerre tűnik figyelemre éhesnek és kissé neheztelőnek amiatt, hogy bárki is szórakoztatónak várja. Vannak olyan részek, amelyek túl hosszúra nyúlnak, olyan zene, amelyet senki sem kért, és kínos kísérletek arra, hogy virális pillanatokat teremtsenek, amelyek olyan energiával hatnak, mint egy vállalati csapatépítő tréning jégtörő játéka.
Mindeközben az Oscar-gála már nem úgy működik a filmvilág központjaként, mint régen. Évtizedeken át a gála egyfajta kulturális bíróként működött, az a hely, ahol az iparág összegyűlt, hogy kijelentse, mi számít az év legjobb filmjének. Ez a tekintély mára megkopott.
Ma az interneten naponta ezer párhuzamos díjátadó ünnepség zajlik. A kritikusok közzéteszik saját rangsorukat. A rajongók vég nélkül vitatkoznak a filmalkalmazásokon.
A TikTok minden délután új hullámokat indít el a filmekről szóló diskurzusban. Egész YouTube-csatornák szentelik magukat annak, hogy elmagyarázzák, miért tévedett az Akadémia 1997-ben, 2013-ban vagy tavaly.
Mire az Oscar-gálán kinyitják a borítékokat, a filmekről szóló valódi viták már máshol lezajlottak.
A keletkezett űrt valami más tölti be: egy színpad, amelyet egyre inkább politikai üzenetek közvetítésére használnak.
A köszönőbeszédek aktivista kiáltványokká válnak. A műsorvezetők megszakítják a műsort, hogy erkölcsi tanácsokat osszanak. Gondosan begyakorolt „fontos” pillanatokat szúrnak be a kategóriák közé, mintha a gálának magának kellene igazolnia a létezését azzal, hogy bizonyítja: valami nagyobbért áll ki, mint a filmek. Nem a háborúra! Olyan bátor!
Akár egyetértünk az ügyekkel, akár nem, a hatás félreérthetetlen. Az Oscar-gála régen a valóság elől való menekülést és a csillogást árulta; ma gyakran úgy tűnik, mintha egy televíziós tanári értekezletet néznénk, csak jobb világítással.
És végül ott van az a egyszerű tény, hogy a filmek már nem egy közös kulturális pillanatban érkeznek.
Volt idő, amikor egy maroknyi nagy bemutató uralta a mozikat, és szinte mindenki megnézte őket. Az emberek ugyanazokról az alakításokról vitáztak, ugyanazokat a szövegeket idézték, és világos elképzelésük volt arról, mely filmek határozták meg az évet.
Most az élmény széttöredezett. Néhány jelölt rövid ideig megjelenik néhány városban, mielőtt átkerül a streamingre. Mások csendesen debütálnak olyan platformokon, ahol több ezer más címmel és egy olyan algoritmussal kell versenyezniük, amely sokkal inkább egy igaz történeten alapuló bűnügyi dokumentumfilm felé terelné a nézőt.
Egyre inkább feltűnik nekem, hogy mennyi díj kering odakint, különösen olyan világokban, amelyek egyre inkább elszakadnak azoknak az embereknek a mindennapi gondjaitól, akik állítólag nézik őket. Akár Klaus Schwab osztja a „Global Citizen” trófeákat, akár iparági csoportok találnak ki új kitüntetéseket egymásnak, egyre erősebb az az érzés, hogy
a kiváltságos körökben az emberek egyre kifinomultabb módokon tapsolnak maguknak.
Minél ünnepélyesebbé válik a taps, annál nehezebb figyelmen kívül hagyni a szakadékot a színpadi látványosság és az átlagos családokat otthon foglalkoztató problémák között. Amikor a díjakat átadók és a díjazottak mind ugyanazon a zárt körben mozognak, az egész kezd kevésbé elismerésnek, inkább kölcsönös csodálat zárt körének tűnni.
Az ünnepség még mindig úgy kezeli magát, mint egy kulturális csúcstalálkozót, miközben egyre inkább úgy tűnik, hogy
egy szobányi bennfentes gratulál egymásnak, míg a szélesebb közönség elvonul, hogy mást csináljon.
Az Oscar-gála még mindig úgy viselkedik, mintha azt a filmet koronázná meg, amelyet mindenki épp most látott, de más zárt körökhöz hasonlóan egyre inkább csak a résztvevők azok, akik látták őket. A közönség egyre inkább olyan, mint a barátom, aki elsétál egy bár mellett, ahol a gálát ismétlik a tévében, egy pillanatra felpillant a képernyőre, és enyhe meglepetéssel mondja: „Ó, igen. Az tegnap volt.”
