Z. Tóth Csaba: Pálosok keresése – „héjtól a magig”, a kezdetektől Gyöngyösi Gergelyig és tovább
Z. Tóth Csaba tanulmánya
A Szilaj Csikó nyitóoldalán ajánljuk tisztelt Olvasóink figyelmébe a Zürichi Magyar Történelmi Egyesület folyóiratát. Darai Lajos, Magyar Őstörténet rovatunk vezetője pedig a folyóiratból kínál hétről hétre olvasnivalót.
MAGYAR TÖRTÉNELEM
Z. Tóth Csaba (Pécs)
Pálosok keresése – „héjtól a magig”, a kezdetektől Gyöngyösi Gergelyig és tovább
Árva Vince pálos atya emlékének (1932-2008)
„Te is Magyarország, édes hazám,
a pálosokkal fogsz növekedni és ugyanazokkal fogsz hanyatlani.”
– régi mondás
Már rég fel kellett volna „fedeznem” a pálosokat, vagy ahogy eleinte nevezték magukat: a „Szent Kereszt remete testvéreit”, mert valóban őrizni látszanak egy kristálytiszta és átfogó, mondhatni „centrális” magyar szellemiséget, testen és földön túli heroizmust, mely frissítően harmatozik az utókornak. Más szerzetesrendeknek, tanító közösségeknek is múlhatatlan érdemei vannak történelmünkben, mégis a pálos rend egy kivételes szellemi hídnak látszik a régi magyarok és az újkor között. De jómagam sokáig igyekeztem mélyebbre, régebbi időkbe hatolni a magyarság gyökereinek keresésében, ezért a középkor etekintetben „kimaradt”, leszámítva a Fehéregyháza-kérdésben tett „kirándulásomat” 1998-ban. Mígnem legutóbb, 2016 nyarán újra elővettem a pilisi múlt szertehullott „héjait”, darabkáit, s föllelkesülve a Pilisszántón talált nagyszerű leletektől (keresztes kő, gótikus templom alapfalai), áttanulmányoztam Gyöngyösi Gergely, pálos rendi hitszónok, majd rendfőnök két kisebb írását, és a páratlanul értékes rendi krónikáját is. Ezekben az igazi kincsekben fölragyog a magyar „pálos” szellem esszenciája, „magva”, mely Gyöngyösinél valóságos üstökösként szánt végig a magyar égen.
A „héj”
Noha maga Jézus a Getsemáni-kertben nem azt kérte az Atyaistentől, hogy a követőit „vegye ki” a világból (Ján. 17,14), mégis egy időre megjelent a szerzetesség, a kivonulás intézménye, lényegében az előző korszakok alapjain, a világi társadalom egyfajta „élő lelkiismereteként”. Az egyetlen hazai alapítású pálos rend „kivonulóinak” története IV. Béla király uralkodása idején kezdődött (1235-1270), amikor a tatárjárás és a hatalmi harcok miatt kialakult áldatlan állapotok szinte kihajtották az embereket a „pusztába”, rengetegbe, ahol barlangokban vezekeltek mások bűneiért. A remete rend azután az Anjouk alatt indult virágzásnak, kapta hófehér öltözetét, és a nevét az első remete szentről, Thébai Pálról (Ordo Sancti Pauli Primi Eremitae, 1322), s megvetették lábukat az egész országban és külföldön is, elsősorban Lengyelországban, Nagy Lajos király leánya, Hedvig révén, bár lengyel alapítóként Opolei László herceg neve is felmerült. Itt a másodvirágzásuk a 16. századtól kezdődött, amikor nálunk, a mátyási fénykor után a török rendezkedett be százötven keserű esztendőre, illetve a Habsburg-uralom sem volt túl kegyes, és II. Lipót, a „kalapos”, felvilágosult uralkodó több más szerzetesrenddel együtt a magyar pálosok működését is betiltotta (1786), s ezt I. Ferenc sem oldotta föl rájuk vonatkozóan (1804). Így ma is a lengyel pálos rend „fíliájaként” működnek maradék pálosaink, a maradék hazában. Az eredeti, magyar pálos rend első központja a Pilisben, a Visegrádi-hegységben alakult ki, a királyi vadászterületen, bár korábban is létezett hasonló, eleinte az ágostoni regulát követő remeteség Pécs közelében, a Jakab-hegyen (1225), majd ők is pálosok lettek.
(…)
