Tanuljuk együtt, milyenek vagyunk! (4.) Cser Ferenc és Darai Lajos: A magyar nyelvű műveltség
A magyar nyelvű műveltség nem vezethető le a sztyeppei, avagy pusztai nagyállattartó műveltségekből. A magyar nyelv szerkezete, stabilitása, rendszere, fejlettsége nem magyarázható sem a hagyományos, finnugor elmélettel, sem a közép-ázsiai sztyeppei eredet alapján. Mert ennyire fejlett, kialakult nyelv létrejötte hosszú idejű, zárt, nagy sűrűségű, letelepedett életmódot igényel. Ezt egyik ismert elmélet sem kínálja. Mindezek a követelmények azonban teljesíthetők és ellentmondásosságtól mentesen megmagyarázhatók, ha föltesszük, hogy a magyar nyelv és műveltség eredete a Kárpát-medence.
A Kárpát-medence régészeti elemzése azt tanúsítja, hogy itt egy hosszú ideig letelepedett, nagy embersűrűségű műveltséget találunk, amely igényel egy hozzá tartozó utódnyelvet, amit a Kárpát-medence mai nyelvei közül kizárólag a magyar elégít ki. Ezért joggal állíthatjuk, hogy a két jelenség összetartozik, mármint 1. a hosszú ideig letelepedett műveltség és 2. a fejlett, mellérendelő értelmű ragozó nyelvünk. Az ősműveltség jellemzői ma is megtalálhatók a magyar műveltségben, ezért megállapíthatjuk, hogy annak a műveltségnek az utódnyelve a magyar, azaz a magyar nyelv eredete a Kárpát-medence.
Az írott történelem idején az eredeti műveltség mellérendelő szemlélete továbbra is áttör és a magyar életformát elsősorban még ma is ez jellemzi. A mellérendelő szemlélet a kereszténységgel harmonizál, ámde ellentétes az egyházi hierarchiával. A vallási szavaink eredete is zömmel magyar, az idegen eredetű szavak pedig szinte kizárólag az egyházi szervezetet írják le. Az egyházi hierarchia alóli kitörés igazolásaként fogjuk fel azt, hogy a magyarság a reformáció kialakulásakor éppen azokon a területeken váltott vallást, amelyikről föltehető, hogy az ősi műveltség forrása.
A Kárpát-medence területe ősidők óta nem került elnyomó hatalom igája alá, még akkor sem, amikor a kimmerek vezértörzse hatalma elvesztésekor ide érkezett és beolvadt. Ugyanez látszik a szkítáknál néhány évszázad múltán. A kelták a terület nyugati részén vereséget szenvedtek a rómaiak ellen, s ugyancsak a terület északkeleti részére menekültek, és ott beolvadtak. Amikor Erdély a dákok érdekeltségi területévé vált, nem alakult ki igazi dák uralom, s Josephus szerint ezen a területen egyistenhit uralkodott. A rómaiak sem kívánták átlépni a Dunát, s kiterjeszteni hatalmukat a keleti területekre. És Krisztus születése körül a szarmatákkal ide, bizonnyal a Kárpátok külső pereméről földművelő lakosság települt, ugyanakkor a szarmata jelenlét a régészeti leleteken elhanyagolható mértékű. A germán törzsek 3. századi déli irányú mozgása érinti a Kárpát-medencét is, ahová előbb az osztrogótok, majd a vizigótok telepedtek a sztyeppei jellegű legelőkre, ill. átvonultak a medence déli területein. Számuk elenyésző volt az ott élőkhöz képest. Hamarosan követték őket a hunok, akik elől ezek a törzsek nyugatra mentek. A hun jelenlét ugyancsak kis létszámú katonai elit képében nyilvánult meg, ugyancsak zömmel a legeltetésre alkalmas sztyeppei jellegű területeken, s a dombvidéki, hegyvidéki terület továbbra is fémmel, élelmiszerrel szolgálhatott az elitnek hatalmi harcaihoz. A hunok bukása után (460-480) újabb germán törzsek telepedtek átmenetileg a Kárpát-medencébe, 500 körül a langobárdok, majd a gepidák. Őket meg az avarok szorították ki 568-ban.
Az avarok idején a katonai elit és a letelepültek nem kerültek konfliktusba, hanem a gondok akkor kezdődtek, amikor a római kereszténység került az avar elithez és ezzel lehetőség nyílott a frankok részére, hogy a bolgár katonai elittel felosszák a Kárpát-medencét, és rátelepedjenek az itt élőkre. A frankok kirabolták a területet, hatalmas mennyiségű, helyi forrású arany és ezüst kincset hordtak el innen, és Nagy Károly azokat – az általa alapított – kolostoroknak adományozta. A frank és az északról megjelenő scláv hatalmat azután Árpád katonai elitje megfékezte és felváltotta.
A Kárpát-medencét feltöltő népességgel kapcsolatosan ismert, hogy a szlávok az 5–6. században még nagyjából egységes tömbben, a Kárpátoktól északra éltek, például hun fennhatóság alatt, azaz nem számítottak hatalmi tényezőnek. A másfél évezreddel azelőtt még egységes nyelvük, műveltségük alig változott ekkor még, alapszavaik 75%-ban azonos tövűek voltak. Az avarok hatalommegosztó politikája és Bizánc védekező taktikája során és következtében kerültek azután a scláv törzsek az Al-Duna mellé (mai Szerbia, Bulgária). Ennek köszönhetően például két Morávia jelent meg a történelmi leírásokban, amelyek nem szólnak Kárpát-medencei betelepítésről. Később a Dráva déli oldala mellett nyomultak nyugatabbra. Ezért Anonymus sclavijai a szó eredeti értelmében értett fogoly, hatalom alá rendelt embereket jelentenek, Árpádék fennhatósága alatt.
Magyarország Megszentelt Koronája.[1]
Az őslakók műveltségére vall, hogy Gézától kezdve nem királyi, hanem országkoronáról van szó, valamint a Koronaeszme már Könyves Kálmán idején megjelent, amely e szakrális tárgyat tekinti a legfőbb hűbérúrnak, akinek mindenki, a király is alattvalója. Ez a mellérendelő szemléletű felfogás máshol az egész történelem során ismeretlen, mert ott a földet és a rajta élő embereket is ember birtokolta. Csakis a Werbőczi-féle törvényekkel jelenik meg jogrendünkben az ember birtoklása, majd a Habsburg uralkodóknak, Mária Teréziának és II. Józsefnek sikerült a magyarságot megfosztania faluközösségeitől, és a hűbéri rendbe kényszeríteni. A magyar társadalom ettől kezdve rendszeresen robbant, rebellis lett, és alig 70 évvel a hűbéri rend véglegesítése után, 1848-ban azonnal el is törölte ezt a rendszert.
[1] https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/2/21/A_Szent_Korona_el%C3%B6lr%C5%91l_2.jpg.
(folytatása következik)
Előző részek:
