Szorongató érzés
Az állomás nagyjából olyan, mint akkor volt. A vonat nem pöfékelt fekete füstöt, és amikor sziszegve becsukódtak a kocsik ajtói, nem csattogtak a kerekek. Csendben, szinte surranva hagyott magamra. Egy másik vonatra gondoltam, és beleborzongtam...
Minden megváltozott
A pálya menti járdán egyedül álltam.
Akkor, régen alaposan körül kellett nézni, ha bármerre indultunk tovább, mert akár a tó felé, a strandra mentünk, vagy akár az üdülők felé – fürdés, ladikázás, horgászás, részemről rendszerint eredménytelen pecázás után –, valamelyik vágányon át kellett kelni. Akkor régen többnyire hárman voltunk. Gábor volt a kiskamasz csapat vezéregyénisége. Nagyapjának kis családi háza volt a nyaralótelepen. A nagypapa állandó lakos volt itt. Valamikor a háború előtt sok mai házhely a család tulajdona volt. A lakásául is szolgáló telek szomszédságában két emeletes épületet húzatott fel, és szállodát létesített benne. Másik társunk a falu számkivetettje volt. A helybeli suhancok csúfolódásának örökös célpontja. – Zabigyerek! Ruszki fattyú! – gúnyolták, még a felnőttek közül is sokan. Gábor nagyapja hírét vette, hogy mi is csatlakoztunk a gúnyolódó dalkörhöz. A bácsi tekintélyes ember volt itt, és mindig minden a fülébe jutott. Unokáját csattanós nyaklevesben részesítette, nekem kilátásba helyezte, hogy többé nem tehetem be a lábamat. Sorba állított mindhármunkat. – Ha még egyszer meghallom, összecsomagolsz, és többet nem akarlak itt látni! Az anyjával szörnyűséges dolog történt, akarata ellenére fogant meg, betegen született – intett a fejével Béla felé. – Nem csúfolni kell, hanem szeretni, mert még meg sem született, s már kegyetlenül bánt vele az élet. – Olyan emelt hangolt korholt bennünket, hogy olyat sem előtte, sem utána nem hallottam tőle. – Most pedig bocsánatot kértek tőle! – parancsolt ránk. Engedelmeskedtünk. Soha többé nem gúnyoltuk, viszont a kínzói közül többeket megvertünk… Rég volt. Most egyedül álltam az állomáson. Nem kellett átmennem a síneken. Aluljárón keresztül jutottam ki a kikövezett gyalogútra. Eltűnt a halvány füstöt pipáló gyárkémény az országút mellől, akárcsak a téglagyár épülete. Az a kémény segített egykoron tájékozódni, hol kell átmenni az úton, hogy a kis bérelt faházhoz érjek. Hirtelenjében nem tudtam, merre van a „tovább”.
Találomra indultam el, mégis megtaláltam az utat, ahogyan ez – több-kevesebb tévelygést követően – az életben jószerivel mindig történni szokott velem.
A régi ház
Ribényi Gábor bácsi hajdani szállodája vezetett nyomra. A nagy épület mellett apró kis háznak tűnt a nagyszülői otthon. Még működött a húzógombos csengő. Kitárult az ajtó, és apró, töpörödött öregasszony lépett a téglával kövezett utacskára. – Az uramat keresi? Több mint húsz éve meghalt. Pár éve már a fiunk is a temetőben van. Szintén Gábornak hívták. Gábor az unokám is. Őt keresi? Az ország másik felén él. Nagyon ritkán jön el. Segíthetek? Elmondtam, ki vagyok. Halványan emlékezett rám. Beengedett, előttem tipegett. Csak a megroggyant kerti lugasig követtem. – Jó lesz itt, Aranka néni! – emlékeztem vissza a nevére. – Még a nevem is tudja? – Először mosolyodott el. – Késő ősz van már, megfázhatunk mindketten. Na jó, ha ragaszkodik hozzá, akkor felveszek valamit, és visszajövök, várjon meg! – botolt tovább. Nagy, rojtos kendőbe burkolózva került elő. Teával, apró süteménnyel megpakolt tálcát hozott. Mint aki tudja, mi szél hozott, kérdést se várva beszélni kezdett. – Másik két unokámat sűrűbben látom. Mari a harmadik házasságában él. Még mindig szép, mint amikor a maga első szerelme volt – mosolygott sokat sejtetően. – Tudott róla? – hökkentem meg. – Ki nem tudta? – villant megint a mosolya. – Én azt hittem… – Mind azt hisszük, hogy lehetnek titkaink – legyintett Ami igaz, az igaz! – gondolkodtam. Az a kacér kamaszlány tartotta nekem az első leckét abból, hogy a csalódás, amit egy lány okoz, tartósabb, mint az öröm, amit egy másik… A veranda mellett hervadozott az őszben az a rózsatő, amelyről egyszer kaptam egy szál virágot. S amely olyan fájó sebet ütött rajtam, mintha csak a tüskéje fúródott volna belém. – Péter, az öccse, a legkisebb unokám a legsimább életű mind közül – folytatta gyorsan a néne. – Művész ember pedig. Szobrász lett. Művei állnak több felé, kis plasztikái, érmei több díjat nyertek, és még fognak ezután – nézett a jövőbe az öregasszony. – Beszélik, hogy csapodár, züllött életet élnek, de rá ez nem jellemző. Templomi szobra még Rómába is eljutott. Kire kíváncsi még? – tért vissza a jelenbe. – Vincze bácsi és a felesége? – kérdeztem. – Róluk is lekésett – legyintett. – Valami távoli rokon örökölte a házukat. Még meg sem melegedett az örökségben, el is adta. Az új tulajdonos úgy átalakította, hogy a maradék épület nem mond magának semmit. És maga sem, annak a kacsalábon forgó épületnek.
Ezt igazán sajnáltam. Vincze bácsiék kertjének végében volt annak idején egy szerszámospajta. Egy tizenhárom éves kisfiú a szelemen fölé kötözött egy kicsiny keménypapír dobozt. A dobozban egy lepréselt rózsaszál lapult selyempapírba csomagolva. Annyi év után szívesen megkerestem volna.
Béla – Béláról mit tud, Aranka néni? – kérdeztem. – Édesanyja még ott él a régi házban. Ha találkozik véle, a fiúról ne kérdezzen! – rázta fejét határozottan. A tea közben meghűlt annyira, hogy jóízűen kortyolgathattunk belőle. Késő ősz volt, de a Nap még nem vett tudomást a naptár állásáról. Langyos meleg simogatta arcomat. – A párom, mikor megrótta magukat, nem mondhatott el mindent. Még gyerekek voltak... A háború idején foghatós, szemrevaló fiatalasszony volt ez a Terus, a szomszédasszony lánya. Férje katona volt. A falut ostromolta az orosz, el is foglalta. Az asszonyok, lányok közül aki tudott, bújt, szökött előlük. A disznóóljuknak volt egy hátsó rekesze. Az öregek oda rejtették a lányukat a martalócok elől. Jószág már nem volt az ólban, azt mások már elzabrálták. Részeg, kegyetlen banda tört rájuk. A menyecske megúszhatta volna, de egy semmirevaló falubeli ember, hogy hajadon lányát mentse, nyomára vezette őket. Onnan a rejtekből rángatták ki a szerencsétlen párát. Védekezett ő is, meg az anyja is, de legyűrték őket. Tízen becstelenítették meg szegényt. Nem részletezem a borzalmakat. Még két-három nap múlva is visszajöttek kínozni szegényt. Aztán úgy maradt. Tett ő mindent! Ugrott le a padlásról, ivott mindenféle ajánlott löttyöket, hiába. A magzat makacs volt, élni akart. Meg is született. Nagyot sóhajtott. – Ismerték – folytatta kis idő múltán. – Idegei megsínylették, talán már az anyja méhében, de inkább születése után, a lelketlen emberek csúfolkodását. Amikor legénnyé serdült, vonat alá vetette magát!
*
Bekéredzkedtem a Vinczéék átépített házába. A szárnyék helyett szépen átépített gépkocsitárolót találtam. A rózsámról, dobozomról nem tudtak az új gazdák.
*
Amikor kijöttem a valamikor oly kedves házból, ahol a nyarakat tölthettem, ahol kiskamasz korom olyan szép emlékei tolongtak, fájt a szívem. Ezzel a házzal szemközt lakott akkor a nem kívánt barátunk. Nem kerestem, de az udvaron dolgozgatott a megöregedett édesanya. Ahogy falun szokás, ráköszöntem. Visszaköszönt. Kijött a kerítéshez. Bemutatkoztam, fiát nem említettem, de mondtam, ki vagyok, és hogy szép nyarakat töltöttem itt.
Alaposan megnézett. – Talán Béla régi barátja? – révedt rám. Bólintottam. Igenlően rázta fejét, párás szemén látszott, hogy visszatért gondolatban ránk, és az elkeseredés miatt magát elpusztító fiára. Elköszöntem az öregségében, megtörtségében is szép asszonytól. A régi csúfolkodásra gondoltam. Amikor kezet nyújtott, hirtelen megcsókoltam munkától ráncos, eres kézfejét. Úgy éreztem, régi adósságot róvok le.
