Üdvözlöm, Fernando! (Deli Mihály prózaverse)

Üdvözlöm, Fernando!

Jegyet vettem előadására, végighallgattam

Gratulálok, megérdemelte a tapsokat

Jó volt látni Ön körül a rajongókat

és a csendes barátokat

Láthatóan megértették, és talán osztoztak is gyötrelmeiben

Közölni könnyebb, átadni nehezebb

Szűk a rés a tettek műfaja között

de feszesen kitöltötte

Gondoltam, itt hátul, a színház művészbejárójánál megvárom

s ha nem túl fáradt, hazafelé, kísérőnek elfogad

Tudom, ilyenkor az emberből minden boldog fáradtsága elillan

arca megszigorodik

bezáródik, visszahúzódik

– Segít feloldani a határokba ütköző feszültséget

ha útba ejtünk egy csendes kis kocsmát, kerthelységgel?

– Valóban

– Tömény jöhet?

– Jöjjön!

„Miben ügyködik mostanában?” – kérdezi

„A régi dolgok az újak, azt táncoltatom, ahogy Ön is

Mosolyogva konstatáltam előadásából” – felelem

„Persze. Ahogy a pillanatok is kergetik egymást beérve és meghaladva

Gondolataink láncolata ugyanúgy kering spirális pályáján”

„Tehát minden a régi…?”

„De mégsem…!” – emeli poharát

„De mégsem!” – bólintok és koccintunk

„Napjaink, tetteink, műveink egy-egy kisebb-nagyobb lépéssel (hátrálva, vagy vak bátorsággal) közelebb visznek az ismeretlenhez…” – mondom, és a szavamba vág:

„Konkrétan, konkrétan! Mondjon példát!”

„…Kedvesemnek tegnap, imádkozás közben, a huszonhatodik ’Miatyánk’-nál elszakadt a rózsafüzére. A bogyócskák vidáman kopogva szétszaladtak a padlón; porral, piszokkal, nejlon katonákkal, legó-darabkákkal együtt söpörtük össze, válogattuk szét, és fűztük újra egybe. Az ima mágiája megbotlott. »Mi az ima«? – kérdeztem kedvesemtől, mielőtt folytatta volna. »Kapcsolat, beszélgetés, összeforradás…« – felelte. »De nincs válasz, csak mechanikus, gondolattalan darálás. Elég lenne egyszer elmondani, és aztán nekifeszülve a lehetetlennek, fenni az agyunkat. Ahogy a magam módján én is imádkozom. Nem mondogatom egymás után ötvenszer, hogy ’Istenem, miért teremtetted a világot, miért teremtettél engem, mi a feladatom?’, hanem véresre kaparva a lelkemet-agyamat, gondolkodom ezeken a kérdéseken« – mondtam. »Rideg vagy, képtelen a révületre!« – replikázott. »A te hited érzéki révület, az én küzdelmes gyötrelmem józan hit« – próbáltam a hitet a racionalitástól elválasztani, és egy elvontabb szellemi dimenzióban árnyékukat újra egyesíteni. Vagyis jó, legyen igaza mindkettőnknek, gondoltam. A cél ugyanaz. Imádkozott tovább; ahogy én is a magam módján: ’Miért teremtett?! Mi a feladat?! Jónak lenni? Segíteni egy szenvedő emberen? Szeretni önzetlenül/józanul? Csinálni valami nagy/hasznos dolgot?’ – Igen, ez mind szép és nemes. De ennyi volna az egész?! A Végtelen és Mérhetetlen Istennek ennyire tellett: az organikus-folyamatos-kíméletlen születés-pusztulás közben az élet természetességének gáncsolgatására? A léptékek humanizált szellembeli eltolódása riasztónak tűnik; legalábbis életszerűtlennek. Van egy határ, amin nem látunk túl. A természet, az anyagi világ, az emberi lét és az isteni tartomány közötti ködfátyol megváltoztatja gondolkodásunkat. A jóság, a szeretet, az emberség az isteni egységből kiszakítottságunk árnyéka. Csonka visszakívánkozás…”

Fernando közbevág: „Az állatvilág, és egyáltalán a természet természetes kiválasztódásának egészséges kegyetlensége hogyan illeszkedik ebbe a szeretetteli isteni egységbe?”

„Ez a drámánk, Uram! Itt is, ott is…! Se itt, se ott…! De Ön is csak engem faggathat. És ki vagyok én, Fernando, hogy erre válaszolhassak?! Marad a következő féldecivel tüzelt parázsló gyönyörünk. Írjon még, írjon” – töltök

„Úgy véli, hiábavaló amit teszünk? Avagy mindenképpen meg kell tennünk a ’hiábavalót’?” – így Fernando

„Feltétlenül. Azt ugyan sosem hittem, hogy játékból tette velünk az Isten ’a teremtést’, de mégis elgondolkodtató, hogy tükörként viselkedünk” – vetem Fernando elé

„Szédítő, amit mond, Mihály…! Nehéz fölszámolni magunkat. Én jól elvagyok a kalandjaimmal. A vakugrást az Isten ölébe, még halogatnám”

„Ezzel egyetértek. Ránk szakadt értékeinket karbantartani kikerülhetetlen feladat. Meglopni nemtelen. Az alázat ajánlott. Némi furfang, dédelgetése közben, elnézhető. …Amíg itt a művészbejárónál vártam Önt, arra gondoltam, nem megsértve nagyra tartott szuverenitását, máskülönben fölajánlva a magamét, közös Istenünkre kacsintva: írjunk egy egybefűzött verset, demonstrálva kézfogásunk játszi erejét. Benne van?”

„Legyen!” – dől hátra Fernando

„A játékszabályok adottak és áthághatóak”

„Önre bízom, Mihály…” – súgja maga elé

(versvázlat)

…házaink füstölgő piramisai között

labda gurul, fegyver ropog

pincében, padláson, minden emeleten

ösztönös állatok, kiszámított emberek

erdők, óceánok, nyúzott sivatagok

egyezkednek ateista papjainkkal

a mennyeket gyalázzák sóvárogva

gőgösen verik bádog-mellüket