Ahány magyar, annyi király – Czakó Gábor a Mandinernek
„Ahány magyar van, annyi király. Mindenkinek a fején van egy pici koronácska, amit saját maga csempészett a kalapja alá.” Magyarságról, hitről, művészetről, kultúráról, ország és világ állapotáról beszélgettünk Czakó Gáborral, aki öt évtizednyi szerteágazó munkássága elismeréseként a minap vehette át a Nemzet Művésze díjat. Korunkról elmélkedve leszögezi: „Aki azt hiszi, hogy egy zárt rendszerben – márpedig a Föld zárt rendszer – bármi korlátlanul növekedhet, az vagy őrült, vagy szélhámos”. Nagyinterjúnk!
(...)
– A rendszerváltás eufóriája elragadta? Reménykedett?
– Reménykedtem, persze, de ezek a remények csak mérsékelten váltódtak be. Boldogult Antall József tanácsadó testületében szolgáltam 1990-től. Bevonult a parlamentbe Antall József a maga húsz-huszonöt emberével. Ott volt a parlament mint apparátus is több száz különféle tisztviselővel, a portástól a könyvelésig. Elmondok egy történetet: kellett belépő a parlamentbe, egy igazolvány. Leadtam a fényképet, nem történt semmi. Szólok a titkárnőnek, hogy kérdezzen rá. De nem történt semmi. Így ment ez hetekig. Aztán lementem abba az irodába, ahol a belépők készültek. Ott ült egy hölgy, almát evett bicskával. Mondja ő is, hogy készül az igazolvány. Erre mondtam, hogy jó, akkor megvárom. Van nálam könyv, olvasok addig. Azt mondja a hölgy, ezt nem lehet. Már miért ne lehetne? Ha egyszer úgyis készül, megvárom. Addig elolvasom a könyvet. Ültünk csöndben, az alma elfogyott, egyre feszültebb lett a légkör. Egyszer csak a hölgy felkapja a telefont és megkérdezi valakitől, hogy nála van-e Czakó úr belépője. Nem volt nála. Megint felhívott valakit, aztán még valakit. Semmi. Ültünk még így egy darabig csendben, aztán egyszer csak fölállt, odament a páncélszekrényhez és kivette a belépőmet. Vagyis
az Antall-kormánynak nem engedelmeskedett az adminisztratív apparátus sem.
Nem tudott igazi végrehajtó hatalom lenni. Például a rendőrség sem volt hajlandó végrehajtani bizonyos utasításokat. Az Antall-kormánynak ez volt a rettenetes baja, hogy nem volt megfelelő káderállománya. Egyik akkori nagykövetünk mesélte, hogy dolgozott nála egy fiú még a régi apparátusból. Nevezzük Pistinek. Pistit mindenki szerette, udvarias volt, segítőkész. Egyszer rajtakapták, hogy jelent a KGB-nek. A nagykövet felelősségre vonta. Erre annyit mondott Pisti, hogy nagykövet úr, én is szeretnék előbbre jutni. Itt volt szerintem a gyökere az egésznek, az iszonyatos káderhiány, amivel egyszerűen nem tudtak mit kezdeni. Az államgépezet hiányzott. Hiába találtak ki a nagyszerű koponyák bármit, ha azt nem hajtották végre, vagy nem is értették meg. Aztán a szélhámosok! Jöttek Afrikából, hogy ott nekik vannak gyémántbányáik vagy koncessziójuk egy területre, ami még nincs föltárva, és szívesen bevennék a magyar államot társnak ebbe a vállalkozásba, vagy mást, akit a miniszterelnök úr akar. Ilyen ipse rengeteg volt.
(...)
– Egy korábbi interjújában is beszél arról, hogy „számíthatunk egy összeomlásra, de nem a világ végére”. Miféle összeomlásra gondol?
– Van egy nagyon egyszerű levezetése ennek. A Gazdaságkor, ami nekünk jutott, abban a hazugságban él, hogy a gazdaság képes korlátlanul növekedni. Azt hazudja az embereknek, hogy lesz mindenük. Neked is lesz majd Trabantod, aztán később Mercedesed. Tehát minden növekszik és mindenki egyre gazdagabb lesz. Nos, aki azt hiszi, hogy egy zárt rendszerben – márpedig a Föld zárt rendszer – bármi korlátlanul növekedhet, az vagy őrült, vagy szélhámos.
Egy olyan alaphazugságon nyugszik az egész rendszer, ami teljesíthetetlen ígéretekkel szélhámoskodik. A múltat egyébként is sorozatos összeomlások tarkítják. Összeomlott Róma, a török birodalom, a Szovjetunió. Ez vár Amerikára is és a többire is.
– A magyar társadalom hogy áll ebben a világhelyzetben?
– A magyar társadalomnak lehet reménye. Nem is egy, hanem kettő. Az egyik a Szűzanya, aki eddig kihúzott bennünket minden bajból, a másik pedig a magyar természet. Az, hogy magyarok vagyunk. A magyar leleményesség. Nagyon sok volt hadifogollyal beszéltem, amikor édesapám nyomait kutattam. Ha szobafestő kellett például egy tisztnek, akkor a németek közül jelentkeztek a szobafestők. Ha nem volt köztük, nem jelentkezett senki. A magyarok kilencvenöt százaléka föltartotta a kezét. Tudták, hogy körülbelül egy napi munka után jobban meg fogja tudni csinálni a festést, mint az, akinek szovjet szobafestői képesítése van. Öreg barátom, Medve András tíz évet húzott le a Gulágon. Ő mesélte, hogy egy érettségizett, átlag magyarból pár hónap alatt bármikor kinevelt egy orvost a táborban. Ugyanis nem volt gyógyszer. Ennek következtében tizenöt-húszfajta gyógyszer létezett a lágerek polcán, valójában egyfajta elsősegélynyújtást tanultak a szovjet orvosok. Egy érettségizett magyar fiú ezt már fejből tudta a tanulmányaiból, a cserkésztáborokból. Őket Bandi bácsi már könnyen kikupálta.
– Ez a mentalitás az, ami megvédheti a magyar társadalmat?
– Valószínűleg igen. Összeomlás ettől persze még lehet, de ebből ki tudunk majd mászni. A magyar leleményesség egészen bámulatos. Ennek – ahogy említettem – nyelvi okai is vannak. A magyar nyelv szókincse kimeríthetetlen. Nem csak abban az értelemben, hogy nagyon sok szavunk van, hanem
bármikor csinálhatunk egy új szót, amit az összes magyar megért. Még akkor is, ha az tréfa.
Ezért is van akkora költészetünk. Van kétszáznegyvenezer magyar népdal. Ha az ember elmegy egy német lakodalomba, azt hallja, hogy az emberek ugyanarra a 2-3 nótára járják órákig. Decsen élt Fülöp Feri bácsi, paraszttáncos, a népművészet mestere. Jártak le hozzá néptánccal foglalkozó szakemberek és filmezték, interjúvolták. Egyszer föltűnt az egyik kutatónak, hogy Feri bácsi ugyanarra a nótára tegnap egész mást táncolt, mint aznap. Mire Feri bácsi azt válaszolta, hogy hát persze, hiszen tegnap fehér bort ittam, ma pedig pirosat. Ez az a dolog, ami a magyart magyarrá teszi. Innen van a magyar engedetlenség is. Itt ahány magyar van, annyi király. Mindenkinek a fején van egy pici koronácska, amit saját maga csempészett a kalapja alá.
– Alapvető jelentősége van az ön munkásságában a hitnek: ön szerint milyen állapotban van ma Magyarországon a kereszténység?
– Elég jó állapotban van. A németországihoz, az átlag európaihoz képest sokkal jobb a helyzet – ami a szellemi állapottól függ. A német templomok jó része már át van alakítva kultúrházzá, raktárrá, mecsetté, akármivé. A magyar templomok kihasználtsága jó. Nálunk itt az utcában van egy templom, minden misén tele van. Sokfelé jár az ember az országban, sokfélét lát. Vannak olyan helyek, ahol jó pap működik, és vannak olyanok, ahol rossz pap működik. Ez ilyen. Jó barátságban vagyok Bíró Lászlóval, aki rektor volt a teológián. Elmentem egyszer a hittanjára. Az ő hittanja azt jelenti, hogy egy háromszáz fős terem teli van zsúfolva tizenhat és harminchat év közötti fiatalokkal. Aztán egy folyosói sarokban újabb kis tömeg, ők a jegyesek. Amott a kezdő szerelmesek – és így tovább. Fantasztikus erők tudnak összejönni. Ott van Pál Feri atya, akinek az előadásai mindig teltházzal mennek. Az összejött emberek csoportokat alkotnak, viszik tovább mindazt, amit ezeken a helyeken kapnak. Persze vannak vidékek, ahol gyönge a gyülekezet és a pap (...)
