Some elements on this page did not load. Refresh your site & try again.

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

A kommunizmus önkéntes áldozatai

2019/12/04

„Egy örökké változó, felfoghatatlan világban a tömegek eljutottak odáig, hogy mindent elhisznek, és semmit sem hisznek el; azt gondolják, hogy minden lehetséges, és azt is, hogy semmi sem igaz”

Hannah Arendt: A totalitarizmus gyökerei

 

Voltak a magyar rendszerváltozásnak hősei és árulói szép számmal. Ma már tudjuk, amit a ’80-as években esetleg csak sejtettünk, hogy közöttük ott rejtőztek a küldött emberek is, akiknek munkája sokban felelős a rendszerváltozás sikertelenségéért. Az egyik ezek közül most, érdekes kijelentései okán, ismét az érdeklődés homlokterébe került, mert az igazi áruló akkor is kárt tesz, ha nincs rá közvetlenül szüksége a gazdájának. Herényi Károly, az MDF likvidátora, hívta fel magára újfent a figyelmet. 

 

Herényi, másokkal együtt, a Dávid Ibolya – és az egész párt – egyik rossz szelleme volt. (Ibolyával kegyetlen volt a sors. Úgy lett volna igazságos, hogy jó szellemei is legyenek, de neki csak rosszak voltak.) Miután elvégezte legfőbb feladatát – 2002-ben megakadályozta, hogy a Fidesz folytassa a kormányzást, és megnyitotta az utat a Pojáca előtt – változatos karriert futott be. Egészen 2010-ig kihúzta a parlamentben, majd pedig a libsi média „antikommunista” megmondóembere lett napjainkig. 

 

(...)

 

Hősünk most – hova máshova – a Klubrádióba szédült be, ahol azt találta mondani a kommunizmus áldozatairól, hogy azok maguk felelősek a sorsukért. „Nem lehet egyenlőségjelet tenni a holokauszt és a kommunizmus áldozatai közé. Az, hogy a kommunizmus áldozatává vált valaki, az részben az ő döntése volt. Antikommunista volt, egyéb nézeteket vallott, tehát erről ő dönthetett. Ha akart, kommunista is lehetett.” – mondotta szó szerint a jeles államférfiú.

 

HOGY EZ MEKKORA OCSMÁNY HÜLYESÉG, AZT MI SEM BIZONYÍTJA JOBBAN, MINTHOGY A FÜGGETLENOBJEKTÍV ADÓ EL IS TÜNTETTE A MŰSORT A HONLAPJÁRÓL. 


Az okfejtés lényege: a két – egy tőről fakadó és egymástól alig megkülönböztethető – ordas eszme, a kommunizmus és a nácizmus nem egyformán csúf dolog. Méghozzá azért, mert – mint mondják – a nácik „genetikai” alapon gyilkoltak (lásd: „biopolitika” TGM-nél), addig a kommunisták nem. És ezért azután kikérik maguknak az efféle összemosást, hiszen ők „jobbak”. És nem csak jobbak, hanem – ellentétben a nácikkal – ők, állítják, „jót akartak”. (Sohasem fogom megérteni, hogy két tömeggyilkos közül miért jobb az, amelyik ráadásul hazudik is.) Nem mintha az áldozatok számára nem lett volna tök mindegy. A párhuzam azóta csípi a kommunisták szemét, mióta kiderültek, nyilvánvalóvá váltak a két tömeggyilkosság azonosságai. Az egész tán Hannah Arendtre megy vissza és az általa használt „totalitarizmus” fogalomra, melyet mind a kommunizmusra, mind pedig a nácizmusra alkalmaz. 

 

Az az érvelés, mely szerint a két szörnyszülöttet megkülönbözteti egymástól a kijelölt, elpusztítandó ellenségképe, az valami olyan otromba mentegetése a kommunizmusnak, amire csak nagyon buta, vagy nagyon aljas valaki képes. Először is, a kommunistáknak is megvoltak a maguk született ellenségei, a nemesség, az arisztokrácia személyében. Nagyapám nem azért került Recskre, mert „erről ő dönthetett”, hanem azért, mert annak született, aminek.

 

MÉG SZERENCSE, HOGY NEM KÉRDEZTÉK TŐLE, AKAR-E KOMMUNISTA LENNI, MERT AKKOR KI IS VÉGEZTÉK VOLNA.
A NÁCIK PEDIG NEM CSAK A ZSIDÓKAT ÜLDÖZTÉK. ÜLDÖZTÉK A SZOCDEMEKET, A KATOLIKUS EGYHÁZAT, A NONFIGURATÍV MŰVÉSZETET ÉS – HOGY VALAMI JÓT IS MONDJAK RÓLUK – A KOMMUNISTÁKAT IS. 


Másfelől – ha már az ellenségképen keresztül vizsgáljuk a dolgot – a kommunisták, jellemző módon, csak megkönnyítették a dolgot a maguk számára. Ellenség az volt, akire rámutattak. Nem kellett vizsgálgatni a keresztleveleket, a származást, elég volt, ha csak jó lakása volt valakinek és már mehetett is az akasztófára, vagy a gulágra.

 

Azt is találta mondani a növelt potenciájú Károly, „…hogy a kommunizmus áldozatává vált valaki, az részben az ő döntése volt.” Ezt nevezik, ma divatos szakkifejezéssel, áldozathibáztatásnak. Egyébként, ha már itt tartunk, az is elmondható, hogy kommunistává vagy a kommunisták ügynökévé valóban a saját döntéséből lesz valaki. Az kétségtelen, hogy a hozzá hasonló áruló gazembereket szerették a kommunisták, hiszen magukra ismertek bennük. Amint láthatóan ő is magára ismer bennük. 

 

VÉGÜL, DE NEM UTOLSÓSORBAN EGY KÉRDÉS MARAD: VAJON MIÉRT „KELL” A KÉT REZSIMET MEGKÜLÖNBÖZTETNI EGYMÁSTÓL? ÉS MIÉRT PONT MOST?


Nos, a magyarok „antiszemitizmusának” újbóli felmelegítése a libsi megmondóemberek számára egyfajta szellemi hazatérés. Vissza a kezdetekhez, mondhatnánk. A kormány és Izrael jó kapcsolata hosszú időre kihúzta a dolog méregfogát, ám most úgy érzik, újra eljött az idő. A baloldal, ha egyszer kitalált valamit, azt nem szívesen engedi el. Munka van benne. Számukra a magyarok antiszemitázása nem más, mint az akol kényelmes, bár némileg büdös melege.

 

Az antiszemitizmusról szóló mese lényege: mi, magyarok pusztítottuk el a zsidókat. Tehát már eredetünk szerint bűnös nép vagyunk, akiknek innentől a világ végéig szégyellnie kell magát. Az viszont nagyon kényelmetlen, ha – viszonzásképpen – a kommunisták bűneire emlékeztetik őket, és felhívják, hogy ezek miatt, innentől a világ végéig, szégyelljék magukat. Ha már eredetmeséről van szó. Azért van szükség a kommunista bűnök relativizálására, hogy ez így ne legyen döntetlen, hogy megmaradjon a „mi azért jobbak voltunk/vagyunk” legendája.

 

Egy kicsit nyertek csak, és azonnal kezdik újra az egészet. És ugyanúgy magukat „konzervatívnak”, „jobboldalinak” nevező árulók segítségét veszik igénybe, akiknek a potenciáját még kémiai úton növelik is. Nincs új a nap alatt.

Tovább a cikkhez

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

MOGY-embléma_kicsi.png
Blogos rovatok

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu