Identitásrobbanás
Egészen a legutóbbi időkig csakis a gyerekektől volt szokás elvárni, hogy másvalakinek a bőrébe bújjanak: játsszák azt, hogy félelmetes oroszlánok, alakítsák Nagy Sándort vagy Supermant. Manapság viszont a felnőttek előtt is szabad a pálya; ők is eldönthetik, micsodák-kicsodák, s minek tekintse őket a külvilág.
A brit Egyetemi és Főiskolai Szakszervezet (UCU) jelentése szerint mindenkinek lehetővé kellene tenni, hogy feketének tekintse magát, függetlenül bőre színétől. Eszerint bármely lángvörös hajú, szeplős egyetemi oktató fekete-afrikai származásúnak minősítheti magát, s a legkomolyabban megkövetelheti, hogy kollégái annak is tekintsék. Ha pedig valaki nem volna hajlandó eszerint eljárni, egykönnyen magára vonhatja a gyűlöletbűntett vádját.
Az UCU mindenekelőtt abban a vitában igyekszik kimondani a döntő szót, hogy vajon a biológiai értelemben vett férfiak nőként azonosíthassák-e magukat, s elvárhassák-e, hogy így is kezeljék őket. Messzehangzó igen a válasz. Az ember nyugodtan nőnek minősülhet akkor is, ha nincs méhe, sem egyéb női reprodukciós szerveknek nincs birtokában. De a szöveg itt nem áll meg. Az ember immár azt is szabadon eldöntheti, fehér bőrű-e vagy fekete, esetleg kínai. „Szabályzatunk arra kötelez, hogy szakítsunk a diszkrimináció, az előítéletesség és a sztereotípiás magatartás minden válfajával” – olvassuk a jelentésben. Továbbá „Az UCU-nál hosszú múltra visszatekintő hagyomány, hogy tagjaink szabadon határozzák meg identitásukat, légyen az fekete, fogyatékkal élő, LMBT+ vagy női”.
Amikor az UCU az emberek önidentifikációs jogáról ír, voltaképp azt fejtegeti, hogy mindenkinek joga van előírni, mások minek kötelesek tekinteni őt. Ebből a nézőpontból nemi kromoszómáink, biológiai, testi adottságaink és kulturális eredetünk többé-kevésbé elhanyagolható tényezők, ha az a feladat, hogy meghatározzuk önazonosságunkat. Az önidentifikációban az identitás egyfajta szerepjátékká válik. Afféle szabadon építhető valami, mint amikor egy játék részesei vagyunk, amelyben a cselekmény során tetszés szerint bármely szereplő gúnyáját magunkra ölthetjük.
Valaha az UCU jelentésének olvasói így fakadtak volna ki: „Ugye tréfálnak?” Némely józan kommentátor talán még ma is meghökkentőnek minősíti a dokumentum legerősebb állításait. Ámde immár az elképesztőnél elképesztőbb új identitások egyre csak szaporodnak, így aztán a közönség lassanként hozzászokott, hogy időnként megjelenik a színen egy-egy újabb, sose hallott identitás.
Nem is oly rég még megdöbbenéssel és meglepődve értesült a többség arról, hogy a Facebook 71 választható nemi identitást ajánl fel nekünk. Aztán egymás után jelentek meg sorban az egyre újabb transznemű személyes névmások. Egyes körökben a hím-, illetve nőnemű harmadik személyű személyes hévmás, a he és a she használata nemsértő kulturális bűncselekménynek számít. És jöttek, csak jöttek a felvilágosult újak, a zie, a sie, az ey, a ve, a tey, melyek meghaladják az emberiség kétneműségét állító he és she szűklátókörűségét. És mivel az új identitások kultuszának a média egyes részlegei egyre nagyobb teret szentelnek, egyre több ember törődik bele, hogy az identitásmánia velünk marad.
A nemi és származási identitás önmeghatározásának jogát széleskörű kulturális támogatottság övezi. A közönség és a magánszervezetek olyan készségesen állították át szóhasználatukat például a hivatalos kérdőívek szerkesztésekor és kitöltésekor, hogy az önidentifikáció intézményesülését bízvást feltartóztathatatlan folyamatnak tekinthetjük.
(...)
