Újra eljöhet az aranykor
(...)
A szétterülő jólét azonban egy meglepő jelenséget is magával hozott szerte Európában – valami különös lázadást e jólét ellen. A fejlett világ szemlátomást nincs fölkészülve rá, hogy egész generációk mentesüljenek a létért való küzdelemben való részvétel alól, a változás túl gyorsan következett be ahhoz, hogy a társadalom intellektuálisan és morálisan alkalmazkodni tudjon hozzá. A történelem során, az eddig lepergett évezredek alatt, egészen a közelmúltig az emberek döntő többsége számára minden egyes nap a maga és családja életben maradásáért folytatott munkálkodással telt, a jólétbe született kevesek napjai pedig e jólétüknek a többiektől való megvédésével.
A jóról és a rosszról, a helyesről és a helytelenről alkotott fogalmaink e munkálkodás köré rendeződtek. Az évezredfordulóra viszont váratlanul eljutottunk oda, hogy a fejlett világban a többség készen kapja a jólétet, anélkül, hogy ezért személyes erőfeszítést tett volna. Az intellektuális fejlődés azonban, amely szükségszerűen időigényes, lemaradt az anyagi fejlődés mögött.
Mindennek kettős hatása lett. Az egyik az önzés kultúrájának kialakulása, magyarán az önként vállalt gyerektelenség, amely teljesen logikusan és éppolyan elkerülhetetlenül torkoll az adott társadalom kihalásához és a népességcseréhez. A másik reakció az elszemélytelenített lelkifurdalás ugyanezért a jólétért, amely ma az úgynevezett klímaharcban ölt testet. Az nem kétséges, hogy maga a klímavédelem, tágabb értelemben a környezetvédelem kiemelkedően fontos ügy. Ahogy azonban a fejlett világ médiájában és közgondolkodásában megjelenik, sokkal inkább mutatkozik a tanácstalanság jelének abban a kérdésben, hogy mit is kezdjünk az ölünkbe hullott bőséggel.
Az úgynevezett klímaharc a résztvevőinek mentalitását illetően erősen emlékeztet a mindenkori városi ifjúság lázadására az ellen a rend ellen, amely jómódjukat megteremtette, a francia jakobinusoktól a bolsevikokon át egészen a kínai kulturális forradalom vörös könyvecskét lobogtató, idős professzoraikat megalázó ifjú egyetemistáiig.
Ez az a világkörnyezet, amelyben eltöltöttük az elmúlt évet, és mindez természetesen hatással volt a mi életünkre is. Ahogy az európai gazdasági gyarapodás áldásait élvezhettük, a jólét elleni lázadás is megjelent Magyarországon. Az anyagi biztonság egyre többek számára már magától értetődő adottság, amiért senkinek nem jár köszönet. A legújabb hazai politikai mozgalom már nem is fecsérel időt a számokra, a gazdasági alternatívák kidolgozására, helyette érzelmi azonosulást igyekszik kelteni hívei körében a maga hatalom elleni lázadásához, eleddig nem is sikertelenül
.
Mindez persze évezredes emberi érzelempanelekre épül. A „túl régóta van ugyanaz, legyen most már valami más” közérzetének időnkénti felbukkanása egyidős a civilizációval, még ha korról korra az adott helyzethez alkalmazkodik is. Most nálunk is megjelent, és ennek az érzületnek a hullámán egymástól gyökeresen különböző ellenzéki pártok fogtak össze, hogy a „valami más” lehetőségét felkínálják a magyar választóknak.
A választók jelentős hányada pedig tavaly ősszel élt az alkalommal (...)
Egy örök érvényű szabályt azért nem árt szem előtt tartanunk: aki nem tiszteli az ellenfelét, az veszíteni fog. A jobboldalon kialakult egy hibás gyakorlat, amely szerint a mieinket csak fehérnek, az ellenfél tagjait csak feketének vagyunk képesek elképzelni és lefesteni. Főleg az utóbbi veszélyes, mert eltakarja a szemünk elől a valóságot. Nem értjük, mit miért tesznek a velünk szemben állók, így aztán gyakran nem is sikerül megtalálni a helyes ellenlépéseket. Még egyszer hadd mondjam, mert az egyik döntő tényező a politikai sikerhez: tanuljuk meg tisztelni az ellenfeleinket, hogy legyőzhessük őket. (...)
