Some elements on this page did not load. Refresh your site & try again.

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Eljött az idő – közösen kell imádkoznunk Magyarországért!

 

A 21. század elején, ezer esztendővel a szent istváni államalapítás és államberendezési munkák után országunk és a magyar nemzet is olyan helyzetbe került, amikor már nem maradhatunk szótlanul
Eljött az idő – közösen kell imádkoznunk Magyarországért!


Imádkoznunk kell! Sokaknak. Mária Országának, Mária Népének tagjaiként.

 

Mi hívők, akik Mária Országának, a szent istváni országfelajánlásnak örökösei vagyunk, komolyan kell venni államalapítónk sza­vait, ahogy Hartvik püspök lejegyezte: „…őrizzék meg az igaz hitet, amelyet elnyertek; hogy az igazságot szeressék, az égi szeretet láncait kedveljék, gyakorolják a szeretetet, az alázatossággal törődjenek, de mindenekelőtt a kereszténység zsenge ültetvényén csőszködjenek.” Ósdi, idejét múlt szavaknak hatnak: hit, igazság, égi szeretet, alázatosság, kereszténység?

 

A diktatúrák alól kiszabaduló Magyarország szabadon töltött harminc évében tapasztalhattuk, hogy mit jelent a baloldali és mit a jobboldali kormányzás. Gyökértelenséget, kiszolgáltatottságot, értékeink kiárusítását, kitettségeink növelését, szellemi javaink elherdálását, lelki javaink semmibe vételét, nevetségessé tételét, az alapvető emberi értékek megkérdőjelezését, a féktelen „szabadságot”, a brüsszeli és egyetemes pénzügyi körökkel való elvtelen paktumokat vagy épp a hagyományok tiszteletét, a nemzedékek egymásra épülő tudásának megbecsülését, javaink újra értékelését és építését, állami hiteleink, kiszolgáltatottságunk felszámolását, az anyaság, családjaink megbecsülését, az egyetemes értékek nemzeti karakterünkbe való beépítésének szándékát, egy múltunkra épülő, büszke európai létmódot, a 21. századi keresztény szabadságot.

 

A középkori Magyarországtól a posztmodern korig, amelyben élünk, letűnt ezer esztendő. Most mégis vissza kell menni a kályhához, ahogy a tánciskolában tanultuk. Mert újra kell tanulni az első lépéseket, úgy, ahogy a gyermek tanul járni. Nem vagyunk könnyű helyzetben. Szupertudást adó világunk és a fogyasztói társadalom tagjai számára Hartvik püspök legendája nem több, mint egy szóra sem érdemes mese, országunk Szűz Máriának való felajánlása egy giccses, ódivatú mutatvány, szemfényvesztés.

 

Azonban álljunk meg egy pillanatra. Szent István király a (szent) Koronát a pápától kapta, aki Krisztus földi helytartója. Az államalapítási „ékszer” is elsősorban lelki adoptációt és nem territoriális hatalmat szimbolizál. Ezért is kell kivennünk a zárójelből a szent szót: Szent Korona. Ennek „kézhezvétele” óta ugyanúgy hívják hazánkat: Magyarország, lett légyen bármekkora is, ez volt a neve, a mai Európa legrégebbi, azonos néven hívott állama. Első uralkodójának fiához intézett levelét alkotmányos jogforrásnak tekintik az egész világon. Azonban a címzett ismeretlen lett uralkodóként, ezért a király, aki mögött koronázása után nagyon dolgos 38 (!) év állt, Szűz Máriának ajánlotta országunkat, a korabeli jogállamiságot jelentő „országnagyok” jelenlétében: „Végre Isten irgalmából, a százszoros jutalom díjára érdemesen, láz vette le lábáról, s mikor már nem volt kétséges halálának hamari napja, előszólította a püspököket és palotájának Krisztus nevét dicsőítő nagyjait… ”  Ha mindez ma történt volna, Facebook-posztnak hívnánk, aminek hitelességét senki nem kérdőjelezné meg. Ma mégis nehéz helyzetben vagyunk, mert Hartvik püspök szavait vagy hittel nézzük, vagy nem.

 

Akik hittel tekintünk e szavakra, nagy a felelősségünk, különlegesen olyan vészterhes időkben, mint ma, amikor az üresség, a fenyegető lelki-szellemi analfabetizmus, a birtoklás, a szerzés kultúrája mindent és mindenkit visz, ahol az irigységre és rombolásra alapoznak politikai eszméket, alapítanak pártokat, akik európai szinten (is) különleges hazaárulókat örökítenek, klónoznak. Szűz Máriának való országfelajánlás nem lett jogforrás, mert „csak” a legendárium része. Van ennél egy még erősebb legendáriumunk, a néplélek legendáriuma, amely szavak nélkül, írott forrás nélkül száll lélekről lélekre, apáról fiúra, anyáról lányra: Szűz Mária tisztelete. Az összekulcsolt kezek, az „Üdvözlégy” megtanítása, elmondása, zarándoklatok, felajánlások, vezeklések, utolsó szavak. Talán így sosem gondoltuk végig, de az összmagyarság évről évre legnagyobb számú összegyülekezése Csíksomlyón van, ahol az Istenszülőre, Szűz Máriára emeljük tekintetünket és imádkozunk sok százezren. Ez az, amit – bármennyire is kommunista vagy épp liberális lett a világ elmúlt évszázadunkban, bármennyire liberalizálták a kereszténységet –, sem erőnek erejével, sem szép szavakkal elvenni nem tudtak tőlünk.

 

Kanyarodjunk vissza Szent Istvánhoz. Több mint négy évtized múltán, hihetetlen nehézségek árán, a korabeli Európa viharaiban is stabilizálta nemzetünk hajóját, azonban fiának, örökösének elvesztése után csak egy lehetősége maradt, mélységes hitének révébe, Szűz Mária kikötőjébe vezetni azt. Ha ezt az ezer esztendőt végignézzük, döbbenten láthatjuk, hogy még mindig Magyarországnak hívják hazánkat, még élünk. Ha nem is rendezünk szédítő, sok évszázados időutazást, csak a 20. század naptárlapjait pörgetjük le lelki szemeink előtt, akkor látnunk kell, hogy az hihetetlen, ami velünk történt.

 

(...)

 

Azt kell látnunk, hogy a teljesen ateista, üres lelkű és fejű posztmodern, alapvetően mindent tagadó, semmiben lebegő, „értéksemleges”, mindezek mellett agresszív, az emberi gyengeségre, a korlátlan bírvágyra és irigységre alapozó, immár minden generációt mozgatni képes politikai erők európai és globális szövetségeseikkel összehangolt támadása már nyílt színen, minden erőforrást mozgósítva zajlik Magyarország és értékőrző, értékteremtő közösségei ellen. Azt hiszem, felkészültebbek vagyunk, mint tíz-húsz éve a politika területén, de az igazán démoni erők, amelyek remekül érzik meg a lélekfalak apró repedéseit, ravaszul és észrevétlenül lopakodnak az emberi szívekbe. Valahogy úgy vagyunk, mint a szülő, aki tudja, hogy a gyerek valahogy nem úgy halad, valamiben tévúton jár, s mégis tehetetlenek vagyunk. Nem. Tudni kell térdre ereszkedni. Orbán Viktor miniszterelnök Facebook-oldalán van egy kép. A Karmelita udvar őszi kertjében vannak ketten: Nick Vujicsics és ő. A végtagok nélküli, mély hitet és reményt sugárzó pici ember és egy térden álló miniszterelnök. Imádságuk kettejük titka marad, azonban a kép remekül szimbolizálja Magyarország és Európa erős emberének metamorfózisát, amin harminc év politizálás után átment. Van amikor már nincs tovább, amikor le kell térdelni.

 

Mi magyarok sokan, sokfélék vagyunk. Írásomban foglaltak szerint azonban ketté válunk. Akik hisznek Hartvik püspök írásának és elfogadják, – mintegy jogforrást a Szűz Máriának való felajánlást és akik mesének tartják: „E szavak után kezét és szemét a csillagokra emelve így kiáltott fel: »Ég királynője, e világ jeles újjászerzője, végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel, papokkal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom; nékik utolsó Istenhozzádot mondva lelkemet kezedbe ajánlom.« ” Néhány éve – sokak felháborodására – egy gyönyörű Szűz Mária-szobor költözött a budai vár rondellájára, Várkert Bazár felett, a budai vár déli várfalán, a Vízhordó lépcsőnél. Karjából trónust formálva, benne tartja Jézust. Együtt, egy irányba néznek. Szimbolikus helyen, messzire néző, őrző tekintettel. Nem egy templom falai között, nem egy múzeumban, hanem a szeles rondellán, napsütésben, hőségben, esőben, szélben, jégverésben ott vannak a vártán. Eljött az idő. Oda kell mellé állnunk, tudnunk kell kezünket összekulcsolni, lélekben letérdelnünk és együtt imádkoznunk, bűnbánatot tartanunk, erőt merítenünk. A közös imádságot vissza kell vinni a politikába, a polisz ügyeinek részévé kell tenni, vállaltan, nyíltan. Mert bár országunk és nemzetünk ellenfelei azt hiszik, az imádság a gyengeség jele, mi tudjuk, a térden álló ember a legerősebb, mert hisz a szeretet végső győzelmében.

 

Budapest lesz otthona szeptemberben az Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusnak, mint ahogy volt 1938-ban is. Annak végén Pacel­li bíboros, a későbbi XII. Pius ­pápa így köszönt el a Magyar Rádió­nak adott hosszú interjúja végén magyarul: „Isten áldja Mária népét!” A kongresszus arra hivatott, hogy a legmélyebb katolikus hittitokról, az utolsó vacsorán magát az oltári szentségben örökül hagyó Krisztusról folytasson különböző szintű diskurzusokat, majd a végén sok tízezer hívővel egy közös misével ünnepeljen. Erre is méltó módon és felelősséggel kell nekünk hívőknek felkészülnünk. Ez nem egy szimpla mise lesz, a Lélek erejének át kell járnia mindenki szívét, ki kell szabadítania sokakat, egy országot is számos félelem, a szorongás, a megkötözöttség, a megszállottság, a kicsinyhitűség béklyójából. Ebben a felkészülésünkben lehet segítségünkre a „Magyarok vezérlő fejedelme”, Mária, az Istenszülő. Családommal és néhány hozzánk hasonló katolikus, keresztény nagycsaláddal úgy döntöttünk, hogy a korábbi polgári körök mintájára megalakítjuk a „Mária Országa Imaközösséget”, amellyel szeretnénk szolgálni az ezeréves Magyarországot, a korszerű média eszközével – így a Magyar Hírlap támogatását is megköszönve – összefogva mindazokat, akik hisznek az imádság, a szeretet és az összefogás erejében.

 

Elsőként a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusig családjainkkal, barátainkkal, minden jó szándékú emberrel kilenc alkalommal, minden hónap első péntekjén délután négy órakor a várban levő Mária-szobor mellett összegyűlve elimádkozzuk a rózsafüzért, majd hazamegyünk. Aki nem tud eljönni, arra kérjük, otthon csatlakozzon, imaszándékokat is gyűjtünk majd, hogy hordozni tudjuk egymás terheit, azokat könnyebbé téve. Azonban együttlétünk középpontjában Magyarország áll: „Imádkozz egy rózsafüzért Magyarországért!” Havonta fél óra. Hiszünk a szeretet és az összefogás erejében, hiszünk abban, hogy a hit pajzsa megvéd, az imádság ereje pedig átsegíthet bennünket történelmünk talán legnehezebb évein.

Tovább a cikkhez

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

MOGY-embléma_kicsi.png
Blogos rovatok

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu