A kés éle
Itt rezeg bennünk annak a késnek a pengéje, melynek nyelét a korszellem nyomta Gavrilo diák markába Győrött. Lelkünkbe hasított, elménkbe vágott, megsértette szívünk. Mostantól – ahogy a nekivadult huszonéves és a hátulról döfő 13 éves lány esetei bizonyítják: ki sem kell lépnünk a nagyvárosi dzsungel veszélyei közé, otthonunkban is fenyeget a hideg vas gyilkos fullánkja.
Régebbi idők álmosabb világában, amikor még a dolgok egymás utáni rendben történtek meg velünk, és amikor az életkorral kiérdemelt hosszúnadrághoz – de már előtte is – járt a saját bicska, annak a bicskának rendelt helye, szerepe volt viselt dolgaink között. Mert férfiember zakója alkalmas zsebébe fészkelt bicskával járt, azzal falatozott, metszett ágat – vesszőt, darabolt madzagot, s gondosan fent példányai haj, szakáll, köröm nyírására is alkalmasak voltak. Lehetett vele nádszálból, sáslevélből könnyű kis kereket fabrikálni a kertek alján futó erecskére, horognak botot vágni, aztán meg nyársat faragni a megtisztított hal sütéséhez. A kis gavallérokból gavallérok majd családapák lettek, kiket a jól kézbe simuló, saját nyelébe zárható késük elkísért a sírig.
Voltak persze, hogyne lettek volna a bicska birtokában támadó és védekező indulatok, fogalommá váltak a somogyi és székely bicskások, de búcsúba, csűrt döngölni sűrűbb vérű legények olykor vittek magukkal csizmaszárba dugott járomszöget is. Mai vadnak készek nadrágzsebhez csippenthető pille vagy hasonló késekkel élik napjaikat, amúgy Európából kikopott a zsebkés, mint az öltözék tartozéka. Öltözékünk is megváltozott, s elhagyott ruházatunkban hagytuk sok nemes tulajdonságunkat, az új dresszel magunkra öltöttünk sok utálatosságot is. Az európai embert a hosszú, szokatlanul hosszú békeidő rossz felé hajlította. Önző és erőszakos lett, a gáttalan kiteljesedésre nyitott gyereknevelési szokások kiölték belőle a minimális önfegyelmet, belátást, átvállalást, megértést és türelmet. Mindent és azonnal, s ha nem teljesül a minden és az is azonnal, a mai kényeskedők azt személyes támadásként veszik.
Figyelmes résztvevő és szemlélő látja, hogy belső segítséggel igen komoly külső erők dolgoznak a kiüresítésen, szétziláláson ahelyett, hogy a békeéveket az összefűzésre, egybefonásra használnák fel. Lépésről lépésre közelítünk a kiüresített emberanyag rémisztő állapotához, amire ráeresztik a törzsi társadalom szintjén élő mohamedánok seregeit. Az elvesztett identitású, belső tartás nélküli európai ember mintát keres magának, s már van, aki a mohamedánok magatartásában lát követni valót. A mohamedánéban, kinek ruházata ráncaiba rejtve kötelezőn ott a kés, hogy vélt vagy valós sértést helyben és azonnal moshasson le vérrel. A mohamedánéban, aki felfegyverkezve jár köztünk, mint a több száz éve velünk élő nép egyes tagjai, kik még mindig nem érkeztek meg Európába, ezért fegyverrel mennek „szórakozni”, ahol patkánymarással ölnek hátulról, oldalról.
Gavrilo diák most nem pisztollyal – késsel szolgált. S felteszem, akkor és most se tudta, hogy szolgál. Ugyanannak a hatalomnak és ugyanúgy. Csak a naptáron olvasható számok és a ruházat más. A pisztolylövések, mint a vitriollal öntők semmisítették meg Európa emberi arcát. A megint és megint lecsapó pengének jutott a maradék szétmetélése. Hegye átszúrta, éle kettéhasította a hinni akart demokrácia égszínkék drapériáját, mely mint szélfútta rogy lifeg kétoldalt – feltárva az eddig takart éjsötétet. Most már minden tanár ezen a hasítékon lép be az osztályterembe, s nem diákjai szemébe néz, hanem a kezüket vizslatja, hátuk mögé fürkész: mondhatom-e? Vagy mégsem, mert kést ránt valamelyik? Az osztályát kísérő testnevelő eztán vértet, karvédőt és csontozó kesztyűt húz, ha villamosra száll diákjaival? Bandákba verődjünk, vagy mindenki mindenki ellen, s az marad meg, aki elsőnek szúr? Talán, – de nem úgy, hogy közben bizottságosdikat játszanak ellenünk. Mert akkor nekünk papírokat kell a kezünkben tartani.
