Közelítő igazság
Sok szó esett mostanában a doni katasztrófáról. Volt köztük okos szó, felületes okoskodás, bántó értetlenség is. Felszínre tört indulat is, és megint igyekezett benyálazni a múltunkat az aktuálpolitika.
Nehéz ezt elviselni, mert a távlat már olyan nagy, hogy a résztvevők aligha mondhatják el szemtől szembe a véleményüket. A mi felelősségünk ezzel egyre nagyobb, nő a teher is a vállunkon: sem a feledést, sem a ferdítést, sem a politikai eszközzé silányítást nem tűrhetjük. Nemzetünk állandó zsarolását még kevésbé. S talán közelít az igazság. Tartozunk ennyivel azoknak a honfitársainknak, akik itthon „meglett embernek” számítottak, legtöbbjük már saját családot alapított, gyermekük, gyermekeik voltak, amikor megérkezett a behívó. De sokan számolgatták: hát már II. tartalék vagyok (azaz negyvenkét éves) vagy már III. tartalék (negyvennyolc múlt). S mégis menni kellett, mégis mundért kellett húzni, fegyvert fogni, menni, menni nagyon messzire, a Haza hívó szavára.
Nem volt ez öröm, bizony nem, ha az embernek itt kellett hagynia feleségét, gyermekét, munkáját. Parasztembereknek az éppen felvirágzó kis birtokukat, azt a pár holdat, amit tizenöt–húsz év kemény munkájával tettek életképessé, ügyvédeknek, orvosoknak, akik sok tanulással, sok munkával szereztek jó hírnevet a városukban, tanároknak, akiknek diákjaiktól kellett búcsúzniuk, kiket évek óta tanítottak a szépre és jóra. Bizony kényszeredett volt az a mosoly a pályaudvaron. Kényszeredett volt Horthy Miklósé is, Kállay Miklós miniszterelnöké is. S hogyan hangzott a kormányzó elcsukló hangja: „Kedves fiam! Isten óvjon és hozzon vissza épen, egészségesen.” Mit gondoltak az anyák, feleségek, szerelmek „valahol Magyarországon”, amikor nem jött haza a kormányzó fia sem? Talán ahogy a nótában van: „a rózsám de csinos, nem tiszt, csak gyalogos, Horthy Miklós katonája”? Aligha, csak várták őket, visszavárták.
Senki nem tudta, mi lesz ennek a hadseregnek a sorsa „valahol Oroszországban”. Függő hadsereg volt, egy toldalék. Világok birkóztak körülöttünk, csak itt a Volga és a Don vidékén legalább kétmillió katona. De jó is lett volna vígan dalolni a partvonalon, a Budapesti Orfeumban, Japán kávéházban. Kimaradni az egészből. De a behívó megjött. Sokan voltak, akik már az előző Nagy Háborút is megjárták, mások meneteltek a Felvidékre vagy a Vereckei-hágó felé Kárpátalján. Néhányan a Bácskában is ott voltak, s már negyven felett tényleg azt hitték: mindent megtettek, amit megkövetelt a Haza. Hogy a Don lett a haláluk, jeltelen sírjuk, vesztük, sőt sorsuk, az a mi keresztünk is. Így egyek ők a mi jövőnkkel, kik még itt vagyunk a huszonegyedik században is, és itt leszünk mindaddig, amíg hazánk, nemzetünk él: kínban, szenvedésben, elmúlásban, újjászületésben. S abban a tudatban, hogy fáj a haláluk, fáj a szenvedésük még nekünk is.
Baka, vezérezredes, munkaszolgálatos, karpaszományos, magyar ajkú és más nyelven beszélő, megbélyegzett és kitüntetett: mind, mind a mi hadseregünk. Ott állnak ők a parton: szemben a végzet. Ősszel a köd, a pára, a nagy folyó árja. Még szép is. Napközben melegítőn simogatnak a napsugarak, de éjjel fagyos a lehelet. A folyó lélegzik? S mi van a párafal mögött, a túlsó parton? Aztán jött az a rettenetes kimerevedés. A fagy. A megfagyott vas. A megfagyott ágyúcső. A megfagyott lehelet, a megfagyott rémület. Mi lehet odaát?
Nagy vagányaink átkúsztak a jégen: „szájat” hoztak. Mindenki azt akarta tudni: mi várható. Az oroszok hallgattak. A németek sem mondtak semmit. Hazajutunk valaha? Haza! Soha olyan eggyé nem válik a szónak két értelme: haza és Haza, mint amikor az ember megérzi a mélységet, ahová az édes fények, illatok, ízek merültek. Apályok, fagyok, rianások hangjaiban a félelmet. A véget nem érő éjszakák elkuszálják a nyugodt alvást, az álmot. Istenem, csak még egyszer hazajuthatnék! Úgy fogok szeretni – édes leányt, anyát, hazát, gyermeket –, mint soha senki még. Itt nincsenek színek, eltűntek az árnyalatok. Eltűnt a víz is, csak jég van a folyón. Itt ez a töltényhüvely. Hajnalonként rávésem a címert a Szent Koronával, s mögéje tulipánt, életfát három virággal. S felülre bevésem kis pontokkal a végtelen űrbe: „Nehéz idők emléke.” És hazaviszem Neked. Valahogyan hazaviszem, ha poklok kapuin is át.
Az a hadsereg – a magyar második –, nem jött haza. De hazajöttek katonák – nagyon kevesen –, megkérgesedett szívvel. Torkukban a sírhatnék, bőrükön az irtóztató mély barázdák, fülükben a lélek jajveszékelése. S itthon sem lett vége. Az emlékek a borzadó halottakról, a fagyott húsról, a barát utolsó szavairól. A feltett karú, egy pillanat alatt megöregedő bajtársak kiáltása, akik közül alig valaki tért vissza. Aztán a gyilkos kérdések: „Mit kerestetek ott?” Szavakat köpködtek sihederek, sunyi kis törtetők. Új politikusok és új ifjú vének. Ezer kilométer? Összeültek az Igazoló Bizottságok, a Népbíróságok, a békeszerető kollektívák, a kitelepítő bizottságok, kiszállt a rendőrhatóság, berendelt a Katonapolitikai Osztály. Összegyűlt a család, de szava csak az elvtárssá lett naplopónak volt. Hangjában csörömpölt a megvető fölényeskedés. A többiek hallgattak. A Don-kanyart, Oroszországot megjártak is hallgattak.
(...)
Elvették a becsületet. Nem bánták, ha felakasztotta magát a nép fia. Megvádolták, hogy ölt. Megvádolták, hogy élt. Mintha nem lett volna elég teher mindkettő. A Don-kanyarban mindenkinek ott veszett valakije, valamije. Soha nem értették meg, miért cipelte haza a katona azt a súlyos töltényhüvelyt. Hiszen semmije sem maradt. Csak az élete. Az a hadsereg megmaradt az emlékeiben. A lassú folyó, a jég, a hídfő, a fekete ég, a sikító hang, az örökké tartó pillanat. Gyakran álmodott a Donról. Közben meghurcolták. Kiket ölt? Kommunista partizánokat? Hányat? Békés munkásokat és parasztokat? Milyen parancsot adott? Milyen parancsot hajtott végre? Miért nem tagadta meg? A munkaszolgálatosokkal hogy volt? Miért nem fordult szembe? Az elején még válaszolt, de aztán elhallgatott. Internálták, meg is verték. Szemétnek nevezték, akik itthon lapítottak. Nem tudta megemészteni. Valami megszakadt a szívében, lelkében.
Az a hadsereg 1942 nyarán fejlődött fel a keleti fronton a háború legnagyobb ütközetéhez. Kétszázezer ember s velük hosszú köldökzsinórként az itthon maradtak szeretete. Aligha gondoltak ők akkor a háború valódi okaira. Mit akarnak a németek, az oroszok, az angolszászok. Miért küldi őket a kormány, a kormányzó? Menni kellett, s tartani a frontot, minél messzebb a családi tűzhelytől. De a front összeomlott. S összeomlott vele egy világ is, s csaknem megsemmisült a Haza is. Bármennyire is a lét peremébe kapaszkodó, kiszolgáltatott igazság, de igazság: a Donnál a Hazáért sorakoztak fel a magyar katonák. Úgy hitték: Erdélyért, Felvidékért is. Vérzett a talpuk, kővé fagytak. S aki bírt, harcolt. Ezért a töltény hüvelyén a címer, az Életfa. Ezért a halál és a sok szenvedés. A végzetes nem a vereség lett, hanem ahogy a Haza megtagadta őket, kitaszította, elfeledte. Mert csatát vesztettünk már sokat, rossz oldalra is álltunk már, de hát „jó oldal” nem is létezik. Soha, most sem. Rettenetes sors, ha a Haza nem ura önmagának, mert a kiszolgáltatottságért mindig drágán megfizetünk. Mi fizetünk: a nemzet. A katona a fronton, a család a hátországban. Mohács óta így áll a helyzet, s hogy ez változzon, ez a jósorsunk záloga. S hogy ne kelljen hadistenhez szegődnünk, de mégis megérjük, hogy „jön az igazság, közelebb, közelebb”…
