Demokrácia
A Cambridge University legújabb, Globális elégedettség a demokráciával 2020 című elemzése drámai bejelentéssel indít. First time ever, mondja, vagyis hogy először a történelem során a világ népességének nagyobbik hányada elégedetlen a demokráciával
Ez a világ egyik legkiterjedtebb közvélemény-kutatása, most például majdnem két és fél milliárd ember véleményét kérték ki valamilyen formában.
(...)
A megkérdezettek többsége úgy vélte, hogy a társadalmi, gazdasági, politikai elit döntő többsége felelőtlenül, cinikusan és gátlástalanul viselkedett már a válság kitörése előtt is, hisz javarészt éppen e felelőtlenség következménye volt maga a válság. Az pedig, amit a válság óta eltelt több mint egy évtized során művelnek, egyenesen felháborító, és a „demokrácia” egy szűk kisebbség alig leplezett diktatúrájaként működik.
(...)
Ami azonban a mostani felmérésből kiderül, az az, hogy ez az elégedetlenség most már nem egyszerűen csak úgy fogalmazódik meg, hogy maga a berendezkedés jó, de a mód, ahogyan ez az alapvetően jó berendezkedés működik, okot ad az elégedetlenségre, hanem úgy, hogy maga a berendezkedés is rossz vagy legalábbis alkalmatlan. De mire is? Mire is kellene hogy alkalmas legyen a demokrácia mint berendezkedés?
És itt kényesebbnél kényesebb kérdések egész sorát kellene feltennünk ahhoz, hogy közelebb kerüljünk a lényeg megértéséhez. Legelőször is azt, hogy ha már a demokrácia azt jelenti, hogy a „nép uralma”, akkor mit is jelent az, hogy nép, és miként is gyakorolja uralmát.
Talán először azzal kellene szembesülni, hogy a szakrális legitimitás korszakában az uralkodók mindig úgy nyilvánították ki akaratukat, hogy abban az isteni szándék nyilvánult meg. A polgári forradalmak kivégezték a királyokat, és a szakrális legitimitás helyére a „népfelséget” helyezték.
De lássuk be: anélkül, hogy azóta bárki megnyugtatóan tisztázta volna, hogy a népre való hivatkozás mégis min alapul. A mostani felmérés demokráciával elégedetlen többsége ugyanis pontosan azt rója fel, hogy ő mint „nép” csupán üres retorikai fordulat, jól hangzó hivatkozási alap, de a demokratikus politikai berendezkedés politikusai lényegében ugyanúgy semmibe veszik a törekvéseit, mint bármilyen diktatúrában tenné az uralkodó elit.
A demokrácia mai valósága az, hogy nem a többség demokratikus uralmáról van szó, hanem inkább egy szervezett kisebbség uralmáról a szervezetlen (magát megszervezni képtelen, ezért csak elégedetlenkedni képes) többség felett. És azért az is figyelemre méltó, hogy a 2008-as válság előtti nagy globális lufi felfújásának időszakában, amikor látszólag a népnek is „jól ment”, a demokrácia megítélése sokkal jobb volt, mint ma.
A demokrácia, pontosabban, ami annak igyekszik mutatni magát, többnyire csak egy rejtett diktatúra „fedőtörténete”, ami arra szolgál, hogy az alávetettek, a szervezetlen többség, vagyis a „nép” minél tovább higgye azt, hogy mindez létezik, és őt szolgálja. Ennek oka az, hogy ilyen módon az alattvalók engedelmessége sokkal egyszerűbben megoldható. A nyílt diktatúra ugyanis nagyon költséges, a modern „demokráciát” azért találták ki, mert kiderült, hogy e módszer sokkal egyszerűbb, olcsóbb és veszélytelenebb.
