BÚCSÚ (Dienes Jenő Attila elbeszélése)

Gyönyörű nyárvégi hangulat billegett a hullámokon, a vízpart milliárdnyi lárvácskája lubickolt az algás nyirokban, bezöldült a kis medencéjük. Idén csak kanszúnyogok röpködtek körülöttük, de félelmetes mennyiségben, valami technokrata kísérlet elfajzott túlélői lehettek.

Özvegy Záchné meggyűlölte Magyarországot. A tetemre hívás megmutatta a jövőt. A karóra tűzött bomló koncok még bűzlöttek a napon, csontik hemzsegtek a kibuggyanó belsőségeken, még a hangjukat is hallani lehetett. Tragikomikus túlvilági mementó volt ez: a felnégyelt, közszemlére tűzött test maradványai fonnyadtan csüngtek a várfalakon, mint a kegyetlen megtorlás prezentációi.

Felícián nekilátott – festeni kezdett. Egy hétszáz éves kísértettől nem áll távol a fantáziálás, az elpusztíthatatlan lelkek éjféli játéka. Először csak az árnyékokkal kergetőzött, fekete-fehér oldalfénnyel képzelte el a világ szépségét, aztán egy hirtelen jött ötlettől vezérelve a színek maszatos hangulatába vetette magát. Lebegve, megállás nélküli álmélkodással úszta át az évszázadokat. A szenvedés derűjével szelte át a történelem maradványait, a körülírhatatlan műalkotások tömegét. Kriptaszagú időutazás volt ez, a kárhozat cenzurázatlan művészete, a végső szabadság.

– Milyen a kép? – kérdezte, amikor megállt a bíbelődésben és hunyorogva belebambult a vászon mélységébe.

A közelgő aukció lajstroma szerint: a mű nem túl nagy, mérete a halotti lepelé, monumentális erőt sugárzott, vizuális jelrendszere a kurátorok íróasztalaitól távoli, bagóval imádkozó bojtárok egyszerűsége, festékkel a falfelé-szegezett, exhibicionistának a legkevésbé sem nevezhető tárgyilagos közlésként hatott. Felicián nem volt egy klasszikus Kékszakáll, a Vonnegut-regény főszereplője – az örmény származású amerikai festőművész –, aki a pajtáját hetvenhét lakattal zárta le. Fizimiskája „mai szemmel” meghatóan unalmas fenyegetés, egy lenyomozhatatlan fantomé, akire nem lehetett ráküldeni a TEK-et, a NAV-ot, mert nincs szolgáltatója, nem fizet járulékot, nem adózik, csak sörtével az árnyalatokban hadonászik, a lucsokban portyázik, mint egy anarchista rablólovag.

Ez az a szikla!

Álmukban emlékezetből festették a Kamenjak habjait, három éve nem voltak nyaralni, ott álltak a szakadék szélén, nézték az áttetsző vizet, hívogatta őket a mélység, de nem mertek ugrani.

Túl voltak az izzasztó éveken, a krónikák beszürkült lapjain, az állóháborúkon. Ösztönösen tervezni kezdtek, bújták a térképeket, pásztázták a táblázatok sorait, napfényes fotókat pörgettek, számokat hasonlítgattak, rejtőzködő hibákra vadásztak. Nem akartak több csalódást. Vágyták a tengert, az adrenalint, a great white ismerkedő harapását, a balkáni állapotot, mint a pejoratív fogalom fakulását.

Feliciánról nem sokan tudták, hogy tériszonyos volt, ügyesen leplezte. Utálta a magasságot, sokszor azért guritott le hajnalonként néhány bokály bort, hogy a napi nyargalások, hadakozások izgalmában ne hányja le a lova nyakát.

Nagyon régen alkotott, korához képest könnyedén, tikkasztó hőségben, szúnyogzizegéssel, mennydörgős viharral, erdőillattal festette tele az emlékeit. A Skakavac-vízesés úgy látszott, mintha egy hatalmas szétterített szárnyú ájtatosmanó készülne bekebelezni a világot. A vérengző szűz fátylán keresztül leste az utat, ahol végül rátalált a Mogren Beach sziklás partszakaszára. A búvárparadicsom, az élővilág, a kilométernyi hullámzó kékség minden napszakban más arcát mutatta. Voltak csendes, homokos részei, állandó hullámveréstől pezsgő kavicsos szakaszai, a dél-nyugati nyúlványa felé haladva egyre sziklásabbá, vadabbá vált a part, melyet a nyílt vízben álló hatalmas szakadékok, barlangok kötöttek össze a szomszédos öböllel. Stevica Tomasevic a következő ugrásához készült. A zuhanás pillanatában az egyik társa elkiáltotta magát. Hangja megremegett, rendkívüli félelmet tükrözött, ahogy lepillantott a mélybe, kővé dermedve állt. Ezen az 1955-ös montenegrói történeten átsiklott, durva ecsetvonásokkal kente szét a felhordott türkiz, királykék, titánfehér foltokat. Nem tartozik a közvetlen valósághoz, demoralizáló a jelenet, a katasztrófaturizmus melegágya, gondolta, mert Felicián tudta, hogy mi az igazi hatásvadászat, a meggondolatlan vállveregetés, a csattogós pengeváltás, a következmények elkerülhetetlen fekete gyásza.

Nem volt húsz kilométer, mindig csak húsz, aztán elterelés, leszűkülő sávok, már megint tíz kilométer épületes adózás a növekvő gazdaság kultusza, az emberek megvadult csordái tülekedtek, a fizetős útszakaszokon araszolt a horda, mindenki előzni akart, feljebb kapaszkodni a tér-idő kontinuumban. Nem voltak ezek rossz emberek, csak az agyongyötört, mosolytalan magyarok fogyatkozó sokasága. Felvette az arányokat, lazúrosan suhintotta d’Artagnan gascogne-i mestervágását, beletette a háttérbe, a kibontakozó kompozícióba. A múlt sérelmeit szándékosan nem ecsetelte, rég volt, talán igaz se volt… Caroberto folyton cigánykodott velük, idegen létére visszavette a hűbéri adományokat. Sokat változott hátrányára, pökhendi kis bunkó lett. Elő a sznobokkal, az új kiskirályokkal legyen rajtuk minden hatalmi jelkép, csillogó haszontalanság, Birkin Hermes táska, Chopard, Certier, Rolex órák, Oppenheimer-gyémántok, Golkonda kincsei!

A vendégek, főként a jóléti ribancok birtokba vették a hintát. Ez a tenger fölött függő alkalmatosság remek szelfik színhelye egy mozgásszegény üdülésen. A fürdőúruhácskák fazonírozása, a pirszingek, tetoválások, baktérium-mosolyok, szexepilek, nagyszerűen érvényesültek a fodrozódó tajtékok felett, de a háttérben meredjenek végre az Országház misztikus kékben derengő éjszakai ornamensei. Ezzel most groteszk tendenciák kerültek túlsúlyba, az üde szimbolizmus taktikája nyerésre vihető a vásznon, gondolta, ha kitart a sakkjátszma utolsó lépéséig. Csakhamar elkalandozott, tarra vágott erdők csonk tuskóit spaknizta, köréjük kitáblázott husángokkal népesítette be a teret, gondosan szétszórt fogyasztópolgári szeméttel. Doktori disszertáció volt ez a javából, a mesterséges intelligencia tömegpusztító erejével hatott. A durva kardforgató bütyke felsértette a drapériát, máshol leheletfinom koloritást hízlalt a felületen. Így szép, mondta, ha van benne fenséges átalakulás, puritán erkölcsiség, profán gyűlölet, imádott szakralitás – ja, és a patkányok. Ott futkorásztak az előtérben, ahol RE-pontokkal dugtak a guberániusok. Ez lesz a végső árnyalat, vagy pigmentálod még egyéb texturákkal, kedves Feliciánom?

Nem merek már hozzányúlni, elrontanám a napfényes mulandóságot, dörmögte, azzal örökre eltűnt, ahogy a festménye is. Idealizált alakja néha még előbukkant az emlékezetben, kevesen ismerték, még kevesebben értették, senki nem szerette. Örök rejtély marad, hogy mi célja volt vele a teremtőjének, lomha búcsúzkodások helyett úgy tűnt el, ahogy jött, levert egy poharat az éjjeliszekrényről, majd átment a falon.