Közérdekű magánlevél ifj. Rajk László megítéléséről
A Szilaj Csikón nemrég közzétettük Marsall Ágnes Rajk Lászlóval foglalkozó nyílt levelét (Levél Dr. Fodor Andrásnak, de figyelmébe ajánlom mindenkinek), ld. itt. A hozzá érkezett válaszok közül egyetlen egy ütött meg kritikus hangot. Tekintettel a téma közérdekű voltára, megkértem a szerzőt, ossza meg olvasóinkkal viszontválaszát, kihagyva a kritikusa személyének beazonosítására alkalmas részeket. (A levélbe foglaltak egy ponton kívánnak egy rövid szerkesztői megjegyzést: a négyigenes népszavazásnak az ország szempontjából volt egy kevésbé közismert politikai tétje: Pozsgay Imre elgáncsolása. Bővebben ld. itt.)
Kedves [...]!
Viszonylag sok címre elküldtem [F. A.-nak szóló] nyílt levelemet, de te voltál az egyetlen, aki kritikával fogadtad azt. Legalábbis annak ifj. Rajk Lászlóra vonatkozó sorait. Megköszönöm.
Azt írod: „Ifj. Rajk Lászlóval szemben gyűlölködőnek érzem az írásodat. Semmilyen politikai inkorrektségéről nem hallottam.”
Te ismersz engem, [...], de ha mégsem, kérlek, fogadd el, hogy nincs a lelkemben gyűlölet senki iránt. Ez a szó éppúgy hiányzik a szótáramból, ahogy az irigység, a féltékenység, vagy a bosszú. Így vagyok kódolva.
Az joga, hogy liberális legyen – írod. Valóban az. Olyan ideológiát választhatok magamnak, amilyet csak akarok. Jogom van hozzá! Ám ha arra adom a fejemet, hogy tevékeny részt vállaljak egy ország irányításában, attól a pillanattól már súlyos felelősséggel tartozom azért, hogy milyen elvek, milyen ideológiák alapján irányítok, és hozok döntéseket. Innentől kezdve már nem rólam szól a dal. Innentől kezdve az egész országról, a hazám sorsáról szól.
S most nézzük akkor a finomhangolást.
Hogy ifj. Rajk Lászlónak semmilyen politikai inkorrektségéről nem hallottál, nem kétlem. Mégis elhiheted, mielőtt leírtam a mondatot, hogy – egyikük emlékéből sem fakadhat áldás –alaposan átgondoltam azt.
A pártállami időkre fölösleges kitérnem, hiszen a rendszerváltás előtt látszólag mindannyian azonos platformon álltunk: szemben a kommunista diktatúrával! Szamizdatok, Charta 77, a karhatalom által szétvert március 15-ék. (Máig azt a kokárdát viselem, amit 1974. március 15-én, amikor mindennél nagyobb készültséget rendeltek el, még a határőrséget is bevetették a „rendfenntartás” érdekében! Ellenünk.)
A már nagyon is nyilvánvaló nagy hasadás a rendszerváltással kezdődött, amikor pedig a tét óriási volt. Hogyan lehetséges egy gerincetört népet a bénultság állapotából kiemelni? Hiszen akkorra ez a nép már mindenét elveszítette: Az öntudatát, az önbecsülését, a kultúráját, a magyarságát, az erkölcsét, a hitét. Hogyan támaszthatóak fel a megújulás erői mégis? Ezt kellett volna megtervezni és következetesen véghezvinni. Ez volt az a közös nevező, amire minden magyar politikai ambíciónak irányulnia kellett volna.
De azok, akik a választások előtt pártkoalíciókban gondolkodtak, nem politikai, hanem hatalmi stratégiát követtek. Az SzDSz-ben ez azonnal nyilvánvalóvá is vált. A Nemzeti Kerekasztal egyezményeit nem írták alá. – Megjegyzem, az akkori FIDESZ sem.– Nem győzték hangsúlyozni, hogy nekik ehhez az egyezményhez semmi közük. A rendszerváltó pártok ahelyett, hogy közösen álltak volna ki az első szabad parlamenti választás mielőbbi megtartása mellett, hogy követelték volna az ellenőrizetlen titkos privatizáció azonnali beszüntetését és egy nemzeti vagyonkezelő felállítását, az SZDSZ vezetősége egy teljesen fölösleges népszavazás ötletével állt elő. Ez volt a négyigenes népszavazás, amivel csak azt érték el, hogy késleltették a törvények életbelépését, – tovább folytatódhatott a kommunista vezető réteg harácsolása, a nagy értékű ingatlanok titkos privatizálása és magánkézbe átjátszása, óriási vagyonok külföldi bankszámlákra mentése – 500 millióval, a népszavazás költségével, még meg is terhelték a költségvetést. Pedig ennek a népszavazásnak az ország szempontjából nem volt politikai tétje. Viszont az SzDSz számára remek „politikai reklámnak” bizonyult. Ezzel önmagukra irányították az emberek figyelmét, ami meg is látszódott a parlamenti választás eredményén.
Állítható, hogy Rajnak mint az SZDSZ egyik vezető politikusának ebben semmi felelőssége nem volt?
Pártalapítóként (1988.) az SZDSZ vezetőségének a tagja volt.
1990-ben hat évre bekerült a törvényhozásba, tagja volt a kulturális bizottságnak, és 1994-től két éven át a külügyi és az európai integrációs ügyek bizottságának is.
Hogy az SZDSZ milyen iszonyatos károkat okozott ennek a szerencsétlen országnak, talán nem szükséges itt és most fölsorolnom. Gondolod, hogy ez csupán magának a pártnak róható föl? A vezetői meg majd szépen mossák kezeiket? Ifj. Rajk László ma már csak a „Kossuth-díjas építész, díszlettervező, az egykori demokratikus ellenzék meghatározó tagja”. „Egy igazi demokrata!” – olvasom lépten-nyomon, s közben meg megy föl a vérnyomásom.
Emlékszel még Albert Gábor (MDF) és Tellér Gyula (SZDSZ) heves politikai vitáira? Bizony, nem véletlen, hogy Albert Gábornak volt igaza. Ahogyan nem véletlen az sem, hogy Tellér 1994-ben már nem indult a képviselőválasztáson, s még ugyanebben az évben ki is lépett az SZDSZ-ből. Amikor megkérdeztem tőle, hogy miért léptél ki, azt mondta: mert ez a szekér nem arra megy, amerre tolom. Ezt megtehette volna Rajk is, de nem tette meg. Neki nagyon is megfelelt az irány, amíg fölül nem írta azt a történelem. Csak 2009-ben hagyta el az akkor már igencsak törpe pártnak számító SZDSZ-t.
De hogy ne mondhasd, hogy nagyon egyoldalúan látom ezt az embert, megemlítem azt is, amit a javára írhatok: 1996-ban, – akkor én az Új Magyarország napilapnál dolgoztam – Ifj. Rajk László visszaadta képviselői mandátumát, miután néhány SZDSZ-es vezető is belekeveredett az un. Tocsik-botrányba. A pártból azonban nem lépett ki, de miért is lépett volna. Ott volt a helye.
Az építész Rajkról nincs mit mondanom. „A radikális eklektika kapcsán megfogalmazott tézisek, mint a parazita elv, az addíciós elv, vagy a sajátos régiós jellemző, a buherancia elv
Rajk számára magától értetődő tételeket jelentettek, egyéni építészeti nyelvezetének elméleti megalapozásaként” – határozta ezt meg igen találóan egyik méltatója. Bár nincs ellenemre semmiféle újító szándék, számomra a kortársak közül sokkal többet jelent, és az ízlésemhez sokkal közelebb is áll Makovecz Imre építészete.
Mindenesetre nem szűkölködött a megbízásokban. Ehhez elég egyetlen pillantást vetni a Wikipédia végtelen hosszú felsorolására. S ha életművének dátumaira is figyelemmel van az ember, akkor bizony nagyon is olybá tűnik, mintha a fiúban próbálták volna helyrehozni az apa ellen elkövetett „árulást”.
Végül a magam részéről örülök, hogy Rajk Judit tiltakozására, néhai férje képmása nem fog szerepelni azon a bélyegsorozaton, amelyet a rendszerváltás 30. évfordulójára tervez megjelentetni a Magyar Posta. Ugyan Rajk Judit nem tehet róla, hiszen szándékán kívül, de mégiscsak a Sors keze volt. Nagyon nem szeretném a szelektív emlékezet örve alatt Csengey Dénest és ifj. Rajk Lászlót ugyanazon tablón látni.
’Csak aki mindvégig megáll, meg csak az tartatik!’
Ölellek,
Ágnes
