Some elements on this page did not load. Refresh your site & try again.

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Járvány idején – magyar módra. Tisztelt Olvasó!

2020/05/15

 

Történt, hogy ama bizonyos péntek 13-án, még márciusban, Bécsben élő lányom megszimatolta, hogy rövidesen lezárják a határokat, így sebtiben összepakolt, s két drága kis unokámmal hozzám menekült.

 

Vidéki kisvárosban élek, a nyugati végeken, a lehető legnyugodtabb környéken, hatalmas kerttel, így aztán kiválóan éreztük magunkat. Nyolc kerek héten át tettük a dolgunkat – sok elmaradt feladatot is elvégeztünk, Mama igazán sokat tanult a másodikos fiacskájával, miközben én a hatéves kisasszonnyal barkácsoltam, sütöttem, főztem, veteményeztem, s ami csak belefért. Élveztük a tavasz minden szépségét és előnyét, kosaraztak, tollasoztak, „dühöngtek” a trambulinon, rolleroztak és kocogtak, madáritató és -fürdőző pici tavat építettünk, öntöztük a kertet, medvehagymát szedtünk minden mennyiségben. Este jókat "társasoztunk". Szóval igazán jól elvoltunk.

 

Közben Mama teljes időben távmunkát végzett.

 

Vagyis nem untuk el magunkat, de hát minden jónak vége szakad egyszer, s lassan az újrakezdésre kellett készülnünk. Ausztriában május 18-án kezdődik az iskola, ovi, Mamának már korábban az irodában végezhető munka. Akklimatizálódni is kell, főleg Papánál, akit sokáig nélkülöztek a gyerkőcök. Szóval 8-án indulás haza.

 

Csakhogy a határon négy napnál nem régebbi negatív koronavírus-tesztet kell felmutatniuk, hacsak nem kívánnak további két hétre karanténba vonulni. Hát nem kívántak...

 

Hívom a háziorvosomat: Mi a teendő? – Háát, ő nem végezhet tesztet, de hívjam X.Y. professzor asszonyt, a közeli nagyvárosban, ő végez ilyen tesztet.

 

Hívom, nem veszi fel, de előzékenyen – személyesen – visszahív (ekkor kellett volna gyanút fognom), s felajánlja a május 2., reggeli időpontot. Még egyszer elmondom neki, hogy az igazolás nem lehet négy napnál régebbi. – Semmi gond, olyan dátumot írok majd, amely megfelel Önöknek. Ha 2-án negatív, akkor 5-én is negatív lenne… (Második ok, hogy gyanút fogjak, no meg megkérdezzem, hogy mindez mit kóstál. Nem tettem.)

 

Jó. Meg is jelenünk, pontosan, – szinte feltűnően – előzékeny fogadtatásban van részünk. A csapat be, én kint várok.

 

Kis idő múltán jön a lányom: Nem az orr- és garatváladék alapján készül a teszt, hanem vérmintából. Vonulnak át a másik helyiségbe, hogy levegyék a vért, én pedig közben hozzak elegendő pénzt: fejenként 25 000 (huszonötezer) Ft-ot… Vagyis hármójuknak 75 000. Szép kis summa, mit mondjak?

 

A közeli ATM-ben nincs elég pénz, így elzarándokolok a következőhöz. Mire visszaérek, Mama már az autónál rendezi sorait fiacskájával: Maradj itt, nem sokára jövünk, minden rendben lesz, majd én elintézem…

 

– Mi vaaan??

 

Hát az van, hogy a drágalátos gyermek hevesen tiltakozott a vérvétel ellen. Egyébként meg egyfolytában teli a keze, de főleg a lába kék meg zöld plezúrokkal; itt egy horzsolás, ott egy karcolás... Katonadolog! Gondolom, most azért irtózott a vértől, mert előző nap betévedt a szobába egy pici kis rozsdafarkú, s a macska addig ugrált utána, míg megsértette a szárnyát, s még az ágynemű is véres lett. A dolog – reméljük! – jó véget ért, mert a madárka végül szépen elröppent az ablakpárkányról. 

 

Szegény professzor asszony minderről mit sem sejthetett, s elég rossz néven vette a gyermek tiltakozását. Nem gondolom, hogy valaha is belekóstolt volna a gyereknevelés fortélyaiba, s nem éppen pszichológusi adottságokról tett tanúbizonyságot, amikor is nem Anyukát kérdezte: Akkor most hogy oldjuk meg ezt a helyzetet? De nem is igyekezett a gyermeket meggyőzni, hogy nagy fiú vagy, semmiség az egész! Látod, a húgocskád meg sem mukkant. Itt egy helyes kis „pecsételő”, megmutatom: ráhelyezzük az ujjadra, egy mozdulat, s már kész is vagyunk.

 

Nem. Azt mondta: Ha nem akarod, hát menj! És a gyermek elszáguldott...

(Tett még egy kellemetlen megjegyzést a gyerekre, amit most nem írnék le, s azt mondta, sok bajuk lesz még vele…)
 

No, ezzel aztán szép kis feladatot rótt ránk az egyébként ideggyógyászati magánklinikát vezető – vélhetően tulajdonló –, tehát igencsak gyakorlott szakembernek tekinthető doktornő.

 

Hogyan tovább?

 

Mama, úton hazafelé, filózott…

– Mit tehetek? Legfeljebb beszkennelem az egyik igazolást, átjavítom „láthatatlanul” a nevet, újra beszkennelem mind, hogy egyformák legyenek, s az elfogadható, nem?

–  Hát nem. Az bizony okirat-hamisítás a javából…

 

Aztán, drága kis unokám kedvenc paprikás csirkéjének kevergetése közben azt gondoltam:

– Ép dolog ez? Ügyeskedni? Jó kis „magán”-megoldásokat keresni, amikor az egész életünk a vírusról meg a karanténról szól? Amikor ez bizony nem úri huncutság, hanem rendelet kötelez?

 

Du. aztán felhívtam az általános háziorvosi ügyeletet: Mi a teendő? – Tessék a háziorvoshoz fordulni. (Kérem szépen: a háziorvosi ügyelet miért nem tudja, hogy nekik mit szabad és mit nem? Miért tőlem kell hogy megtudja…)

–  Ő nem végezhet ilyen tesztet.

–  Aha. Akkor tessék felhívni az ANTSZ-t. Ők elrendelhetnek tesztet, s utazhatnak.

 

Hát nem. Hívom a megyei központot – tessék hívni a közeli városi központot. Hívom. A hölgynek halovány fogalma sincs. – Megérdeklődöm, s tessék visszahívni fél óra múlva. Visszahívom. – Mi bizony ilyet nem végezhetünk, de van itt egy magánklinika, ők csinálják.

 

A kör bezárult, mert oda nyilván nem megyünk még egyszer.

 

Felhívom a szomszédos megyebéli ANTSZ-főorvos-ismerősömet. – Kérem, segítsen, mitévők legyünk? – Az ANTSZ csakugyan nem végezhet ilyen tesztet, s ha netalán ők rendelik el, akkor már régen rossz, mert a folytatása biztosan két hét karantén. Egyébként meg pofátlanság (ezt a szót használta), hogy ennyit kérnek, mert még egy forint is pofátlanság lenne, ugyanis a teszt (a mi esetünkben) semmit nem ér.

 

Röstelltem a dolgot, hogy ilyesmire pazarolja drága idejét, de kinyomozta, s este visszahívott:

– Van itt egy másik „közeli” városban egy gyerekekre szakosodott intézet, ők megcsinálják, s „csak” 15 ezret kérnek.

 

Még szerencse, hogy időben elkezdtük a kálváriát, így még arra is jut idő, hogy Mama oda is elzarándokoljon csemetéjével. Röpke 4-5 óra alatt meg is járták az utat, s boldogan jöttek az útilapuval. Ráadásul ott értettek a gyerekhez, s megoldották a nem is olyan könnyű feladatot. Ott ugyanis nem „pecsételős” módszerrel vették azt az egyetlen csepp vért, hanem „zsilettel”, az első cseppet letörölve, s a másodikat pipettával felszívva. No, még csak ez hiányzott! Mama  felkészült, előre kérte, hadd csinálja ő, mert azt a gyermek még valahogy hajlandó elfogadni.

 

Mit mondjak? Közös erővel – vagy inkább ésszel – úrrá lettek a helyzeten. Mama még arra is ügyelt, hogy ne a jobb kezéből vegyenek, mert akkor meg az a kifogás, hogy nem tud leckét írni…

 

Mire hazaértek, a gyermek vigyori pofával jelentette, hogy nem is fájt, s már alig van nyoma.

Van ilyen.

 

Nekem pedig egyre csak azon jár a fejem, hogy tízezer-számra készülnek a tesztek, rimánkodnak az embereknek, hogy menjenek már el... Annak pedig, akinek rendelet írja elő, hogy szerezze be, ez a sorsa.

 

Kérdem én tisztelettel, halkan, de határozottan: miért, MIÉRT engedik, teszik lehetővé ezt a szabad rablást?

 

Sajnálom, nem találok rá jobb szót, tisztelt Olvasó.  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

MOGY-embléma_kicsi.png
Blogos rovatok

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu