A SZURKOLÓK NEM NÁCIK, A CIGÁNYOK NEM BŰNÖZŐK!
Azért erkölcstelen a „cigánybűnözőzés”, mert nincsen kollektív bűnösség. A „munkaalapú” társadalom mantrázása helyett pedig észre kellene venni, hogy a bűnözés társadalmi jelenség.
Két héttel ezelőtt péntek hajnalban, Budapest szívében egy elállatiasodott horda brutálisan lemészárolt két fiatalt. A bűncselekmény azért is sokkolta a közvéleményt, mert egy olyan belvárosi placcon történt, ahol normális időkben még a lökdösődés is elképzelhetetlen a koktélpusztító külföldiek és a feltörekvő hazai partyarcok között.
Az áldozatok történetesen szervezett futballszurkolói csoportok, egy szubkultúra tagjai voltak. A gyilkosság után egy héttel így teljesen természetes, hogy futballszurkolói csoportok szerveztek megemlékezést a gyilkosság helyszínére. Az újpesti ultrákkal együtt vonultak ferencvárosiak, kispestiek, angyalföldiek, diósgyőriek – és persze sokan, akiknek semmi közük a focihoz, csak ismerték a két srácot, vagy egyszerűen megrendítette őket a tragédia.
A szurkolói csoportokban vannak nácik, vannak – sajnos nem kevesen – szélsőjobbosok, és felhangoznak – sajnos nem ritkán – rasszista rigmusok. Ahogyan azonban az összes megemlékezőt sem lehet azonosítani az ultrákkal, a szurkolói csoportokat sem lehet lenácizni. A Vasas-tábort elég jól ismerem: egyetlen náci sincsen közöttük. Jó volna takarékoskodni a jelzőkkel, mert előbb-utóbb elfogynak a szavaink.
A megemlékezésen persze valóban felharsant az „Igenis van cigánybűnözés!” című szurkolói nóta. Csakhogy túl sokan osztják ezt a megállapítást ahhoz, hogy két dolgot biztosan nem tudunk egy decens nácizással megspórolni.
Egyrészt időről-időre el kell magyaráznunk, hogy minden személyes tapasztalás ellenére miért helytelen a bűnözést, mint olyat a cigánysághoz kötni. Másrészt pontosan azonosítanunk kell azt a jelenséget, amelyet viszont a skandált kijelentéssel egyetértő nemkevesek nevén akarnak nevezni.
Akik a skandálással egyetértenek, általában azzal érvelnek, hogy tapasztalatból beszélnek: bizonyos erőszakos magatartásokat döntően csak cigányoktól láttak.
Anno jobbikos képviselőtársaim mindig kioktattak: belpestiként ne pofázzak, hanem menjek el velük Lyukóvölgybe, vagy a tiszavasvári Széles utcába. Pedig hatévesen én is megtanultam, hogy a Bessenyei utcai játszótérről mikor kell elszaladni, ha jót akarok, és futottam árkon-bokron át ‘84 tavaszán a karancslapujtői focipályáról, mert villant a penge. S értetlenül bámultam nagybátyámra, aki addigra túl volt cigány-filmszociográfiáin, hogy miért ripakodik rám, ha cigányozom.
Ma már azt gondolom, hiába soroljuk a személyes tapasztalásokat napestig, „cigánybűnözést” emlegetni a közbeszédben: helytelen, erkölcstelen. Nem azért, mert valamiféle polkorrekt újbeszélben szabadna csak megfogalmazni társadalmi jelenségeket. Azért erkölcstelen bármely társadalmi csoportot a normaszegéssel összekötve emlegetni a nyilvános diskurzusban, mert ezzel – egyébként a beszélő akaratától tök függetlenül – stigmatizáljuk a társadalmi csoport egészét: azokra is háramlik a megvetésből, akik normakövetők, sőt, maguk is szenvednek a bűnöző szomszédtól, falubélitől, rokontól. Ráadásul egy etnikai, származási csoportba nem szabad akaratából kerül az ember.
(...)
