Dr. Tóth Máté a 888-nak: a mocsokba fulladt Seattle a fókusztévesztés végterméke
Az ismert jogásszal, gondolkodóval, szabályozási szakemberrel beszélgettünk a nyugati Floyd-jelenség tanulságairól, a politikai elit árulásáról és az antiállamról.
Horváth Tamás: Már készítettünk veled interjút idén a klímaváltozás kapcsán, majd a Covid-19 pandémia szomorú apropóján is. Az Egyesült Államokban zajló események is ilyen horderejűek?
Dr. Tóth Máté: Még nem vagyunk az év felénél, mégis annyi rendkívüli esemény rázott meg minket, hogy nem túlzó a kijelentés: 2020 már most meghatározó évnek bizonyul a jövőnk szempontjából. Először az éghajlatváltozás hatásai, majd a világjárvány, végül az USA-ban zajló események három olyan csapás, melyek külön-külön is átfogó társadalmi következményekkel járnak. Ezeknek a következményeknek a jelentős része azonban kikerülhetetlenül jogi-normatív is. Mi a jog feladata, helyes fókusza a károsanyag-kibocsátás és szennyezők kényszerítése kapcsán? Hol a rendkívüli jogrend határa világjárvány idején? Végül miért félreértés egy 8 ezer kilométerre meghalt bűnöző miatt utcára menniük Magyarországon azoknak, akiket Trianon századik évfordulója vagy a Deák téri késelés áldozatai nem csaltak utcára? Ezek mind a helyes fókuszra kérdeznek rá, mely a jognak és a világnézetnek egyaránt az alapvető kérdése.
Horváth: Ezeknek az igen eltérő jelenségeknek tehát vannak közös tanulságaik?
Tóth: Meg vagyok győződve erről. Ez pedig elsősorban éppen a helyes fókusz, a közeli-távoli iránti természetes érzék kérdése. Globálisnak mondott megoldások a helyi felelősséggel szemben, egyetemes emberiség a saját közösséggel szemben: ez ugyanis nem a természeti léptéke. Tihanyból nem az éghajlat egészét tudjuk megváltoztatni, de a Balaton kényes ökoszisztémáját igen, ami legalább annyira veszélyben van. Egy Vuhanból indult, kínai ingázók meg utazgató világpolgárok által széthurcolt világjárványra nem világkonferenciák, hanem lezárt határok, a házi karantén és rendkívüli jogrend a természetes fókuszú válasz. Ahogy végül Magyarországon nem a világ másik felén kétes körülmények közt elhunyt Floyd miatt kellene utcára vonulni akkor, amikor a Deák téren magyar fiatalokat késelnek. Nyilvánvaló módon, akinek nem értékesebb a saját, mint az idegen, a közeli, mint a távoli, az egyszerűen a természetit, a természet léptékét tagadja. Ez a természeti lépték pedig egyszerre a jog, az állam és a természeti létezés legalapvetőbb zsinórmértéke is. Az e természeti léptéket elvétő fókusztévesztés azt a mélységes zavart mutatja, ami a világnézet és egyúttal a jog válságát is előidézi. Egyszerre világnézeti és jogi következmény ugyanis, ha a jog, a főváros a Deák téri megemlékezőket vegzálja, vagy a brit kormány azokat, akik az anarchistákkal szemben éppen a rendet meg a köztéri szobrokat védik Londonban. Amerikában, Nyugat-Európában a rendőröket, sőt képletesen az egész jogrendszert térdepeltetik, miközben a bűnözőket, a fosztogatókat, a nyíltan jog- és civilizációellenes erőket bátorítják.
Horváth: A fókusztévesztés tehát a jog válsága, de egyúttal egy súlyos világnézeti válság is?
Tóth: Pontosan, ez az első számú tanulsága az Antifa-csoportok által a Nyugaton, de a Nyugat ellen szított állam- jogrend- és civilizációellenes lázadásnak, aminek Floyd halála nem az oka, hanem az apropója. Működő jogrendszerben ugyanis az egész Floyd-ügy annyi lenne, amennyinek indult: a rendőröket letartóztatják, az ügyet kivizsgálják, és ha az intézkedő rendőr bűnös, elítélik, vagyis nekünk nem is lenne miről beszélgetni. Ezzel szemben Amerika-szerte most egész rendőrőrsöket fegyvereznek le, aláznak meg, és hagyják, hogy fosztogató hordák prédálják fel a városokat büntetlenül, immár Európában is.
Azonban ezen túlmenően is vannak fontos tanulságai a Floydra mint ürügyre hivatkozással szított amerikai és nyugat-európai eseményeknek mind a jogra, mind a világnézetre nézve. Ilyen az úgynevezett „szisztematikus rasszizmus” kérdése, melyet a rá hivatkozók szerint a jogrendszer és az államigazgatás zsigereiben, rejtett zugaiban hordoz.
Ez a szisztematikus rasszizmus olyasmi kifejezés ma, mint a tudományos szocializmus vagy a történelmi materializmus volt egykoron. Kreált, áltudományos, téves, és nem mellesleg ugyanabban a kultúrmarxista agitprop műhelyben is készült, mint nevezett elődei.
Kétségkívül súlyos vád a jogrendszerrel szemben, azért komoly károkat is okoz benne. Ez hatásos költészet, a megtévesztettek tömegeit mozgósító varázsszó, ám semmilyen statisztika nem támasztja alá egy olyan „keverékországban”, ahol nem mellesleg emberöltők óta megszüntettek minden rasszon alapuló különbségtételt, ahol az egyetemi felvételin pluszpont a nem európai származás, ahol a fekete zene és színészek megkülönböztetett figyelmet élveznek, ahol volt már fekete elnök, vagy ahol sok rendőr is fekete. Végül ahol feketék feketéket, feketék fehéreket és egyáltalán: mindenféle színű mindenféle színűt sokszoros gyakorisággal öl, mint fehér feketét. A Journal of the American Medical Association szerint Kaliforniában az erőszakos bűncselekmények 15 és 24 év közötti férfi elkövetői közt huszonkétszer (!) több fekete elkövető van, mint fehér, míg az Atlantic Monthly publikációja szerint a feketék hetven százalékát 35 éves kora előtt letartóztatják, és 85%-a ellen indul bűncselekmény elkövetése miatt eljárás az élete során. Mindezek aligha magyarázhatók ezzel a jogrendszert súlyosan sértő, ám alaptalan „szisztematikus rasszizmus” váddal. A számok tükrében érezzük a költészet és a valóság közötti súlyos ellentmondást.
Horváth: Rendben, na de mi a helyzet a rabszolgasággal? Ez nem egy valós, jogos indok?
Tóth: Hadd kérdezzek vissza. Az ma engem vajon feljogosít a jogellenes cselekedetekre, akár a mostani államellenes rombolásra, akár a fenti bűnügyi statisztikákra, hogy egykor, 89 éven keresztül (1776-1865) az amerikaiak néhány százaléka, pár ezer ember az őseimet rabszolgaként tartotta, ami lassan 160 éve véget ért? Nyilván nem, hiszen értelmét veszti a jog és a felelősség a mában. Ráadásul történetileg is ordító a fókusztévesztés. Csak összehasonlításképp: Magyarországon 150 évig volt az újkor hajnalán rabszolgatartó társadalom, 1526-tól 1699-ig (török hódoltság), tehát nem sokkal a kérdéses időszak, az amerikai rabszolgaság előtt! Mi több, idehaza a röghöz kötés 1848-ig, a zsellérség, szegényparasztság vagy a cselédség egészen 1945-ig létezett, az 1950-es években pedig származásuk vagy osztályhelyzetük alapján családok ezreit internálták a Hortobágyra a kommunisták. Mi akkor vajon miért nem bűnözünk? Értünk vajon miért nem tüntetnek a derék kis antifák?
A szándékos fókusztévesztés persze másban is tetten érhető. A rabszolgaság maga is csak a mai nyugati retorika szerint valami égbekiáltó, visszavetítve azonban mindez rögtön csalóka képet mutat. Már eleve valószínűleg előbb volt erőforrás az emberi történelemben a jog nélküli idegen ember (= rabszolga), mint a háziasított állat. Ez ugyan blaszfémiának tűnhet a túlérzékeny nyugati fülünknek, ám egy történelmi tény és – valószínűleg – egy természetes állapotot rögzít. A demokrácia őseinek tartott antik athéniak rabszolgatartó társadalom voltak, igaz ők az ókorban. Fekete-Afrika törzsei azonban rabszolgatartó társadalmak voltak egészen a legújabb korig, amit éppen a fehér imperializmusok szüntettek meg a legtöbb helyen! Az Újvilágba szállító nemzetközi rabszolga-kereskedők sem maguk fogdosták össze az afrikaiakat, hanem az afrikai törzsfőnökök adták el a saját rabszolgáikat nekik. A visszavetítés is fókusztévesztés.
(...)
Horváth: A kiégett, emberi ürüléktől bűzlő Seattle tehát nem egy átmeneti zavar egy csodálatos forradalomban, hanem maga a végtermék?
Tóth: A mocsokba fulladt seattle-i tanácsköztársaság végtermék, egy természetellenes fókusztévesztés végeredménye. Méghozzá egyáltalán nem távoli, idegen, helyhez kötött folyamatoké, hanem egy olyan globális, mindenhol, így nálunk is erőltetett sémáé, ahol a távolabbi fontosabb, mint a közelebbi, az idegen, mint a saját. Ez azoknak a torz látásmódja, akiknek Trianon századik évfordulójára vagy a Deák téri késelésre egy „mit számít ez” a válaszuk, míg egy 8 ezer kilométerre elhunyt bedrogozott bűnöző halálhírére az öklüket rázva vonulnak az utcára. Ők a gyökértelenek, ők azok, akik mindenhol otthon vannak és sehol. Globális a helyivel szemben, egyetemes emberiség a saját közösséggel szemben: ez nem primordiális lépték, hanem fókusztévesztés, ami a jog, a rend és a nyugati világ pusztulása felé mutat.
A fókusztévesztés olyan betegség, ami a jogrend és a világnézet súlyos válságát eredményezi, végterméke pedig csak a seattle-i tanácsköztársaság lehet, fordított hierarchiával és fegyveres hadúrral. A fókusztévesztetteket ugyanis ez várja az út végén, nem valami boldog őskommunizmus a rózsaszín szegélyű bárányfelhők alatt. Aki ugyanis letérdel, azt szolgává teszik. Aki lemond, attól el is vesznek. Aki bárány lesz, az talál magának egy farkast, aki megegye.
