„Ki számolta meg az öngyilkosokat, az elmebeteggé gyűrötteket…” – Krassó György nem véletlenül nem b
Harmincegy éve, 1989. június 16-án temették újra Nagy Imrééket. A propagandista, Mindszentyt féregnek nevező Vásárhelyi Miklós beszélhetett a Hősök terén. A Katonapolitikai Osztálynak pénzért dolgozó egykori ügynök, Király Béla szintén. Ötvenhatban megtették a magukét, de előtte vállalhatatlan, megbocsáthatatlan dolgokat műveltek. Június tizenhatodikán pontosan végrehajtották a tervet, a „békés átmenet”, a gondosan kimunkált „kegyeletteljes megemlékezés” rájuk eső szerepét. Vásárhelyi a békés átmenetről, a bizalomról, a megbocsátásról szónokolt, hiszen neki is erre volt szüksége az elszámoltatás helyett. Volt, aki nem beszélhetett, még ott sem lehetett. Krassó György, a következetes, antikommunista ötvenhatos. Három évvel korábban, 1986-ban ezt mondta: „Vérrel jár a forradalom, és kevesen vagyunk? Igen, vérrel jár. Igen, kevesen vagyunk. De mivel jár ez a mai, békének csúfolt állapot? Ki számolta meg az öngyilkosokat, az alkoholistákat, az elmebeteggé gyűrötteket, a lepusztult munkahelyek baleseteinek áldozatait… Mindazokat, akik köztünk élhetnének, de céltalanul, nyomorultul pusztulnak el? És akik élnek, akik küszködnek még, fáradtan, reménytelenül, egyre mélyebbre süllyedve a mocsárba?”
Visszatekintünk 1989. június 16-ára, amikor a spiclik a buszokon parádéztak, amíg a radikális rendszerváltókat oda sem engedték a 301-es parcellához.
Van, hogy belénk ég egy jelenet. Ilyet őrzök 1989. június 16-val kapcsolatban. Pedig arra sem emlékszem, hogy mit csináltam aznap…
Látok egy buszt. Tele kommunistákkal, ügynökökkel, hasonló alakokkal, meg nyilván rendes emberekkel is. A radikális rendszerváltók lentről nézik őket. Nem mehetnek be a temetőbe. Nem helyezhetnek el virágokat a 301-es parcellában. Nekik az tilos.
Pöfögnek a buszok. Rajtuk a kiválasztottak. Hőseink meg alul. Bokros Péter, a legendás Inconnu Csoport néhai grafikusa egy interjúban így emlékezett erre a pillanatra:
„Krassó György szeretett volna egy külön megemlékezést csinálni a Hősök terén, mert neki az volt a véleménye, ami egyébként az egész Inconnu Csoporté: Nagy Imrét a kommunisták azért temetik újra, hogy ezzel bűneiket megpróbálják helyrehozni.
Krassó Gyuri lakásán röplapokat gyártottunk, amikor megjelent az amerikai követség egyik alkalmazottja, és üvöltve közölte, hogy »Krassó Úr, Ön holnap ezt a független megemlékezést nem csinálhatja meg!«. Sarkon fordult, és kiment.
Mi meg meredten ültünk a helyünkön, és egyszerre mondtuk ki: csöbörből vödörbe kerültünk. Döbbenten tapasztaltuk azt, hogy az amerikaiak átvették a hatalmat, ami azóta is az övék. Végül Krassó Gyurival megcsináltuk ezt a független megemlékezést, sőt a temetőbe is szerveztünk csoportokat […]. Azonban kiderült, hogy a titkosszolgálat a temetőt teljesen lezárta, oda csak buszokkal lehetett bemenni, és azoknak, akik az ő embereik voltak […] Ezután mi, az Inconnu Csoport tagjai fel is függesztettük tevékenységünket.”
Mark Palmer szólhatott? Rendszerváltásunk egyik bábmestere, a minden bizonnyal a CIA-nak dolgozó akkori amerikai nagykövet? Könnyen lehet.
Ő is a békés átmenetet erőltette. A békés átmentést. A közös érdeket. Csak nem a miénket.
Ugyanezt a buszos jelenetet az újságíró-kutató Laczik Erika – aki ugyanúgy Krassó híve volt – is elmesélte a kameránknak Lejáratás és bomlasztás című dokumentumfilmünkben. „Ők [az Inconnu] csinálták a 301 kopjafát, és ők nem kaptak meghívót… Néztük, hogy a spiclik meg ott vannak fent a buszon, mi meg ott lent álltunk a Hősök terén.”
Amúgy ezt a filmünket is letörölte a Youtube. Miért is ne? De azért újra megnézhető ezen a honlapon. Vagy itt is:
KRASSÓ GYÖRGY 1986-OS BESZÉDE
Szóval a busz tele spiclivel. Ez a kép jut az eszembe a rendszerváltásról. Meg június 16-ról.
Az egész békés átmenetes, vásárhelyis újratemetésről, ahol a Mindszenty bíborost féregnek nevező propagandista – a Soros Alapítvány későbbi elnöke, Vásárhelyi Miklós – szónokolhatott. Ahol – az erős, felejthetetlen beszédeket tartó Rácz Sándor és Orbán Viktor mellett – nem a katpolos ügynöknek, a zavaros múltú Király Bélának, hanem Pákh Tibornak vagy Krassónak kellett volna szónokolnia.
Persze Krassó nem beszélhetett.
(…)
A továbbiakban Laczik Erika 2006-os, a Magyar Nemzetben megjelent cikkéből idézek:
„Másnap este, 1986. október 23-án csaknem hatvanan Nagy Jenő és Vétek Mária lakásán gyűltek össze. Ezen a megemlékezésen ’56-os emlékeiről beszélt Rácz Sándor, a Budapesti Munkástanácsok volt elnöke, Szilágyi Sándor felolvasta a 30 éves évfordulóra írt esszéjét. Krassó György egykori szabadságharcos Londonból üzent az itthoniaknak. Beszédét magnetofonról hallgatták a megjelentek.”
Szerencsénkre a cikkben maga a beszéd is megjelent, így láthatjuk, hogyan beszélt volna Krassó 1989-ben, ha odaengedik. Őszintén, felemelően.
Nem azzal az álságos, hamis, békéltetős, meztelen csigás, nyúlós, tekervényes, ragadós stílusban, ahogy a kommunistákkal látványosan kiegyező – hiszen maga is bolsevik volt – Vásárhelyi tette. Aki – a hatalom tervének megfelelően és talán utasítására (vagy legyen közös érdek?) – a „bizalomról”, „engedékenységről”, „békés átmenetről” beszélt.
Krassó helyettünk, az ellopott rendszerváltás áldozatai, gyermekei és unokái helyett is szólt.
„…Vérrel jár a forradalom, és kevesen vagyunk? Igen, vérrel jár. Igen, kevesen vagyunk. De mivel jár ez a mai, békének csúfolt állapot? Ki számolta meg az öngyilkosokat, az alkoholistákat, az elmebeteggé gyűrötteket, a lepusztult munkahelyek baleseteinek áldozatait… Mindazokat, akik köztünk élhetnének, de céltalanul, nyomorultul pusztulnak el? És akik élnek, akik küszködnek még, fáradtan, reménytelenül egyre mélyebbre süllyedve a mocsárba? Harminc évvel ezelőtt úgy érezték, elég volt…
A forradalomban harcolók azért vállalták a halált is, hogy megváltozzék a világ, és a régi – a mai – ne jöhessen többé vissza. A fiatalok pedig gondoljanak arra, hogy eljön az idejük. Egész biztosan eljön. Ha nem a harmincadik, akkor a harmincötödik vagy a negyvenedik, ötvenedik évben. És tanuljanak abból, ami harminc éve történt. Ha azt tanulják belőle, amit a mi nemzedékünk, hogy minden hiába, hogy a nép semmit sem tehet, csak a hatalom – a kis hatalmak és a nagyhatalmak –, akkor nem is fog megváltozni a sorsuk.
De azt is megtanulhatják, hogy a kommunista hatalmat csak a külföldi tankok tartják fenn, nem okosak ők és nem erősek, hanem gyávák, ostobák és kegyetlenek és hogy legyőzhetők okossággal, ügyességgel, elszántsággal, egységgel, ha itt lesz az ideje. Hiszen ’56-ban is győzött – ha a százszoros túlerő el is tiporta utána –, de csak azért tudott győzni, mert az ifjúság nem hallgatott a realistákra. Nem hallgatott rájuk, mert sokkal realistább volt amazoknál: tudta, érezte, hogy itt az alkalom, hogy van esély a győzelemre…
Az új októberi ifjúságnak már itt vannak az első képviselői. Biztosan tudják és érzik ezen a napon, hogy a szavak tetté fognak válni, és amikor a magyar október előtt tisztelegnek, akkor nem a múltat, hanem a jövőt ünneplik”.
Csodálatos beszéd. Emlékezzünk ezzel június tizenhatodikára.
