Lesz-e új Napóleon?
„Nincs olyan proletár mozgalom (…), amely ne a pénzhatalom érdekeit szolgálta volna ki”
Ha már a Wall Street Journal is jakobinus terrort gyanít a világunkban rohamosan terjedő degenerált hisztéria mögött, akkor valóban nagy lehet a baj. És ha a történelem bizonyos ősmintázatok végtelen ismétlődése, akkor akár abban is reménykedhetünk, hogy most is eljön majd Napóleon. Ahogy ugyanis akkoriban az üstökösként felívelő Bonaparte tábornok, úgy most is csak egy új Cézár vethet véget a jakobinus őrjöngésnek. De vajon eljön-e, eljöhet-e egyáltalán Napóleon? A válasz megadásához komoly segítség lehet, ha újraolvassuk Spengler A Nyugat alkonya című könyvét, annak is leginkább azt a részét, ahol a Nyugat mint szellemi létberendezkedés végső pusztulását vagy inkább elenyészését írja le. Nem jósol, inkább hatalmas ívű vázlatot ad arról, miképpen múlik ki egy olyan grandiózus nagykultúra, mint a Nyugat. Spengler négy olyan tendenciát (ma talán úgy mondanánk, hogy „megatrendet”) fogalmaz meg, amelyek mindegyike jelen van már. Négyen vannak, mint az Apokalipszis lovasai a Háború, a Járvány, az Éhínség és a Halál, ám Spengler ennél szofisztikáltabban fogalmazza meg az ontológiai hanyatlás stációit. Az ő négy „lovasa” a politikától való általános elfordulás, sőt erősödő megvetés minden iránt, ami politika, az irracionalitás tobzódása, a valláspótlékként szolgáló ezotériák tömege és végül minden filozófiai rendszer teljes felbomlása, az értelem végső elsötétülése. Spengler úgy véli, hogy e négy fejlemény végül olyan örvényléssé kapcsolódik össze, ahonnan, mint a fekete lyuk eseményhorizontján túlról, már nincs visszatérés. A mai és jövőben várható folyamatokról elmélkedve érdemes tehát kissé eltöprengeni Spengler elgondolásain. A politikától való elfordulás azt jelenti, hogy a testileg, lelkileg, szellemileg elnyomorított tömegek lassan ösztönösen kezdik felismerni, hogy a politika mindössze egy primitív és hazug színjáték, ahol a politikus csak bábfigura lehet. A mai, úgynevezett baloldali pártok számára különösen érdekes Spengler alábbi mondata: „Nincs olyan proletár mozgalom, de még olyan kommunista mozgalom sem, amely ne a pénzhatalom érdekeit szolgálta volna ki, s amelynek vezetői közül az idealistáknak akár a leghalványabb sejtelme lett volna e tényről.” Azt pedig, hogy miként végzi mindenki, aki szembeszegül ezzel a pénzhatalommal, azt Kennedytől Kadhafin át számosan megtapasztalhatták már világszerte. „A gazdaság privát hatalmai szabad utat követelnek a nagy vagyonok megszerzéséhez. Semmilyen törvényhozás nem állhat az útjukban. Ők akarnak törvényeket hozni a maguk érdekeinek megfelelően, s ehhez felhasználják a maguk teremtette eszközeiket, a demokráciát, a lefizetett pártokat. A pénz révén végül maga a demokrácia is megsemmisíti magát” – teszi ehhez hozzá Spengler 1920-ból. Amit pedig mi tehetünk hozzá, az talán csak annyi, hogy ez a folyamat lényegében már be is fejeződött, a világnak mint szellemi energiák rendszerének, a pénz általi felszámolása lényegében véget ért. Az értelmiségi lét valójában csak tetszetős reklámszatyorba csomagolt sima prostitúció, a Bibó által „értelmi és erkölcsi lezüllésnek” nevezett folyamat vége. A lelki, erkölcsi, szellemi talapzatától megfosztott „nép”, amelyet már hivatkozási alapként se nagyon használnak tovább, irracionalitásba menekül, s a spiritualitás „híg moslékának” mindent elöntő áradata sodorja a végzete felé. De még mielőtt ez bekövetkezne, Spengler szerint is megérkezik az „új Cézár”, mint történelmi felszámolóbiztos. Megrendítő, s módfelett elgondolkodtató azonban, amit az új Napóleonok korszakáról ír. Arról a korszakról, és ez bizony a ma és a közeli jövő, amikor a globális pénzhatalmi szuperstruktúra már olyan mértékben degenerálódik, hogy elemi szinten képtelen kézben tartani a világ legfőbb reprodukciós folyamatait is, vagyis amikor a Wall Street Journal is kétségbeesetten segítségért kiált. „Ha a jövő hatalmasai – mivel a kultúra nagy politikai formái visszavonhatatlanul szétesnek – a világot magánbirtokként uralják is, e formátlan és korlátlan hatalomnak akkor is feladata lesz a világról gondoskodni, ami szöges ellentéte a pénzuralmi korszak érdekeinek, és ami magas fokú becsületességet és kötelességtudatot követel” – írja minderről.
(...) Mit is tehetnénk hozzá mindehhez? Talán csak annyit, amit Spengler maga így fogalmaz meg: „Ebben az időben születtünk, és bátran meg kell járni utunkat. Nincs más lehetőség, mint helyünkön kitartani, remény nélkül, a megmenekülés hite nélkül.”
