Some elements on this page did not load. Refresh your site & try again.

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Lejáratták, antiszemitának bélyegezték, végül belehalt – Szentmihályi Szabó Péter a médiaháború áldozata lett

 

Stefka István médiaháborús sorozatában ezúttal korábbi munkatársára, barátjára, az író, költő Szentmihályi Szabó Péterre emlékezik. Szentmihályi Szabót 2014-ben járatták le végzetesen, miután kiderült, hogy a művelt, humanista művészt jelölték római nagykövetnek. Példátlan rágalomhadjárat indult ellene, amelynek végén visszalépett, majd súlyos beteg lett és meghalt. Szentmihályi Szabó még 1996-ban megírta a Térdre, magyar! című versét, amelyben tökéletesen leírta, hogy mi történik ezzel a néppel, ha engedi. Ezt sem bocsátották meg neki. “Nem verték le a veséjét, nem börtönözték be, nem akasztották fel. De rágalmazták, antiszemitának, szélsőjobbos provokátornak nevezték, minden mocskot, amijük csak volt, rászórtak. Rá, az igazi szabadelvűre, az igazi keresztényre, a moralistára, a megbocsátóra.” Médiaháború, 17. rész.

 

A rendszerváltást támogató nemzeti újságírókat továbbra is célkeresztbe állította a balliberális sajtó. A rádió és a televízió új vezetését próbálta lejáratni a balos média: Farkasházy Tivadar a Hócipőben (megjelent: 1993. 11. 11-én) teljes fényképes oldalt szentelt ellenségeinek.

 

 

Pincérlázadásnak titulálta Csúcs László rádiós, Nahlik Gábor televíziós alelnökök szerepvállalását. Nem kevésbé tartotta helytelennek Chrudinák Alajos – a Panoráma és a Parabola – és Pálfy G. István – a Híradó és A Hét főszerkesztőinek – visszatérését. Pincérlázadásnak minősítette Stefka István és Moldoványi Ákos televíziós főszerkesztő-helyettesek munkába állását is. Murányi László őstelevíziós is megkapta beosztását a címlapon. Egy kis kozmetikázással, fotómontázzsal úgy tűnik, mintha Kádár János anno – 1989 előtt – a parlamentben mosolyogva kvaterkázna Murányi Lacival, aki alázatosan hallgat.

Pedig tudjuk, hogy azok az újságírók, akik a ’70-es- ’80-as években bejáratosak voltak a pártházba és a parlamentbe, azokat a Népszabadságban, a Magyar Hírlapban, a Népszavában, a HVG-ben és a 168 órában kell keresni.

 

A pincérlázadás minősítés is jelzi a liberális újságírók gondolkodását, tudatalattiját: az úr és a szolga, a pincér és a vendég, a volt pártállami és a rendszerváltoztató újságíró különbségtételét. Mintha az úr és a vendég magasabb rendű lenne annál, aki dolgozik. A liberalizmus lényege pedig éppen az, hogy mindenki egyenlő. De náluk ez csak szavakban létezik.

 

Mi akkor, ott a jobboldalon, a nemzeti oldalon az ő megítélésük szerint alacsonyabb rendűek lettünk volna. Kis csacsik! A tudás, a morál, a gerincesség, a következetesség, a valódi szabadelvűség már akkor is a mi oldalunkon volt. S ezt nagyon sokan tudták.

 

(...)

 

Ezt akkor nyilatkoztam, amikor Gombár Csaba elnöksége alatt súlyos válságot élt át a Magyar Rádió. Addigra már négy táborra oszlott a rádió.

 

Az egyikbe tartoztak az egykori kommunisták, a karhatalmisták, a belügyből küldött ügynökök, akik hol burkoltan, hol nyíltan a régi hatalmukat sírták vissza. A másik táborba tömörültek – főként a fiatalok – az SZDSZ-hez közelálló rádiósok. A harmadikba a kormány iránti lojális újságírók, végül a számottevő negyedik réteg azokból állt, akik egyik irányba sem voltak elkötelezettek, viszont szerettek volna higgadt, alkotó légkörben jó műsorokat készíteni.

 

No, ez az, ami nem működött. A félelem, a kiszolgáltatottság légköre uralkodott ekkor a Magyar Rádióban. A Napközben, aminek rovatvezető-helyettese voltam ekkoriban, a béke szigete volt. Végeztük a dolgunkat, élő műsorokat csináltunk, napi két órát a Kossuthon – Rózsa Péter, Ómolnár Miklós, Pásztor Magdolna, Szitnyai Jenő, Haeffler András, Dám László és sokan mások, – s bár különbözőképpen gondolkodtunk-ennek ellenére állandó műsorvendégeink voltak Pető Íván, Horváth Balázs, Torgyán József, Tamás Gáspár Miklós, Csengey Dénes, Tirts Tamás, Deutsch Tamás, Lezsák Sándor és a rendszerváltás más meghatározó politikusai.

 

Ebbe a műsorkészítésbe nem tudott beleszólni Szalay Zsolt, a Kossuth adófőszerkesztője sem, de még Polgár Gyula sem, akit Szegedről hoztak fel a nyakamra. Szegény, nem tudta, hogy tűzfészekbe került. Igazából nem sok vizet zavart, a bosszantásomra találták ki Szalayék. Akkor már rendszeres műsorvezetője voltam A Hét-nek, és a MÚK (Magyar Újságírók Közössége) főtitkára voltam.

A fricska az volt, hogy amikor a törvénytelenül adófőszerkesztősködő – Kossuth, Petőfi, Bartók – személyeket elzavarták 1993-ban, akkor Csúcs László alelnök és P. Szabó József a Kossuth új adófőszerkesztője kinevezett a Napközben Szolgáltató Rovat vezetőjének. Ezt a címet csak egy hónapig élvezhettem, mert a már ismert tények miatt az MTV Híradójába és A Hét-be igazoltam át.

 

IUS CLAMORIS

A kiabálás és a lármázás jogáról írt Szentmihályi Szabó Péter az Új Magyarországban (1992. 03. 06.). Ezt hozta a rendszerváltás demokráciája. Ma mindenki ordítozik, ez a legkisebb hangerő, amire odafigyelnek. Aki halkan beszél, annak nincs igaza. De azt is jól tudjuk, hogy aki üvöltözik, annak még kevésbé.

 

Szentmihályi felhívta a figyelmet arra, hogy Horn Gyula, az MSZP frakcióvezetője az országgyűlésben tízezer feljelentés rémképét festette a falra, míg a legfőbb ügyész mindössze ötről számolt be. Horn ezt arra utalva mondta, hogy Magyarország a nyilas és a kommunista korszakban is a feljelentők országa volt. Ezt az ordas hazugságot a kommunisták és a szocialisták hazugságai közé tehetjük, aminek nyilvánvaló szándéka nem volt más, minthogy a magyarokat becstelen népek közé sorolja.

 

Ekkor mondtam én A Hét műsorában, hogy a magyarokat később inkább a félelem, a megtorlás következményei tartották vissza a bosszúállástól. Ez a nép elfáradt, békében szeretne élni. Szentmihályi nem véletlenül utalt arra, hogy a rendszerváltáskor már nem volt erőnk, de gusztusunk sem ahhoz, hogy a birodalom (szovjet) ügynökeit elítéljük, kiseprűzzük. Ez persze hiba volt, de a korabeli viszonyokat ismerve, benne élve, nem volt más lehetősége sem a kormánynak, sem a társadalomnak.

 

Szentmihályi Szabó Péter a Ius Clamorisban humanistaként szólalt meg. Egy kicsit talán azoknak a feljelentgető, Magyarország- elleneseknek üzenve, akiknek soha nem számított a hazájuk:

 

„..Ne riogassanak az örök üvöltözők, ne jelentsék fel állandóan ellenzéki korifeusok Európa legbékésebb népét külföldön. Olyanok, akik habozás nélkül megsértik a magyar nép érdekeit, ha nekik úgy tetszik…S, ha a velünk élő gyilkosok, ügynökök, pufajkások diktatúráról, keresztény kurzusról, revansról rikoltoznak, legalább mi tudjuk, kik ők.”

 

Igen, tudtuk. Tudtuk ezt 1973-ban is, amikor az olvasótáborok mozgalmához kapcsolódva a Fiatal Írók Szövetsége Szentmihályi Szabó Péter, Ratkó József és Varga Csaba szervezésében Hatvanban egy találkozót hívott össze. Ebben az időben szovjet nyomásra a kádári diktatúra ismét bekeményített és minden gazdasági, kulturális nyitásra visszavonulót fújt. Az akkori fiatal írók, költők mind ott voltak Hatvanban, nagyobb írói szabadságot követelve, mint például Czakó Gábor, Bari Károly, Utassy József, Dobai Péter, Mózsi Ferenc, Veress Miklós, Nagy Gáspár vagy Vasy Géza. A népi- nemzeti értelmiség is szervezkedett, nemcsak a Szabad Kezdeményezések Hálózata, amely jóval később ébredt fel. Hozzátéve, hogy ez az „ébredés” rejtélyes belügyi bekötésekkel volt tele.

 

Az alulról kezdeményezett olvasótábori mozgalom lelke Ratkó József, Nagy Gáspár, Szentmihályi Szabó Péter részvételével országos jelentőségűvé nőtt. Hatvanról csak annyit, hogy a fiatal írók között meglapuló besúgók és tartótisztjeik ránk eresztették a rendőröket és a titkosszolgákat. Féltek tőlünk. Mindenkit igazoltattak és vegzáltak. Tőlem elvették a magnót és a mikrofont, így nem tudósíthattam, mint külsős a Magyar Rádiónak. Nagy ügy volt ez, mert a rádióban erről hetekig beszéltek, de hírt nem lehetett adni. Kádárék leküldték gyorsan Hatvanba Darvas Józsefet, az Írószövetség elnökét, hogy csillapítsa a kedélyeket.

 

A kedélyek csillapodtak, a rendőri terror és a fenyegetések hatására. Ez akkor mindannyiunk számára tanulság volt: a kommunisták nagyon erősek és mindenről tudnak. A Magyar Rádió Ifjúsági Osztályánál is figyelmeztettek engem, hogy húzzam össze magam, készítsek dokumentum-riportokat, mert kiteszik a szűrömet. Továbbra is mi maradt nekünk Szentmihályival, Ratkóval és a többiekkel? A zárt körben való beszélgetés vagy Kállósemlyénben Ratkónál, a Szentkirályi utcában Szentmihályinál vagy nálam a Sváb-hegyen augusztus 20-án a nagy lobogó tűznél szalonna sütés és vörösborozás történt. Ezt a kitérőt a feledhetetlen barátom, Szentmihályi Szabó Péter emléke miatt tettem.

 

TÉRDRE MAGYAR

A polihisztor, rendkívül érzékeny, különleges tehetségű Szentmihályi Szabó Péter, több évtizedes közös harc után, élete teljében kétségtelen a médiaháború áldozata lett. Jövőbe-látó volt, tudta, hogy mi történik körülöttünk, milyen gonosz, rosszakaratú emberek akarják Magyarország sorsát a rossz irányba terelni. Verseiben, írásaiban mindent elkövetett, hogy ezekre a bajokra, a támadások hátterére rámutasson. A Horn-, Kuncze-, Demszky-korszak legsötétebb időszakában írta meg a „Térdre, magyar!” című versét 1996. március 15-re. A vers egy részlete mindent elárul, hogy mi történik, mi fog történni velünk, ha engedjük.

 

Megfojtanak, megfojtanak,/ kígyóznak, mint a szennypatak,/ sziszegve szólnak szép szavak:/ hiszen szabad vagy, ó, szabad!/ Te választottál engemet,/ te bamba, arctalan tömeg,/ elszívom lassan életed,/ nem lesz házad, se gyermeked,/ nem lesz hazád, nem lesz hited,/ minden szavamat elhiszed,/ mindenhol szózatom sziszeg.

 

Imádd a hűvös bankokat,/ ott intézik a sorsodat,/ ne vidd vásárra bőrödet,/ kerüld a puskás őröket,/ szemétdomb város ez: a tiéd,/ tiéd az összegyűlt szemét,

 

…Ellopnak minden ünnepet,/ ők adnak mindennek nevet,/ egymást ezért kitüntetik,/ hát áruló, ki tüntet itt, ki másról másként szólni mer,/ nem elvtárs és nem is haver,/ akit riaszt a pénz szaga,/ bizony, nem jó demokrata!/ Hóhéroddal ne alkudozz,/ kirablódnál ne tiltakozz,/ majd eltakar a pesti kosz,/ megszoktad már, megszökni rossz,/ nyugodj meg hát, Petőfi népe,/ és térdre, magyar, térdre, térdre!”

 

Akár ma is írhatta volna Péter ezt a verset, amikor nem Demszky Gábor Budapest főpolgármestere, hanem alteregója, Karácsony Gergely. Szentmihályi Szabó Péternek az ellen-oldal sohasem bocsátotta meg ezt a versét, főként azért sem, mert Csurka László szavalta el a Hősök terén, a MIÉP több tízezres nagygyűlésén.

 

Bár csaknem ötven könyve megjelent az írónak, költőnek, tudományos-fantasztikus könyvek szerzőjének, szerkesztőjének, újságírónak, az angol irodalom egyetemi tanárának, de az elmúlt évtizedekben annyi becsmérlő cikk, gyalázkodás nem jelent meg Szentmihályi Szabó Péterről, mint 2014-ben.

Ennek előzménye, hogy az MSZP-SZDSZ kormány az 1994-es országgyűlési választások után hatpárti egyeztetések nélkül sajtódiktatúrát vezetett be. A komcsik és a leszármazottak megmutatták foguk fehérjét. Vérfürdőt rendeztek az újságírók között a Magyar Televízióban és a Magyar Rádióban. De nem kímélték a más helyen dolgozó kormányközeli újságírókat sem. Szentmihályi Szabó Péter az Antall-Boross kormány idején a Külügyminisztérium sajtófőnöke, és a Hungarian Observer főszerkesztője volt, de a Horn-Kuncze kormány hatalomra jutásakor Kovács László új külügyminiszter azonnal kirúgta.

 

Mint sokan, ő sem kapott sehol állást, nem jelenhettek meg írásai csak a Magyar Fórumban, de az onnan kapott fizetés nem volt elegendő családja fenntartásához. Volt olyan tél – 1996-ban –, hogy nem volt pénzük a tüzelő megvásárlásához. Új házukban, Csillaghegyen ott fagyoskodott a család. Így élt abban az időben egy jobboldali újságíró, Magyarország egyik legnagyobb költője. Ennyit a szolidaritásról.

 

Történt aztán az, hogy 2014-ben a Fidesz-KDNP kormány úgy vélte, a több nyelven felsőfokon beszélő polihisztort, aki keresztény elkötelezettségű és nemzetéhez, magyarságához hű, felkéri római nagykövetnek. Természetes elképzelése volt ez a külügynek, s természetesen Orbán Viktornak, hogy olyanok legyenek lassan az ország követei, akik nem Magyarország ellen dolgoznak, hanem méltóképpen képviselik hazájukat.

 

A balliberális médiahiénák azonban – a szintén balliberális belföldi politikai erők, a Magyarország-ellenes külföldi üzleti-politikai körök támogatásával – szisztematikusan lejáratták a jelöltet. Valószínű, hogy nem Szentmihályi volt a végső célpont, hanem Orbán Viktor és kormánya.

Akkor a Magyar Hírlap főszerkesztőjeként vezércikket írtam „… egy európai” címmel a helyzetről. Megírtam, hogy balliberálisok belső szabálya, hogy a kiszemelt áldozatot nem szabad elengedni, a megsemmisítésig kell gyalázni, üldözni őt és családját. Nem számít erkölcs, tisztesség, igazság, újságírói objektivitás, legyen az akár hazugság is, akkor is csinálni kell. A hazugságból igazságot kell barkácsolni. Ez nem idegen tőlük, nem először művelik. Ez a balliberális média igazi arca. A brancs arcát sokszor nem is látjuk, de tudjuk, hogy volt ügynökökből, besúgókból, szt-tisztekből, a Kádár-rendszer leghűségesebb kiszolgálóiból vagy azok leszármazottaiból tevődik össze… Mondhatni a rendszerváltás kezdetétől, 1990-től a munkájuk nem más, mint a valódi rendszerváltás akadályozása, a polgári, nemzeti erők, a jobboldal lejáratása. Ennek a célnak megvalósítása a mai napig tart. Ők az ötödik hadoszlop, amely választási veresége ellenére mindig újjászerveződik és támad. Akkor éppen Szentmihályi Szabó Péter került a látókörükbe.

 

Mi volt a bűne a már kinevezett római nagykövetnek? Dési János Népszavában megjelent cikke szerint „…harmadosztályú, szélsőjobbos, antiszemita provokátor”. Más gyalázkodók szerint kommunista, fasiszta, Csurka István lapjába írt, rasszista…

A magyar balliberálisok rágalmazása sikerrel járt. Egy nagy műveltségű – olaszul is beszélő – moralista, polgári humanistát sikerült újra partvonalon túlra tenni. Ez ám a győzelem. Példátlan a magyar diplomácia kinevezési történetében, hogy egy szuverén állam döntésébe külföldi erők is beavatkoztak. Szentmihályi feladta. A Corriere della Sera olasz napilapban így nyilatkozott: “…Azért álltam félre, mert nem akartam megzavarni az Olaszország és Magyarország közötti kapcsolatokat… A támadások alaptalanok, előítéletekre és felvetésekre épülnek. Nem tartom magam antiszemitának. Messze áll tőlem minden rasszista vagy idegengyűlölő érzelem…”

 

Ilyen egy igazi magyar úriember, akiből ma már csak nagyítóval lehet találni. Önmaga lépett. Szentmihályit akkor az Orbán kormány római nagykövetnek szánta, de a balliberális csürhehad a halálba kergette. Összefogott ellene a hazai baloldal és a Magyarországot lejárató nyugati liberális pénzemberek, politikusok egy szűk csoportja.

 

Pedig 2014 márciusában még minden orvosi lelete negatív volt. Nem verték le a veséjét, nem börtönözték be, nem akasztották fel. De rágalmazták, antiszemitának, szélsőjobbos provokátornak nevezték, minden mocskot, amijük csak volt, rászórtak. Rá, az igazi szabadelvűre, az igazi keresztényre, a moralistára, a megbocsátóra.

Péter 2014. október 20-án egy hirtelen jött súlyos, gyógyíthatatlan betegségben elhunyt. A médiaháború egyik nagy áldozata ő.

 

(folytatjuk)

 

 

Tovább a cikkhez

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

MOGY-embléma_kicsi.png
Blogos rovatok

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu