Ezért fontos megvédeni Székely Gábort, a kommunista rendezőlegendát
Alaposan felkavarta az indulatokat a Székely Gábor kommunista előéletéről és ahhoz képest igencsak merész mostani nyílt leveléről írt cikkünk. A témában megnyilvánult Bayer Zsolt, majd Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója is, ez pedig így együtt már túl sok volt azoknak, akik feladatuknak érzik Székely megvédését. A PestiSrácok eredeti cikkében megfogalmazott állítás cáfolata helyett azonban a „megtámadták Székely Gábort” jellegű üres felháborodás, a relativizálás és a rendező szakmai nívójának emlegetése jellemzi a reagálásokat.
Az egész ügy azzal pattant ki, hogy a rendező nemrég felmondott a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, amiért egy Vidnyánszky Attila által vezetett kuratóriumra bízták az intézmény fenntartását, ám mindenképpen politikai üzenetbe akarta csomagolni az elégedetlenségét. A felmondást egy nyílt levéllel tette teátrálissá, amelyben azzal vádolta meg Vidnyánszkyt, hogy az elmúlt ötven év „kitűnő művészeinek munkáját, tanári pályáját és erkölcsi feddhetetlenségét teszi kérdésessé” politikai érdekek szerint. Székely hangsúlyozta, hogy a színháznak és a filmnek a magyar emberek közérzetét kell kifejezniük, a művészeknek pedig árnyaltan kell gondolkodniuk a világról. Emellett erkölcsileg is kioktatta Vidnyánszky Attilát, azt üzenve neki, hogy kérjen bocsánatot, vagy szégyellje magát!
Egy héttel ezelőtti cikkünkben viszont bemutattuk, hogy Székely Gábor még fiatal rendezőként, a Szolnoki Szigligeti Színház igazgatójaként nagy megtiszteltetésnek nevezte a felszólalási lehetőséget az MSZMP 1975-ös kongresszusán, és ott a népet ideológiailag nevelő, a kommunista embert megformáló, világnézetileg elkötelezett színház mellett érvelt „pártja” legfőbb vezetőinek és nemzetközi szövetségeseiknek. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy aki korábban teljes mellszélességgel kiállt a kommunista színház mellett, annak most nem feltétlenül kellene erkölcsi feddhetetlenségről kioktatnia és nyílt levélben számon kérnie másokon az árnyalt gondolkodást meg az ideológiai semlegességet. A Székely Gábor védelmére kelt színészek ezzel tulajdonképpen nem is foglalkoztak, hanem a lényeget mellékesen érintő körülmények taglalásában merültek el.
SZÉKELY ÉLETMŰVÉT FÉLTIK, A HITELESSÉGÉRŐL VISZONT HALLGATNAK
Ekkora hülyeséget rég olvastam – érvelt Cserhalmi György az őt felhívó Klubrádiónak. Véleménye szerint Székely csak a szokásos blablát mondta fel a pártkongresszuson, amit mindenki más is, aki pénzt akart szerezni az intézményének, az viszont nem derült ki, hogy erre miből következtet. A színészként kivételes tálentummal megáldott Cserhalmi szerint az ellentétes prédikációkon rajtakapott Székely Gábor a színházi szakma moráljának a gerince, aki viszont rámutat az ellentmondásra, az szidalmaz és összemos. Végül Székelyt finoman áttolta áldozati szerepbe azzal, hogy utalást tett a kommunista rendszerben való kényszerű helyezkedésre. Már amennyire az állampárt kiemelt jelentőségű kongresszusán felszólalás és ott nagy tervek felvázolása valóban nem több kényszerű helyezkedésnél.
Cserhalmi emellett Székely Gábor rendezéseinek nagyszerűségét védte, de nem világos, hogy mitől, hiszen a rendező szakmaiságát semmiféle bírálat nem érte. Ugyanezt tette Blaskó Péter, aki 2008-ban nem volt hajlandó átvenni a Kossuth-díjat Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnöktől. A Nemzeti Színház színésze sem a Székely Gábor által önmagának ácsolt, álságos erkölcsi piedesztálról írt a Válasz Online-on megjelent véleményében, hanem a rendező életművét és pedagógiai munkájának eredményeit féltette.
Rendezései és pedagógiai munkájának eredményei kivételes emberré tették a színházi szakmában. Megkerülhetetlen tekintéllyé. Most boncoljuk fel? Söpörjük félre egész életművét azok véleménye miatt, akik bevallottan nem értenek a színházhoz? – fogalmazott. Cserhalmihoz hasonlóan tehát ő is felhozta, hogy a színházhoz nem értő emberek támadják Székelyt, aminek megint csak kérdéses a relevanciája, hiszen nem színházszakmai, hanem morális aggályok merültek fel a rendezővel kapcsolatban.
Megszólalt a tisztesség terén rendkívüli tapasztalattal rendelkező Stohl András is, és azt közölte, hogy a színművészeti egyetemen Székely Gábor volt az egyik osztályfőnöke, és nagyon tisztességes emberként ismerte meg. Ebből levezette, hogy tájékozatlanul és jogtalanul bántották, majd roppant eredeti módon megismételte Székely záró mondatát az egész hercehurcát elindító nyílt leveléből:
Akik tájékozatlanul és jogtalanul bántották, »kérjenek bocsánatot, vagy szégyelljék magukat«.
A megszólalók közt több szempontból kivételt képez Dörner György, az Újszínház igazgatója. Ő a PestiSrácokhoz hasonlóan nem minősítette Székely Gábor szakmaiságát, rendezéseit, életművét, hanem úgy fogalmazott: sajnálja Székelyt, amiért valószínűleg máig hisz a kommunizmusban, és így az élete egy nagy tévedés.
SEMMISSÉ VÁLIK AZ ÉLETMŰ AZ IDEOLÓGIAI BOTLÁS MIATT?
A korábban kommunizmusra nevelő színházat hirdető, most viszont árnyalt színházat követelő Székely Gábor a hiteltelen és a kommunista jelzőket kapta meg ebben a buliban, amelyet ő indított a nyílt levelével. A művészi teljesítményét nem tette szóvá senki, a védelmére kelők mégis mind arra hivatkoztak. Mintha legitimációs eszközként használnák az életművét a nyílt levelét átkeretező MSZMP-kongresszus kínos kitudódása után. Klasszikus kérdést vet ez fel: semmissé teszi-e a problémás politikai-ideológiai elköteleződés az önmagában értékes életművet? Emlékezetes, hogy a történészként is maradandót alkotott Hóman Bálint székesfehérvári városfejlesztői tevékenysége miatt kapott volna szobrot a fejéri megyeszékhelyen, ám különböző baloldali szervezetek az antiszemita politikája miatt megfúrták a szoborállítást.
Ha valóban csak a művészi vagy a tudományos életmű számít, az ideológiai elköteleződés pedig nem – ahogy azt most Székely Gábor védői elővezették –, az egy nagyon messzire vezető elv. A ’30-as és ’40-es évek színészzsenijét, Kiss Ferencet például nyolc évre fegyházba zárták a kommunisták, mert a nyilasokkal kokettált, és szabadulása után sem engedték színház közelébe még évekig, erkölcsi igazodási pont pedig végképp nem lett belőle. Pedig a Színház- és Filmművészeti Egyetem elődjét vezette a háború végéig, munkájának eredményei megkerülhetetlen tekintéllyé tették a színházi szakmában, mégis felboncolták.
A SZÍNHÁZAT ÉS A POLITIZÁLÁST IS MEGTANULTA A MESTERÉTŐL
A Kiss Ferenccel amúgy világnézeti okból haragban lévő másik nagy sztárunkat, a nyilasok által bebörtönzött Jávor Pált is parkolópályára tették a kommunisták, az életműve és szakmai tekintélye ellenére. Ebben jelentős szerepe volt az új, kommunista színház nagyfőnökének, a Nemzeti Színház igazgatójaként saját színészeit is ideológiai alapon listázó Major Tamásnak. Major maga is kiváló rendező és színész volt, de ideológiai alapon simán félresöpörte további kiváló színészek életművét, és ellehetetlenítette őket. Székely Gábor az ő tanítványa volt, és úgy látszik, nemcsak a rendezés csínját-bínját tanulta meg mesterétől.
„Ha a színház nem politizál, nem színház” – vélekedett Major, akit amúgy ki se neveztek a Nemzeti Színház igazgatójának, csak úgy odakerült kommunista káderként a háború utáni felfordulásban. A megelőző rendszer jó néhány kiemelkedő színészét tönkretették. Major lelkesen tanúskodott a Szeleczky Zitát távollétében elítélő perben, az 1944 végén a nyilasok által meghurcolt, már idős Fedák Sárit végül a kommunisták börtönében tették teljesen tönkre. Félresöpörték az életművét olyanok, akik nem értettek a színházhoz. Muráti Lili és férje, Vaszary János színműíró menekülni kényszerült az új, kommunista színészszakszervezet feljelentése miatt, és másokat is meghurcoltak. A fronton vagy más, a kommunistáknak nem tetsző helyen vendégszerepelt színészekre ugyanolyan veszett gyűlölettel rontott rá a kommunista gépezet, ahogy ma is kiutálják azt, aki vállaltan jobboldali.
NEM ÉLETMŰVEKBŐL, HANEM ERŐSZAKBÓL SZÜLETETT SZÍNHÁZI SZAKMA
A Ludas Matyi (a korabeli Sas-kabaré, Hócipő és 444.hu egyben) persze egyikükről sem feledkezett meg, tolta a hazug uszítást, ahogy a csövön kifért. Érdekes, mennyi energiát fektettek a kommunisták a régi színházi világ likvidálásába, milyen kiemelt figyelmet kaptak az ellenségnek kikiáltott színészek a propagandavicclaptól a rendőrségen át a bíróságokig. Ennyire fontos volt a kommunistáknak a színházi világ fölötti teljes hatalom megkaparintása. Nem számított sem szakmai tekintély, sem életmű, sem művészi színvonal.
Dilettánsok és műkedvelők orgiáznak mindenfelé, minden tömbmegbízott színigazgatónak csap föl, nyilatkozik, bírál és következtetéseket von le. A színházról csak éppen annyit tud, hogy széksorok vannak benne, és a színészek a színpadon szoktak játszani… […] Miért pont a színészeknek kell lenyelni, hogy nem a közénk való emberek intézzék a sorsunkat, és döntenek életünk és halálunk fölött?
Ez a Jávor-idézet jelzi, hogy a kommunisták nem csodálatos életművekkel és hatalmas szakmai tekintéllyel láttak hozzá a saját színházuk kialakításához, hanem az előző színházi elitet megsemmisítve, elűzve, megnyomorítva. Aztán lettek nagy szakmai tekintélyeik is. Azt viszont sosem tudjuk meg, hogy mennyi hatalmas tehetség nem kapott soha lehetőséget, mert a kommunista színház nagyjai – Major Tamástól Gobbi Hildán át Székely Gáborig – nem találták őket ideológiailag megfelelőnek.
Valószínűleg nem véletlen az az egyhangúság, hogy ma a politizáló színészek szinte mindegyike hangosan szembehelyezkedik a jobboldali kormánnyal. A mostani vezető színészek jelentős részét Székely Gábor és kollégái nevelték ki, (...)
