EGY GYÜTTMENT JEGYZETEI – 1. (F. Saági Anó sorozata)

Boldogok, akik észreveszik a diófában a bölcsőt,

az asztalt és a koporsót, és mindháromban

a diófát, mert nemcsak néznek, de látnak is.

(Dr. Gyökössy Endre)

A találkozó, ahol jó gyüttmentnek lenni

Idén tizedik alkalommal rendezték meg a Gyüttment Találkozót, ezúttal, visszatérve a gyökerekhez, ismét Csobánkapusztán. A „vidékről álmodók és vidéken álmodók, Lesz-Gyüttmentek és Már-Gyüttmentek” százai azért jönnek össze évről évre, hogy megosszák egymással tudásukat a hagyományos, természetközeli, fenntartható életvitelről és önellátási módokról, valamint tapasztalatot cseréljenek a népi és modern ökológiai gazdálkodási módszerekről, a felelősségvállalásról és a közösségépítésről egy szelíd, szívmelengető és léleképítő találkozón.

Az idei év hívószava a regeneráció (Re-Generáció) volt. Ez éppúgy jelentheti a sérült, elhasznált, kiüresedett dolgok és jelenségek helyreállítását és újraélesztését – így a talajjavítást, a természetes vízkörforgás visszaállítását, a folyószabályozások újragondolását, a földművelés és tájhasználat tudatos megváltoztatását –, mint kisebb-nagyobb közösségeink, s bennük önmagunk darabkáinak összeillesztését, egységbe, harmóniába rendezését. De a regeneráció más megközelítésben lefedi a generációk közti kapcsolatok felélesztését, megerősítését, és őseink több száz éves bölcsességének: tapasztalatainak, módszereinek, mintáinak felelevenítését is.

Úgy vélhetnők, bármely bolond képes bölcsen választania

jólét és a pusztulás két lehetősége közül /…/

Úgy látszik, mintha az ember az utóbbit választotta volna,

és a svábbogarak birodalmát kívánná megteremteni.

(Szentgyörgyi Albert)

Eddig a pontig lehetett volna és lehetne mindez akár egy, a valóságtól elszakadt álmodozókat, különc gazdákat, fantaszta ökolázadókat, és mitugrász gerillaharcosokat megmozgató összejövetel, egy amolyan ’mi közünk hozzá’ rétegfesztivál, ha… Ha nem mindannyiunk bőrére menne a játék, amibe úgy belefeledkeztünk az elmúlt évtizedekben, hogy jó, ha pillanatokra felnéztünk belőle… Ha nem egy közös ügyről, az életfeltételeink megtartásáról, az élhető jövő megteremtéséről lenne szó, és ha a szélsőséges időjárás, az aszály, a tűzvészek, a villámárvizek, földcsuszamlások, és a többi katasztrófa nem dörömbölne egyre többször, egyre hangosabban a szívünkön, a lelkiismeretünkön, az agyunkon, hogy vegyük már észre, tegyünk már ellene…

Ebben a sorozatban főleg az augusztus végi Gyüttment Találkozó gazdaterein és nemzetközi udvarán felvetődött javaslatokat, okossággyűjteményeket (illetve az eltelt jó egy hónapban ezeket a témákat érintő kormányzati lépéseket) kínálom fel továbbgondolásra. Olyan témákat, amelyek a környező világban elfoglalt és bitorolt helyünkkel, a gyorsuló változásokkal, ezekben játszott szerepünkkel, felelősségünkkel, és az előttünk álló feladatokkal foglalkoznak. Teszem ezt úgy – a teljesség illúziója nélkül –, ahogy a gyüttment előadók is tették: foglalkozva a tünetekkel és a diagnózissal; a kiváltó okokkal; a nehezítő körülményekkel és a negatív berögzültségekkel is. De kitérek a megoldásokra vagy legalábbis a segítség lehetséges módjaira kicsiben (a kert szintjén, illetve a kerítésen túl is nézve), illetve nagyban (kis- és nagygazdák szintjén, társadalmi, és országok fölötti léptékben), – a múltat, a jelen helyzetet, és a jövőbeli kilátásokat is nézve.

Tünetek és diagnózis – globális szinten

A stabilnak ismert klíma az orrunk előtt omlik össze…

(Halupka Gábor)

A világ exponenciálisan gyorsul, és ezzel az összeomlás is gyorsul – figyelmeztetnek országszerte, világszerte a környezet- és természetvédők. – Földtörténetileg hat jégkorszakról tudunk, és mivel a sarkvidékeken most is van jég, geológiai értelemben véve ma is jégkorszakban élünk, van két jégsapkánk is. Ezen a nagy jégkorszakon belül most egy átmeneti, melegebb időszakban (interglaciálisban) tartózkodunk, amikor a jég visszahúzódott a sarkokra. Viszont volt olyan időszak, amikor egyáltalán nem volt jégsapka, és 15-20 fokkal melegebb volt az átlaghőmérséklet. Az éghajlat tehát folyamatosan, mindig változik – magyarázta Halupka Gábor geológus. – De ideje, hogy tudatosítsuk: most, ennek a korszaknak ebben a szakaszában, túl gyorsan zajlik a változás, és nincs idő alkalmazkodni. 

Az ötvenes évek végén kezdték el mérni Hawaiin a légkör CO₂-koncentrációját, akkor az első regisztrált érték 316 ppm volt. Közvetett mérések szerint 1880 körül csupán 280 ppm lehetett a szén-dioxid-szint. 2022-ben viszont átugrotta a 420 ppm-et, ami azért veszélyes, mert a CO₂ megköti a Földről visszatükröződő hőt, és így felmelegíti a bolygót. Az utolsó ilyen, 420 ppm körüli érték a tudósok szerint 15 millió évvel ezelőtt volt, a miocén korban, de akkor a változás lassan és természetesen ment végbe és nagyon sokáig tartott. Az utóbbi 100-200 évben az emberi tevékenység viszont jelentősen felgyorsította a folyamatot. A klimatikus kilengések jellemzően a korábbi periódusokban voltak nagyok: 10-12 ezer évnél régebben. Akkor jött egy hosszú, stabil időszak, ez tette lehetővé az emberiség ugrásszerű fejlődését. Ma viszont azt látjuk, tapasztaljuk, persze, ha hajlandóak vagyunk észrevenni, hogy a stabilnak ismert klíma az orrunk előtt omlik össze…

Nincs más állat a földkerekségen,

aki dacolni akarna a természet törvényeivel,

de az emberi faj igencsak fura állatfaj.

(Hiro Arikawa)

Az augusztus végi nepáli villámárvízben a gyors felmelegedés miatt két négyzetkilométernyi sziklafal és gleccserjég szakadt le a Langtang Lirung-hegyről, emiatt (az október eleji összesítések szerint) több mint 1400 ember vesztette életét, és hatezernél is többen tűntek el. „Kétség sem férhet hozzá, hogy az ember okozta éghajlatváltozás szerepet játszott a katasztrófa előfeltételeinek kialakulásában: a permafroszt olvadása, a gleccserek elvékonyodása, továbbá a nagyobb mennyiségű csapadék révén” – jelentette ki Friederike Otto, a londoni Imperial College klimatológusa. De ugyanerre a következtetésre jutott Balendra Sah nepáli miniszterelnök, aki az ENSZ-ben világosan leszögezte, hogy a Nepált sújtó katasztrófa „nem csupán helyi tragédia: figyelmeztetés volt a világ számára”.

Sajnos, van közelebbi példa is: 2024 szeptemberében a Borisz névre keresztelt mediterrán ciklon Európa nyolc országában okozott súlyos áradásokat, amelyekben több ember is életét vesztette. Öt-hat nap alatt olyan extrém mennyiségű eső esett le a Duna és más közép-európai folyók vízgyűjtőire, amit a talaj nem tudott elnyelni. A legsúlyosabb helyzet Alsó- és Felső-Ausztriában és Csehországban alakult ki, ahol nagyobb területeken 3-400 mm csapadékot is regisztráltak. Ezeket a váratlan és különösen súlyos áradásokat Magyarország akkor – véletlen szerencsének köszönhetően – „olcsón megúszta”.

Aki nem tud pókot teremteni, az ne ölje meg a pókot!

(Tamási Áron)

A klímamodellek szerint viszont a közeljövőben egyre több, a Boriszhoz hasonló ciklon alakulhat ki. A Kárpát-medencében és tágabb környékén a csapadék kirívó csökkenése várható nyáron, és zömében csak a vegetációs időszak utánra, őszre és télre tehető majd a növekedése. Tehát hosszabbak lehetnek a száraz időszakok, ugyanakkor az extrém csapadék gyakorisága, intenzitása és területi kiterjedése májustól szeptemberig várhatóan szintén tovább fog nőni. Az egyre gyakoribb szélsőséges jelenségek, az aszályok és villámárvizek sokkal változékonyabbá teszik a Duna vízszintjét is, ami akár a vízgyűjtő területek mezőgazdaságát és ökoszisztémáját, akár az ivóvízellátást és az élelmiszerbiztonságot, akár a paksi atomerőmű működését is kedvezőtlenül érintheti.

Nyilvánvaló, hogy se a táj, se az ember nem tud a szélsőséges időjárási jelenségekre, így a villámárvizekre reagálni. Amit most tehetünk: megkísérelhetjük a regenerációt, a nulla állapot visszaállítását a természetben, legalábbis annak kisebb-nagyobb egységeiben. Az ökológiai restauráció során az ember által megváltoztatott, leromlott ökoszisztémát törekszünk visszaalakítani eredeti, emberi beavatkozástól mentes, önfenntartó állapotába. A tökéletes „nulla állapot” (az ember előtti, érintetlen természet) elérése persze lehetetlen, de a folyamat célja az, hogy a természetes körforgás és a biológiai sokféleség újra működőképes legyen.

Tünetek és diagnózis – országos szinten

Könnyebb elképzelni a világvégét, mint a kapitalizmus végét.

(Frederic Jameson – Mark Fisher)

Az idei volt az az év, amikor Magyarországon mindenki számára egyértelművé válhatott: már nem igaz, hogy a vizek országa vagyunk. A Tápió, a Zagyva, a patakok kiszáradtak, a kutak jó része elapadt, a Duna és a Tisza alacsony vízállása negatív rekordot döntött. A nyár egyik fő témája az aszály, a vízgazdálkodás, illetve a vízhiány lett, ami sokaknál egyfajta klímaszorongást, vízszorongást váltott ki. A pánikot fokozta a kételkedés és a tehetetlenség érzése, hiszen „a százéves tudások vízvészhelyzetet generáltak, és most a meglévő tudások re-generálására” lenne szükség. A megoldás mikéntjéről azonban megoszlanak a vélemények. A szakmabelieknek az eddig tanultak helyett valós helyzetértékeléshez és problémamegoldáshoz kellene folyamodniuk; de a közös érintettség okán a szakmán kívüliek sem spórolhatják meg az ismeretszerzést és a tevőleges válaszokat. Ehhez talán az lenne a legjobb, ha mindannyiunk közös iránytűje a természet rendje, annak működése lenne…

A „víztározás”, a „duzzasztás”, a „vizet a tájba”, a „táji vízvisszatartás”, és a „vízvisszaforgatás” az utóbbi éveknek a vízgazdálkodás kapcsán felmerülő, leggyakrabban emlegetett kifejezései. Balogh Péter gazdálkodó geográfus szerint a duzzasztás és a víztározás olyan, mintha mesterségesen, egy mechanikus trombózist alakítanánk ki a folyón. Ehelyett víz-visszaforgatásra lenne szükség, amikor valóban visszaadjuk a vizet a tájnak: így az folyik, beszivárog a talajba, a növények közé, ezzel pedig párolog és hűt, hosszú távon pedig gazdagabb flórát és faunát teremt. Az elmúlt években a „táji vízvisszatartás” és a „vizet a tájba” kifejezéseket ugyan átvették a döntéshozók, viszont rendre félreértették vagy félremagyarázták: ezt kellene végre helyretenni, és valóban megvalósítani…

Nehéz megértetni valamit egy emberrel,

ha a fizetése attól függ, hogy ne értse meg.

(Upton Sinclair)

Ártér-reaktiválásra lenne szükség: a gátak kinyitására és szabályozott vízkivezetésre – hangsúlyozták újra és újra a Gyüttment Találkozó természetvédői, gazdái. – Legyenek átjárhatók a töltések, hogy a nagy víz ki tudjon menni. A cél, hogy minél lassabban folyjon a víz, minél kanyargósabban. A természet görbékkel, ívekkel dolgozik, most is a lefolyáslassítás, a laposítás, a szélesítés lenne a lényeg. És hogy „akkor szeressük a vizet, amikor van”. Ehhez elő kell készíteni, szakmailag is, jogilag is, és gyakorlatilag is, hogy hova folyjon a víz. Kérdés, hogy „a fejekben, a jogszabályokban, az infrastruktúrában van-e, lesz-e végre helye a víznek…”

Az ember eleve a természet része, még akkor is,

ha megkülönbözteti magát tőle azért, hogy kihasználhassa.

(Arnold J. Toynbee)

Most úgy tűnik, „van valamelyes nyitottság a politikában, és talán az idei helyzet a politikusokat is elgondolkodtatja”. Ha észreveszik és észbe is veszik, hogy már az országos energiaellátás van veszélyben, meg a teljes mezőgazdaság, talán rájönnek, hogy tényleg cselekedni kell – foglalták össze elvárásaikat és óvatos reményeiket a találkozó résztvevői. – A rendszer még mindig úgy működik, hogy „van egy élő környezetért felelős minisztérium, és sok halott környezetért felelős minisztérium…” Vagyis a környezetvédelem továbbra is zavarja a gazdasági fejlődést. „Még mindig gazdasági fejlődésről beszélnek, és nehéz megértetni valamit egy emberrel, ha a fizetése attól függ, hogy ne értse meg”.

A Magyar Közlönyben augusztus végén megjelentek vízgazdálkodásra, környezetgazdálkodásra vonatkozó biztató szavak, de… „szavak eddig is voltak, hogy lesz-e, és mekkora fordulat lesz, az nagy kérdés”.

(Szeptember végén Gajdos László, élő környezetért felelős miniszter a Homokhátság ügyében, és általában a talajvíz folyamatos csökkenése kapcsán feltett kérdésekre jelezte: hamarosan az Országgyűlés elé kerül egy négyszáz oldalas, Országos vízmegtartási koncepció, és reméli, hogy pénzt is sikerül hozzá rendelni. Ez egy hosszú munka, ami magába foglalja a táji vízvisszatartást, és a tisztított szennyvizek felhasználásán is gondolkodnak, – és mihamar szeretnék elkezdeni. – FSA)

A Gyüttment Találkozó megtartásáig már született egy határidő, hogy kijelölődjön, hova kéne a vizet kivezetni, ez a határidő december 31. „Minden fel van térképezve, készen van a terv, medreket lehetne csatornázni, hogy folyjon a víz oda…” „De miközben december 31. a határidő, az őszi vetésre a gépek éppen oda mennek, ahova a vizet kéne vezetni…” „És még mindig ott tartunk, hogy bizonygatni kell, hogy az árasztott gyep jobban terem (8x jobban), mint a nem árasztott. Ha erről győzködni kell az elitet, az baj. És győzködni kell… Pedig erre nincs idő…” – összegezték többen is a helyzetet.

Meg kéne írni az emberi beavatkozások bűnlajstromát,

a tájhasználat Nürnbergi perét…

(Balogh Péter)

Adminisztráció és szabályok nélkül simán meg lehetne oldani a helyzetet. A jelenlegi állapotokat hazai szabálykövető szakemberek hozták létre. Most új szabályok kellenek, mert a régiek mentén jutott ide a világ. Vannak a „csipkés épületben” hozott, emberi törvények, és vannak a nagy, természeti törvények – emlékeztettek a vízőrzők, természetvédők. – Az utóbbiak lennének a mérvadók, az igazán lényegesek. Az eddigi, több évtizedes (néha évszázados) törekvések, előírások, szabályok és műszaki infrastruktúrák vezettek a jelen problémáihoz: tehát nem tekinthetők peremfeltételeknek. „Kérdés, hogy van-e most olyan jogászcsapat és szakembergárda, amely képes ezeket korlátokat átlépni.” „Talán, ha 180 fokkal másképp csinálnánk, mint eddig, az lenne jó…”

Ha belegondolunk: a természet sok ezer éve működő rendjét; szerves, mindennel összefüggő rendszerét, alrendszereit csonkították meg az elmúlt egy-két évszázadban. „Pedig a folyók Magyarországon folydogálni akarnak, de az utóbbi időkben mindig csak lefolyássegítés volt, mindent levágtak egyenesen, leamputálták az árteret a folyókról.” Az agráriumban sokan most is azt hiszik, hogy a víz kivezetése a tájba, az vízpazarlás, de ez csak az iparszerű mezőgazdaság szempontja. Ahogy az is, hogy az árvízvédelemmel a szántóföldeket védik, a tömérdek felszántott területet. Ezzel szemben a táj, a környezet és az azt féltő gazdaréteg el tudja viselni a vizet, szereti a vizet, hiszen a víz növényzetet, zöldfelületet teremt, élővilágot vonz, és „a növények tudnak ’okosban’ párologtatni, hűteni”.

A természet eredendően képes etetni, itatni magát, de pontosan ezt tettük tönkre az emberi beavatkozásokkal. Azzal, hogy egyik helyről a másikra visszük a vizet vagy a tápanyagot; hogy monokultúrákat alakítottunk ki, hibrid magokat használunk, szervetlen anyagokkal próbáljuk pótolni a szerves anyagok hiányát. Az iparszerű gazdálkodás mára felélte a saját feltételeit, eljutottunk oda, hogy alig teremnek a gabonamezők. A helyzet az, hogy minden ellenkező tévképzet dacára, igenis kellenek, szükségesek a belvizek. Mert „nem a vizesítés fenyegeti a mezőgazdaságot, hanem a nem-vizesítés: a kiszárítás”. Ha számosítjuk: „1% alatt van a belvíz által veszélyeztetett szántók területe. Ezzel szemben az aszály a földterületek 100%-át érinti”. „Nonszensz mindaz, amit a régifajta gazdálkodásban tanítottak, tanultak, tudnak és máig érvényesítenek. Lassan eljutunk oda, hogy meg kéne írni az emberi beavatkozások bűnlajstromát, a tájhasználat Nürnbergi perét…”

Amit csak Isten akarata megteremtett

s nyilvánvaló eleve elrendelése elrendezett mind a kiterjedt égboltozaton,

mind az egybefüggő földi tájakon, azt törvény élteti s tartja fenn...

(Szent István király)

Van valami, amihez mindig lehet igazodni: a természet eredendő működése. Ha megnézzük a Kárpát-medencei viszonyokat: vajon a folyók építettek maguknak trombózisokat? Levágták a kanyarulatokat? Siettették a lefolyást? Nincs szükség duzzasztásra, nem kell kiegyenesíteni a görbületeket, vagy gyorsítani a víz távozását. A mérce mindig a természet eredendő működése, és a természet minálunk egyfajta kényelmes mértékkel működik. Nem nagyvízi küszöbre van tehát szükség, mint a duzzasztóknál, hanem kisvízi mederküszöbökre, lépcsőkre, lépcsősorra, és széles, kanyargós, lapos medrekre, hogy helye legyen a víznek. A magyar szakasz sose volt olyan, mint az osztrák, és ezért nem az ottani, hanem az itteni természetes megoldásokat kellene újraéleszteni, például a folyóvizek, árvizek kontrollált kieresztésével, és a kiépített partbiztosítások bekotrásával: azokat a köveket, amik a partvonalat rögzítették, azokat kéne most a meder közepébe betolni...

A több tíz- vagy százezer éves rendet felismerve, visszahozva, „egy árasztási potenciált kellene létrehozni, akár mobil módon, mobil gátakkal megvalósítva”. Nem állandósítva a rendszert, hanem dinamikusan: ősszel–tavasszal kinyitni, hogy lüktessen, pulzáljon. És a párhuzamos medrek elvére kéne alapozni: megvannak ezek a régesrégi medrek az Alföldön, csak szántják ezeket, meg áruházak vannak bennük… „Meg lehetne oldani a vízgondjainkat a használható medrek feltöltésével.”

Miért ennyire nehéz megérteni, hogy az emberek

képesek voltak túlélni – és éltek is – ipari gazdaság nélkül,

viszont semmilyen gazdaság nem tud túlélni egy élő bolygó nélkül?

(Derrick Jensen)

A gond az, hogy a szakemberek „egy másik univerzumban szocializálódtak”. És identitáskérdésnek, sőt identitástámadásnak veszik ezeket a természethez húzó, ahhoz visszakanyarodó javaslatokat. Pedig… „Ha tetszik, ha nem, a modernizmus, a szétszakítás ideológiája megbukott. Visszaütött az, hogy elszakadtunk a természettől, az embertől, az Istentől.” És most vissza kell térnünk valahogy, ez a másik út. Sok esély nincs, de a hit… az segíthet. Ahogy Balogh Péter mondta: „még megmenthető az ország, – üdvtörténetileg legalábbis. Ha pedig mégse menne, legalább szépen, okosan, méltósággal pusztuljunk, ne hülyén…” 

Mindehhez tudnunk kell, hogy nem nálunk van, nem rajtunk múlik a világ megváltása. De a magunk szintjén, a magunk ránk szabott, „kisebb-nagyobb balkonládáiban” megtehetjük, amit csak tudunk. „Ez az, ami fontos, hogy ami rajtunk múlik, az rajtunk ne múljon. Tegyük a dolgunkat, és bízzunk a Gondviselésben.” És ha cselekszünk, ha megtesszük mindazt, amit tehetünk, kicsiben és nagyban, akkor előbb-utóbb megszűnik a szorongás, és talán még a baj is…

Folytatjuk…