Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2094)
Csodálatos lakhelyeink vannak városoktól
falvakig, lakásoktól házakig, külalakjuk,
belsejük, mind embertalálmány, hosszúidős
tapasztalat követelte találékonyságát.
Kényelem szempontja túlélésből származik,
eleinte hótól, széltől, esőtől és fagytól
kellett védelemhez jutni, főként éjszakára,
a vadállatoktól elkülönült biztonságban.
Megtévesztő a város neve, a várfalakat
összetévesztik faluink falával, pedig az
karámszerű volt, faoszlopok sűrű sora, hogy
egymást érintették, körben beásva a telekföldbe.[1]
Akkori kertes házak mindjét körülölelve,
és a külső oldalra mély árkot is ástak, hogy
még medve se tudjon felmászni a meredeken,
minek lassan mélyülő árok szélén ütközött.[2]
Csak a kapun lehetett ki- és bejárni, zárták
éjjel-nappal, farkas és róka elől, idegent
alig láttak, csak a házalót, kitöltötte a
megélhetési munka mindenkinek a napját.
Ezek a házak kényelmesek voltak, jó nagyok,
kívül-belül fehérre meszelték a falakat,
sokezer éveseket ástak ki a régészek,[3]
búsoskemencét is használtak bennük több célból.
Lakókonyha tele edénnyel, és tiszta szoba
magasra vetett ággyal,[4] hol párnákat, dunyhákat
halmoztak egymásra, jelképekkel díszítve
díszpárnákat, kamra, s udvaron melléképület.
Ebből több lehetett, istálló nagyállatoknak,
ól disznónak, tyúknak, csűr a szénapadlás mellé,
hogy téli takarmány szárazon maradjon, de ott még
szecskát is vágtak géppel, s kukoricát morzsoltak.
Összemosódik a régmúlt a nem is oly régi
idővel, mit még én is átéltem gyerekként, mert
időtlen lett a falusi parasztélet, amit
a kézművesek munkássága kiegészített.
Korábban csak kiskert fért el a ház mellé ősi
falvainkban, később a nagyobb településen
a kiskertből virágoskert lett és nagyobb kertben
termelték meg a zöldséget, s voltak gyümölcsfák is.
Ekkor már a saját portát is bekerítették,
ne menjen ki az aprójószág, de a gyerek se,
aki az udvaron játszott, díszítették még a
kaput is faragással, tornácot és házereszt.
Nem részletezek napi tevékenységet, mi az
élet körül forgott, és e természetességbe,
békességbe csapott be villámként egyszer csak a
fegyveres támadás, mérhetetlen kegyetlenség.
Vadállati emberek hatoltak a falvakba,
s ha nem tudtak a zárt kapu miatt, felgyújtották
a faházakat égő nyilakkal, lángra kapott
könnyen a zsindely, elpusztult az élet szentsége
is a halál fájdalma mellé, az újrakezdés
a fegyveresek elvonultával igen nehézzé vált,
mert elrabolták a gabonát, elhajtották
az állatokat, a semmiből kellett feltámadni.
Aztán a harcias támadók már nem távoztak
el a vidékről, a környéken építették fel
kőből megerősített lakukat, azt nevezzük
várnak, s a kastélyukat várfallal vették körül.
Katonák is laktak ott, s akkor kellett nagyobbra
bővíteni, amidőn más támadók is ezt
az uradalmat elérték, a váralja népe
bement védekezni, így jöttek létre városok.
A földműves eltartók és a várvédők együtt
alkottak már közösséget, a várban az ipart
művelték, és a termékcseréhez pénzt használtak,
az emberek szaporodtak, már nem ölték őket
rakásra a lakóhelyükön, mert a csatákat
kivitték a mezőre, a határba, ott dőlt el,
ki lesz a győztes, az új úr, és a vesztesekkel
szerződést kötöttek, mivel szolgáljanak nekik.
Majd a városlakók elöljárókat választva
maguk közül, sikeresen alkalmazkodtak a
helyzetükhöz, bővültek, tudást halmoztak fel és
őriztek könyvekben, vásárokon kereskedtek.
Így jutunk a mához, mai gyönyörűségekhez,
ha lakóhelyeinkre tekintünk, külalak és
belcsín egyaránt végtelen szépséget nyújt nekünk,
de erre is fáj, sajnos, újra, pusztítók foga.
[1] A telekföldek voltak, ahol előtte az állatokat deleltették, teleltették, a deleket, teleket töltötték, tehát állatták, és akkor az állatok jól megtrágyázták, erre költöztetve a falut sokáig bírta a kertművelést tápanyaggal a föld. Ez megfigyelték régészeink az Alföldön is.
[2] Eddigi legnagyobb régészünk, László Gyula ásott ki Felgyőn ilyen sajátos körárokkal védett települést. És azt mesélte róla, hogy hosszan ástak enyhén mélyülő részt a kemény altalaj fölül a lazább földet elhordva, majd falba ütköztek.
[3] Lásd Darai Lajos: Miben laktak magyar őseink? Acta Historica Hungarica Turiciensia 36. évf. 3. sz. 2021.
[4] V. ö.: Babilonban: „Az utolsó toronyban nagy szentély található, amelyben egy magasra vetett ágyat s egy aranyozott asztalt helyeztek el. Istenkép azonban nem látható benne. Éjjel egyetlen férfi sem léphet be ide, csakis egy helybéli asszony, akit az isten választott ki valamennyi ottani nő közül. Így mondják a khaldeusok, ennek az istennek a papjai. Azt is állítják – bár ennek nem adok hitelt –, hogy az isten minden éjszaka meglátogatja a templomot, és lepihen az ágyba. Ugyanez történik a helyiek szerint az egyiptomi Thébaiban is, és a Thébai Zeusz templomában is mindig hál egy nő. Mondják, hogy egyik asszony sem érintkezik soha férfiakkal.” (Dr. Márki Sándor: Az ókor története. Atenaeum, Budapest, 1910. Reprint: Laude Kiadó, 2000. p. 65.)
