Esztergályos Cecília az SZFE-ügyről: Én összetenném a két kezem, hogy nem diktatúrában élünk
A magyar színházi világ sok ismert alkotója még nem szólalt még meg a szakmát durván megosztó kérdésben. Neves magyar színészeket kérdeztünk arról, hogy mit gondolnak az SZFE-ügyről. Esztergályos Cecíliát épp egy ózdi fellépése előtt értük el telefonon, az öltözőben készülve osztotta meg a véleményét. Mint mondta, nem követi közelről az eseményeket, de az interneten „elégedetlen emberek sikolyát hallja”, ám ő egy más, történelmi léptékből nézi a dolgokat:
Hála istennek, demokrácia van. Mindenki elmondhatja bánatát, búját, és megpróbálnak rajta segíteni. Az én időmben ilyen nem volt. 1960-ban végeztem a Balettintézetben – ma már Táncművészeti Egyetem –, kilenc évig jártam oda, hogy klasszikus balerina lehessek. A diplomafellépés másnapján reggel közölte az igazgatómester, hogy kötelező mennem Pécsre. 17 és fél évesek voltunk, tehát kiskorúak, és világos volt, hogy aki nem megy le, az nem kap diplomát, hazamehet mosogatni. Tehát a fiatalságnak, középkorúaknak üzenem: hálásnak kell lenni, hogy ebben a mai világban élnek, és tudnak változtatni, meg tudják választani, mik szeretnének lenni. Az én időmben erről szó sem lehetett. A másik diplomám színművészeti volt, ott is az történt, hogy kijelöltek egy színházat, és oda kellett menni. Nem választhattuk meg a tanárainkat, örülhettünk, legalábbis én örültem, hogy felvettek mind a két főiskolára, és ma két diplomás, boldog ember vagyok, mert azt csinálom, amit szeretek – mondta a 24.hu-nak a színésznő, aki szerint a demokrácia és diktatúra fogalmaival a mai fiatalkonak sem ártana tisztában lennie, és hálát adhatnának az égnek, hogy nem kellett megtapasztalniuk az utóbbit. „Én összetenném a két kezem – össze is teszem –, hogy ebben a világban élek már.”
Telefonon értük el a Nemzeti társulatához tartozó Trill Zsoltot is, aki az ügy részleteibe nem kívánt belemenni, de a következőt nyilatkozta:
Két gondolatot szeretnék csak elmondani. Én a Nemzeti Színház tagja vagyok, és kétségem sincs afelől, hogy Vidnyánszky Attila és az egész stáb jót akar a Színművészeti ügyében is. Szerintem biztos, hogy csak jó célok lebegnek a szemük előtt. Ez az egyik dolog, a másik pedig az, hogy mindenkinek azt ajánlanám: nyugodtan kezdjen végre járni a Nemzeti Színházba, és nézzen ottani előadást is. Akkor szépen le lehetne ülni közösen és el tudnánk kezdeni színházról beszélgetni. Én azt hiszem, a munka a lényeg. Amit az ember letesz a színpadra, az ott van. Aki pedig ezt nem látja, vagy kiforgatja, magára vessen. Engem semmi más nem érdekel, csak a munka.
(...)
