Királyok, hercegek, grófok…, jogállamisági jelentések
Jó ideje kulminál az úgynevezett jogállamiság-vita. Én már nagyon unom, párszor már meg is nyilvánultam benne. Az apropót az adta, hogy megjelent az aktuális „veszélyben a jogállamiság” jelentés Magyarországról. A kormány felháborodik, az ellenzék „naugyézik”, a polgár legyint. Ugyanakkor nehezen tudok attól elvonatkoztatni, hogy az a biztos, akinek a munkaszerve készíti a jelentést, speciel egy királynak volt felelős minisztere, s ahol készülnek ezek a jelentések (Brüsszelben), azok őfelsége Fülöp szuverenitása alatt álló területnek minősülnek.
Didier Reynderst 1999-ben nevezte ki miniszternek őfelsége a belga király II. Albert. Még az előző, aki egyébként lemondott uralkodói jogairól fia javára. Az új belga király, Fülöp ugyanakkor rendkívül népszerű. Ellentétben mondjuk ősükkel, II. Lipóttal, akinek álláspontom szerint a kiterjedt kézlevágatási gyakorlata Belga-Kongóban nehezen összeegyeztethető az emberi jogok védelmével és a népszerűség fogalmával. Vegyük tehát át, miben különbözik egy király az egyszerű állampolgároktól Belgiumban.
A PREROGATÍVÁK ÉS A „SZENT ÉS SÉRTHETETLEN” URALKODÓK
A belga alkotmány 88. cikke előírja, hogy „a király személye sérthetetlen, miniszterei felelősek”. Ez azt jelenti, hogy a király ellen nem lehet eljárást indítani, letartóztatni vagy bűncselekmények miatt elítélni. A királyt nem lehet polgári bíróság elé se idézni, és nem tartozik felelősséggel a szövetségi parlament előtt sem. Ha ezt előjognak, prerogatívának nevezné egy kissé kukacos jogász, akkor nem lenne egyedül, a Nemzetközi Büntetőbíróságon is ezt mondják, a Római Statútum 27. cikkére hivatkozva.
Amúgy mostanában került be a sajtóba Albert (ex)király egy apró félrelépés miatt, (…)
Persze a korábbi uniós főember, az isiászáról és kivételes gesztusairól ismert Jean-Claude Juncker is a jogállamiság elkötelezett híve volt. Őt a luxemburgi nagyherceg nevezte ki miniszterelnöknek, még az előző, a János, de már a mostani nagyhercegtől is kapott kinevezést, Henritől, hiszen hivatali ideje példátlanul hosszú időre nyúlott. Igaz a két nagyhercegé is, a mostani már 2000 óta látja el nehéz, fáradságos uralkodói feladatait az unió egyik legkisebb és leggazdagabb országában. Apja 36 évig uralkodott, ő talán már túl van a 20. jubileumán. A rossznyelvek szerint ugyanakkor a luxemburgi nagyherceg – a holland királyi famíliával együtt – az egyik leggazdagabb az európai uralkodói famíliák között.
No persze ilyenkor az embernek eszébe jut napjaink legnagyobb kékvérű svindlere, a derék I. János Károly, a spanyol uralkodó, aki épp mostanában lépett olajra, állítólag a szaúdi monarchia segített neki (ha már olajra lépett, ugye…). Hogy miért? Mert a kedves uralkodó lányát, Krisztina hercegnőt (…)
A magyar köztársasági elnökökre ezek után elég sok mindent lehet mondani – pártpolitikai alapon, vagy csak úgy egyszerűen – egy dolgot ugyanakkor biztosan nem, azt, hogy örökölték a tisztségüket. De beszélhetnénk olyan diszkrepanciákról is, mint a finn alkotmánybíróságról – amely, mint az közismert, nem létezik, vagy például Hollandiában a főpolgármester megválasztásáról – akit speciel kinevez a kormány mindenféle választás nélkül.
Szóval ennyit az összehasonlíthatóságról.
Foglaljuk össze inkább racionálisan a dolgot: az Európai Bizottság úgy döntött, hogy kell egy kis cseszegetés. Aztán, némi politikai nyomásra persze, úgy módosult a terv, hogy minden tagállamban meg kell vizsgálni a jogállamiság helyzetét. (Annyiban jobb ez, mint az előző terv, hogy nem csak minket meg a lengyeleket szívatnak, így legalább mindenkiről kellett valamit írniuk. Persze abban se lett volna köszönet, meg ebben sincs.)
Ennek megfelelően meg is született a jelentés, szokás szerint kis fatornyos hazánkban ismét veszélyben van a jogállamiság, sőt, ahogy érzem, már szinte meg is halt. Magas a korrupció, a média helyzete tarthatatlan, továbbá az igazságszolgáltatás függetlensége is veszélyben.
Nem írták le, de mi majd megtesszük: diktatúraközeli állapot van a jelentés szerint. Nos, nem bírtam megállni, és megnéztem milyen források alapján sikerült elkészülnie ennek a remek jelentésnek, s meglepve tapasztaltam, hogy szinte minden kormánytól független, úgynevezett NGO kifejezetten kormányellenes. A jelentés forrásainak böngészése során meglehetősen gyorsan ráébredhetünk, hogy azokat valójában olyan szervezetek írták, amelyek, hát fogalmazzunk pontosan, nem jobboldali kormány oldalán pöngetnek. Tudom, most meg fognak kövezni, de a jelentésben szereplő 12 civil szervezet közül 11 kapott az elmúlt években nem jelentéktelen pénzügyi támogatást a Soros Gyuri bácsi-féle Open Society-től.
Na most ez azért nem túl kiegyensúlyozott. Sokat nem kell olvasnunk tovább, a rettenetes magyar diktatúra nyilván majd kiteljesedik, s minden héten rettegünk tovább a jogállamiság miatt. Szóval semmi meglepő nincs a jelentésben, semmi olyan, amit már nem írtak volna le valamelyik ellenzéki pártlapban, vagy nyilatkoztak le valamilyen ellenzéki újságban. Ezzel sem lenne persze semmi baj, ha lenne egy általános valódi mérce.
Csakhogy, mint arra az előzőekben rávilágítottunk, ilyen nem nagyon van.
A jelentések egyébként változó mértékben cseszegetik az uniós országokat, van a boldog és jogállami Nyugat, ahol „úgy nagyjából” rendben mennek a dolgok, meg az elnyomásban levő jogállamiatlan kelet, ahol “vannak problémák dögivel”.
És újra a pénz…
Van itt egy kérdés, ami egyszerűen minket nem hagy nyugodni, mint megrögzött jogállamiság-védőt. Miért mindig a „mennyi pénzt kell küldeni?” kérdés után vagy előtt merül fel ez a jogállamiság „ügycsoport”?
A jogállamisági eljárás, lássuk be – egyfajta politikai kalapáccsá vált a fejlett nyugatról érkezett politikusok kezében. Persze akinek kalapács van a kezében, annak minden szögnek néz ki, így a kalapácsos emberek igyekeztek mindenkit beszögelni, akinek eltérő elképzelési voltak a bevándorlásról, a melegházasságról, stb.
Az összehasonlító jogállamisági felmérés – eltekintve attól, hogy legalább annyi értelme van, mint hópihével ultraviola sugárzást mérni, ráadásul még mindig jobb helyzetet teremtett mint eddig volt, legalább nem mindig Lengyelországot és hazánkat találták el a gyarmattartó múltban maradt nyugati politikusok – akiknek hazájában ugye, mint már kifejtettük elég sok király, herceg és nagyherceg található.
Persze látjuk a dolgok végét is: az ügyből majd európai bürokrácia lesz, ahol a főeuropérek mindenféle mérőszalaggal és rőffel mászkálnak majd országról országra, hogy megmérjék, kinek mekkora a jogállamisága, majd ebből számokat képezve prezentációkat mutassanak a Bizottságnak. S amiből aztán ott kiderül, miért kell majd kevesebb pénzt küldeni.
