„A művész feladata a hídépítés” – Mándoki László a Mandinernek
„Manapság sehol nincs vita a világon, szekértáborok vannak, mindenki ül a buborékban” – vallja Mándoki László, aki a saját szerepét a hidak építésében látja. „Ha bármiben szolgálhatom a szülőhazámat, akkor teszem, amit csak tehetek.” Az alagúton át a nyugati szabadságba menekült, Németországban karriert befutott Mándoki a régi és a mai idők tanulságairól, Orbánról, Merkelről és a zene erejéről is beszélt nagyinterjúnkban.
– 1975-ben egy nyolc és fél kilométeres vasúti alagúton szökött át Nyugatra a két barátjával. Kétségtelen, itthon működött a cenzúra, az elfojtás, de ön zenélhetett, konzervatóriumba járhatott, egyszóval nem üldözte a rendszer. Akkor miért?
– 1975-ben diktatúra volt Magyarországon. Diktatúra és cenzúra a művészetben, a zenében és ne felejtse, le voltak zárva a határok Nyugatra. Én sem kaptam útlevelet. Erdős Péter, aki akkor az anyaúristen volt a magyar könnyűzenében, a szemembe mondta mosolyogva, hogy soha nem lesz útlevelem, ami, bevallom, mélyen érintett. Akkor és ott döntöttük el két kedves barátommal, Szűcs Lászlóval – aki Laszlo Bencker néven ma is zenésztársam – és Csupó Gáborral – ő többszörös EMMY-díjas animációs alkotó lett, Hollywood legbefolyásosabb magyar filmművésze, akivel azóta is szoros barátságot ápolunk –, hogy elmegyünk. Teszem hozzá, ha kaptunk volna útlevelet, eszembe sem jutott volna elhagyni a hazámat, így viszont úgy éreztük, elfogyott a levegő, mennünk kell. Fiatalok voltunk, élni és alkotni akartunk, ráadásul szabadon.
(…)
