30 éve lett a Hét Krajcár (17.) Czigány György: Chaconne – Benke László levelével

Chaconne

Kisfiam, itt kuszán egymásba szakadó

fák, akácok illata a tömjén,

angyalok gyásza,

növény-extázis, míg

ellenszegülő, megrettent lovaid

ágaskodása se szánandóbb,

mint a mi térdre borulásunk.

Tűzben kialvó láng lett

a szövetség, nappalnál is

tündöklőbb sötétség, hogy

akkor is velünk légy, mindig,

amikor nem gondolunk rád.

Mint vízpart forró ékszereit,

a kavicsot rugdosó gyerek,

úgy hagyjuk el

neked szánt szavainkat.

Teremtés ez is: a gyász.

Vágyakozásunk az örökkévalóra

már része is annak.

Miképpen az imádság

minden bennünk fakadó közt

egyetlenként áll fölötte

az önmagába hanyatló

lét minden idejének.

Amikor a harangnyelv egyre

fékezhetetlenebb ütéseit fogadja be

boldog bronz-palást és bong,

bong áldott önkívületben,

amikor napozó sírkövek

fehér tüze nyílik a temetőt

elözönlő szirmok szigetein.

Lélegzetünk a gyász.

Általa, vele, benne lehet csak élni,

hiszen halottunk karnyújtásnyira

van álló időben, sírja pedig

enyém, tiéd és Jézusé.

Bocsásd meg, kisfiam, jókedvét

a földnek zuhogó napsütésben

s a nélküled dúdolt dallamot:

Föltámadt Krisztus e napon –

az orgona-szökőár zúgását

és templomablak sötét tüzeiben nyílt

remegést, meg lovaid, Csoda és Kósza

záró-nyihogását, lobog sörényük,

megriadva keresnek erdőn-mezőn

s dűlőúton dél-ragyogásban.

Bocsásd meg a szél sós szagát,

mély lélegzetét tenger daraboknak,

ha szikla élen és egy lány térdén

fényeskedik az örök világosság,

de ne indulj el édesanyádhoz,

nem tudni merre a mennyország –

bocsáss meg nekünk és bocsásd meg

az Úristen irgalmatlan szeretetét.

Levél Benke Lászlónak Suhai Páltól

Kedves Lacikám!

Most, hogy kaptam Czigány Gyuri meghívóját, látom ám, hogy Te is ministránsai közé tartozol. Mi, a Levélfa is készülünk számára egy kis meglepetéssel. Örülnék, ha egy róla és neki szóló levéllel Te is csatlakoznál az itteni ünneplők tisztes köréhez. Válaszodig is köszönettel és barátsággal: Pali (Suhai Pál)

Benke László: Czigány György ministránsa

Kedves Palikám!

Jól mondod: én is Czigány György ministránsa lettem. Elmondom, hogyan történt.

Kiadóként maholnap harminc éve vagyok ministránsa a magyar irodalomnak. Közelítek nyolcvanadik évemhez, de már tegnap, tegnapelőtt az emberi, erkölcsi, költői nagyságnak kijáró óvatos tisztelettel közeledtem Czigány Györgyhöz is. Személyesen igen régen kerültem a közelébe, talán Tihanyban, Borsos Miklós kiállításán. Ő Fodor Andrással beszélgetett valamelyik kép előtt, én egyedül bóklásztam, mint aki még az irodalom előszobájában botladozik. Azon a szentnek nevezhető helyen mintha még nem lett volna mélyebb oka a költő iránt bennem élő normális tiszteletnek. Inkább némi irigység-örökség gőzét-gázát mutathatta volna ki az, aki mindent ki tud mutatni. Engem kihagytak abból az antológiából, ő pedig benne van, gondolhattam, s nyilván elnyalogattam a sebeim, ahol csak tehettem. Nem először és nem utoljára. A hetvenes évek elejéhez képest nem sokkal lettem nagyobb szamár az Add tovább! antológiában való megjelenés folytán sem. Talán csak 1978-ban megjelent első kötetem, a Csordítok nyírvizet ütött helyre a javamra valamennyit. Nagy késéssel szabadultam fogságomból, a gyárból. Nem csoda tehát, hogy a 10-12 évvel előttem járó költő iránt ott, ahol annyi művész megfordult, végeredményben a szokásosnál nagyobb tiszteletadás élt bennem a normálisnál, s ennek nemcsak nevelődésem és osztályrészem volt az oka, hanem észrevétlen maradásom és felemelkedési vágyam is. A csurgói Csokonai Vitéz Mihály által is lenézett Somogyból jöttem, s tudom, hogyan hangzik ott a „Vitéz” is! Somogyságon még ma is legalább ugyanúgy! Nemcsak az alulról fölfelé tekingető-sóvárgó természetemet vonhattam volna felelősségre, hanem egy rejtélyesebb ámulat is csapdába ejtett: az elején még fényben járóknak láttam a költőket, ma már tudom, nagyon káprázott a szemem. Valami ilyesféle érzés lapított bennem gyerekkorom óta. Mióta a csodálatos Toldi olvasása az újvárfalvai marhalegelőn annyira lenyűgözött, hogy a fűvel váltam egyenlővé. Ráadásul hol volt Arany Jánosnak akkora hatalma, amekkorát Czigány György hordozhatott országos hírű hangjában és stílusában akkor, amikor azt mondogatták a magyarok, hogy azé a hatalom, akié a rádió. Czigány György a televíziót is elfoglalta. Ez is így volt. Eközben és azóta Czigány György olyan híres és valóban nagy költővé lett, amiről még mindig nem tud eleget mindenki. Én meg, ha csak meghallom az ő költői hangját, természetesen a verseiben, a lélek fényévekkel szebb, mélyebb, igazabb tájain járok. Szinte fáj, hogy nem adhatom tudtára minden szépségre és igazságra vágyakozó embernek, hogy gyertek csak ide, hallgassátok, olvassátok Czigány György költeményeit. De most is örömmel meg-megrázom kezemben a ministránsi aranycsengőt, hogy teljes hittel szólítsam elő imára a 90 éves költő jelenbeli és jövendő híveit. Hiszen ugye minden ember tudja, hogy a jó vers szép ima. Majd itt néhány bekezdéssel lejjebb az is nyilvánvaló lesz, hogy Czigány Györgyre vonatkoztathatjuk azt a minőséget, amit ő maga így fogalmazott meg: „vannak művek, melyeknek csak remekmű mivoltában, az esztétikai minőség szinte „mennyei hitelében” tapasztaljuk meg a keresztény élmény jelenlétét, kimondhatatlanul, rejtetten: akár még a szerző által sem felismert tudati-lelki folyamatok, megsejtések sodrában”.

A fentiekhez még további mondandó is tartozik. Két-három éve akkora öröm ért Keszthelyen, a Helikon Napokon, amire nem számítottam. Annyira megtetszett nekem, amit mesteréről, az előttem addig ismeretlen Nagy Miklós papköltőről elmondott hallgatóinak, Márfi Gyula veszprémi püspök jelenlétében, hogy azon nyomban megszólalt bennem a kis könyvkiadó, s elkértem Czigány Györgytől Nagy Miklós kiadásra már csaknem teljesen kész kötetét. Olyan hiteles hangon, meggyőző szellemi erővel emlékezett az ő emberi, költői és papi mivoltában megalázott mesterére, amilyen természetesen csak ő tud beszélni. Tisztán, világosan, egyszerűen, mélyen. Derűsen, komolyan, fényesen. Amilyen a Nap útja. Mint aki minden szavával, minden mondatával az ÉLETET szolgálja és ünnepli.

Nagy Miklós pap, pápai kamarás, jelentős költő és novellista 1894-ben született. Alig fiatalabb neves pap-költő kortársainál, Harsányi Lajosnál, Sík Sándornál. Egy évvel idősebb Mécs Lászlónál. A Mindszenty-per V. számú vádlottjaként viselt börtönt az ötvenes években, majd Komárom megye legkisebb falujának, Únynak lett lelkipásztora. Itt temették el a kicsi templom kertjében 1973-ban. Említett kortársaival legalábbis egyenrangú író, költő, csak őt az ostrom utáni évtizedekben szinte teljesen elfeledték. 125 éve született. Művei a magyar irodalom igaz értékeit gazdagítják. Verseiből, novelláiból, börtönnaplójából mutat fel jelen könyvünk új, fölfedezést érdemlő darabokat.

Nagy Miklós kötete TENYÉRNYI ÉGBOLT címmel jelent meg 2019-ben. Nagyobb könyvterjesztők boltjaiban akad még belőle néhány példány. A ministráns most háromszor csenget, hogy felhívja a figyelmet a könyvre, melyben a mester és tanítvány hűsége elválaszthatatlan él, sok más gyönyörűséggel egyetemben.

Czigány György TENYÉRNYI ÉGBOLT A DIKTATÚRA BÖRTÖNE FÖLÖTT című bevezetőjét idézem a kötetből:

„Nem a gumibot csapásai, nem a gennyes gyulladás, nem a fogóval kitépett köröm, s nem is az ezeregyszázhuszonöt éjszaka a terror házában és Vácott, csak az a derű számít, mely ezek után átjárta Úny kis templomát, mikor a pléh-csillagos, szomorú falu magasában egyetlen öregasszonynak mondta el a szentbeszédet. Ketten voltak: nénike, létezésünk nagykövete és Miklós, a Jézus küldötte pap.

Gyalog bandukoltam hozzá Piliscsabáról Tinnyén át zsebemben versekkel, új novellával… A missziós nővérek krisztinavárosi óvóhelyén barátkoztunk meg ostrom alatt: ő volt az első író-mesterem.

Szép, szép a novellád – tűnődött Nagy Miklós kézzel írt lapjaim felett –, csak kell bele még egy csavar, fordulat, ami dinamizálja a történetet, valami delejesség…

Még élt talán Kosztolányi és Babits, amikor Miklós megírta nagy költeményét A paraszt címen, melyben jelen van a józan, férfias szenvedély, de a gyermeki áhítat is. Valamikor ostrom után olvastam az Új Ember hetilapban. Így kezdődik:

Harang zúg messze. A hegy magasán

Magasban állok. Friss hajnal terül

Az égre. Dús vetések aranyán

Dűlőutak nyilaznak. A folyó

Kanyarja csiszolt, remek ezüst.

Pihenni jöttem, szívni egyedül

A fényt, a csöndet, a zsongó magányt.

A csöndbe már harangszó vegyül

És aratók nyüzsögnek mindenütt.

Fölvillannak a suhanó kaszák.

S a falvak duzzadt csomói körül,

Ahol az Isten ereje patakzott,

Mezőikre hajolnak a parasztok.

Ahányszor látom nyári ég alatt,

Új rejtelemként hull a sorsa rám –

Pedig köztük szívtam anyám tejét

S kerengtem zsályás apró udvarán.

Láttam aratni, állni asztagon,

A temetőben s piros lakziján –

De így még soha, ilyen igazán,

Ily döbbentőn még nem állott elém.

Amint ellepte most itt a határt

Ez Isten keze-mosta hajnalon.

A lelkemen villámként csattan át,

Ami eddig bennem titkon morajlott

S fölgyúlt lelkemmel nézem a Parasztot."

A keresztény élmény szelíd forradalma igen különböző módokon van jelen költészetünkben. Vannak művek, melyekben tematikusan, szinte a „programzene” romantikus hagyománya szerint, megnevezve és nyilvánvalóan, s vannak művek, melyeknek csak remekmű mivoltában, az esztétikai minőség szinte „mennyei hitelében” tapasztaljuk meg a keresztény élmény jelenlétét, kimondhatatlanul, rejtetten: akár még a szerző által sem felismert tudati-lelki folyamatok, megsejtések sodrában -----írja egyik legfontosabb mondatát Cigány György Költők, papok, lányok című könyvében, s hozzáfűzi: – Ha műveinkben nincs benne Jézus, akkor semmi sincs benne – felelte a Vigilia körkérdésére Ottlik Géza; vélve, hogy „nem néven nevezve kell jelen lennie, hanem valóságosan. Ha Ő nem áradt bele a mégoly profán, világi jelentésmozzanatokból összerakott művembe – ha másként nem, hát mint szomjúság, halhatatlan vágy, a szarvas kívánkozása a szép hűvös patakra –, akkor nem is hozhatunk létre semmit.

Kevés költőnek adatik meg, hogy a keresztény élmény Titkáról méltón és hiteles módon, közvetlenül szóljon. Létünk súlyos élménye aligha válik versvalósággá a naivan idillikusban, a hangulatos moralizálásban. A költészet kemény anyaga ennek ellenáll, s elhallgat a Titok közelében, amikor „nem kérdezünk már semmit, csak rányitjuk egymásra a kinyilatkoztatás ablakait…” Hogy ihletetten (ahogy Tűz Tamás is sejteti idézett szavaival) „a tehetség kegyelmével jól szolgálhassuk a keresztény élmény szelíd forradalmát”.

A keresztény élmény szelíd forradalmát, a keresztény élmény szelíd forradalmát – ismételgetem. Szomjazó lelkünknek ebből kellene sokkal több, sokkal állhatatosabban járhatnánk utunkat.

Czigány György tudja, hogy kétszer ad, ki gyorsan ad. Nagy Miklós Tenyérnyi égboltja után ismét megajándékozta a Hét Krajcár Kiadót, ezúttal saját könyvének kiadását bízta rám, a Költők, papok, lányokat. Ha ez nem történt volna, ez a szellem nagyon hiányzott volna kiadónk profiljából.

Milyen jó, hogy él még e kilencven éves költő! Milyen jó! Szeresse még sokáig a feleségét, Simon Erikát, s még sokáig szeresse őt Simon Erika. Tanulhatunk tőlük valamennyien, költők, papok, lányok! Mindannyian. Olyan ez a könyvcím, mint egy megszólítás. De mit tanultam Czigány Györgytől én magam? Mit tanultam ebből a könyvéből, gondolatainak zenéjéből, eredeti költői, írói stílusából, prózája, költeményei, szonátái utánozhatatlan megformálásából, elmondhatatlan, mégis elmondott, épphogy felvillantott történeteinek, emlékeinek különleges jeleiből, költészetének jelrendszeréből? Azt sugallja nekem: mielőtt merev vigyázzba vágnád magad a halál előtt, légy szabad és fegyelmezett. Kellő időben! Bizony rettenetes, de a költő-apának le kellett küzdenie a legnagyobb fájdalmat is, azt, amit csak apa érezhet fiának elvesztése fölött.

„Korán kiért a temetőbe. Zebegényi apja egyedül akart maradni a fiával. Megérintette az arcát: hideg porcelánnak tetszett. Idegen tárgy volt már.” Milyen tökéletes megnevezése apja és fia összetartozásának a novellában maga a név: Zebegényi apja. (Czigány Zoltán költő és Czigány György költő. ) Nagy szellemek lengik be a költő emlékezetét, mintha minden és mindenki azért forogna a fejében, s magában a novellában, hogy el ne essen. S ha mégis elesik: kelj fel és járj! Könyvében versei háttér világát rajzolta meg prózában, életrajzi elbeszélésekben. Zenei szerkezetű versciklusait szonátáknak nevezi a költő.

Őt idézem: „Nem egyszerre halunk meg, írta még ifjan valamelyik versében Zebegényi apja…” „Hogy az Isten emberré lesz, ez a legköltőibb gondolat, a csoda képtelenségén túli ámulatot kelt, de hogyan hihetnénk létét, hogyan is szerethetnénk emberi arcot nélkülöző Istent?” S a nagy szellemek közül már itt is van az első, Weöres Sándor, a „nyugalmas koncentráció valamiféle metafizikai állapotában, heverő testtartásban”. Pereg az emlékezet filmje, már Gödöllőn vagyunk, „Ottlik is ebben a városban élt, írta a befejezhetetlen Iskola a határon lapjait”. A költő emlékezte térben is időben szabadon ugrál, barangol, időzik el, csak ne kellene látni a porcelán arcot, s benne önmagát. Már Zebegényben vagyunk az íróval, ”Zoli a novelláiban Zebegényinek nevezi magát”, György úr „most éppen Weöreséket fuvarozza a zebegényi templom fölé emelkedő dombra. Az agyagos talajon csak csúsztak, pörögtek a kerekek. Sándor ezt sokáig nem tudta elviselni. Szokatlanul csengő hangon szólalt meg: Én most kiszállok a gépkocsiból, s többé nem is szállok oda vissza…” De már Únyba megyünk, Nagy Miklóshoz, a kamarás úrhoz, „már a pilisi dombok, a napraforgó-táblák égre kanyarodó meredekjén, a sárga és kék fényességben járunk. A krisztinavárosi missziósnővérek rendházának óvóhelyén, a boltíves pincék homályában találkoztak először, felettük zajlott a megkeseredett harc, ő pedig gyertyafénynél olvasta fel a verseit, novelláit. Irodalmi délutánok az óvóhelyen!” „Negyvenkilenc tavaszán eltűnt Miklós, az Andrássy út 60-ban zajlottak a kihallgatásai, ami gumibotos és öklöző verésekből állt. Hogy karácsony van, onnan tudta meg, hogy az egyik fiatal ávós gyerek belépett a pincébe és nagyokat harapott egy illatos mákos kalácsból. Majd hirtelen ötlettel a rácshoz lépett: na, karácsony van, törj egy darabot belőle! A pap megrendülve, kissé meghajtotta magát s nyújtotta a kezét. Hogyne, nevetett a fiú, ez kellene a te fasiszta gyomrodba!” „Miklós túlélte, Únyba került, a kis bányászfaluba lelkésznek. A templom kertjében van a sírja. Zebegényi apja beszél neki Pilinszkyről…”

A halált egyedül az élő ember teheti elviselhetővé. Ahogy az életet is. Azért kell nekünk a művészet. Hogy felemelje a szívünket. „Csakhogy, folytatta, és most a rettentő ragyogásba, napsütésbe fordult szomszédjához. Tudod, Uram Jézus, nehéz, nagyon nehéz felemelnünk.”

Mégis, a felemelő felemelkedés reményében már csak pár sort idézek Czigány György könyvéből, legszebb verséből. Címe: Chakonne

Kisfiam, itt kuszán egymásba szakadó

fák, akácok illata a tömjén,

angyalok gyásza,

növény-extázis, míg

ellenszegülő, megrettent lovaid

ágaskodása se szánandóbb,

mint a mi térdre borulásunk.

Tűzben kialvó láng lett

a szövetség, nappalnál is

tündöklőbb a sötét, hogy

akkor is velünk légy