A felhővetések (chemtrailek) okozták a lynmouthi árvízkatasztrófát 1952(!)-ben
- szilajcsiko
- aug. 4.
- 4 perc olvasás
Eredeti cikk:
Schiller Mária küldeménye
1952-ben az Egyesült Királyságban 300 éve nem látott árvíz sújtotta Lynmouthot, Devonban. Hivatalosan „Isten keze” névvel illették. De meggyőző bizonyítékok arra utalnak, hogy a katasztrófa oka emberi kéz műve volt: titkos felhőmag-kísérletek (chemtrail).
„Sok ország használja ma ezt a technológiát, amely az elmúlt 50 évben jelentősen fejlődött” – áll egy 2001-es cikkben.
A szerkesztőnek írt levélben, amelyet 2022 júniusában tettünk közzé, a The Exposé egyik olvasója hivatkozott egy 2019-es Devon Live cikkre, amely a 1952-es lynmouthi árvízkatasztrófáról szólt, „a leg tragikusabb árvízről, amelyet Devon több mint 300 éve látott”. Meggyőző bizonyítékok utalnak arra, hogy az árvizet a Cumulus művelet okozta, amely a Királyi Légierő (RAF) és egy nemzetközi tudóscsoport által végzett kísérlet neve volt, és amely a Lynmouth-katasztrófa napján hirtelen leállt.
Egy korábbi cikkünkben, amelyben bizonyítékokat hoztunk arra, hogy évtizedek óta titkos chemtrail-műveleteket hajtanak végre az Egyesült Királyság felett, ismét említettük a 1952-es devoni árvizeket. Hivatkozásként egy 2001-ben a The Guardian által közzétett cikket használtunk. Ez a cikk szintén a Lynmouth-i árvízkatasztrófáról szólt, és a későbbi Devon Live cikk is idézte.
Az alábbiakban a The Guardian 2001-es cikke olvasható. A cikket nem szerkesztettük, nem változtattunk a helyesíráson és a stíluson, például a „millió” helyett „milliárd”, a „tonna” helyett „tonna” írásmódját sem. Az eredeti cikkre mutató hiperhivatkozás a címben található. Ha a cikk eltávolításra kerül, egy másolatot archiváltunk ITT.
Kapcsolódó:
Felfedezett dokumentumok szerint egy kísérlet váltotta ki a Devonban 35 ember életét követelő árvizet.
Írta: John Vidal és Helen Weinstein, a The Guardian 2001. augusztus 30-i számában megjelent cikk alapján
1952. augusztus 15-én az egyik legsúlyosabb villámárvíz söpört végig a brit Devon faluján, Lynmouthon. Harmincöt ember halt meg, amikor 90 millió tonna víz és több ezer tonna szikla ömlött le a telített Exmoor hegyről a faluba, elpusztítva házakat, hidakat, üzleteket és szállodákat.
A katasztrófát hivatalosan „Isten keze” névvel illették, de korábban titkosított kormányzati dokumentumokból származó új bizonyítékok arra utalnak, hogy egy nemzetközi tudóscsoport a RAF-fel együttműködve ugyanazon a héten mesterséges esőzéssel kísérletezett Dél-Britanniában, és lehetséges, hogy köze volt a katasztrófához.
Len Otley százados, aki az úgynevezett Cumulus-műveleten dolgozott, a BBC-nek elmondta, hogy tréfásan „boszorkánydoktor-műveletnek” nevezték az esőzés-kísérletet.
Navigátora, John Hart csoportkapitány emlékszik a korai kísérletek sikerére:
„Egyenesen a felhő tetején repültünk át, és száraz jeget öntöttünk a felhőbe. Leereszkedtünk, hogy megnézzük, esik-e eső a felhőből. Körülbelül 30 perc múlva esni kezdett, és mindannyian ujjongtunk.”
A meteorológiai hivatal korábban tagadta, hogy 1955 előtt bármilyen esőcsináló kísérletet végeztek volna, de a BBC Radio 4 történelmi nyomozása [lásd a cikk végén], amelyet ma este sugároznak, a közlevéltárban nemrég nyilvánosságra hozott dokumentumok alapján bizonyította, hogy 1949 és 1955 között ilyen kísérletek folytak. A RAF naplói és személyi állománya is alátámasztja ezt a bizonyítékot.
Eddig a Védelmi Minisztérium kategorikusan tagadta, hogy tudomása lenne bármilyen felhőmegkötési kísérletről, amely 1952 augusztusának elején zajlott volna az Egyesült Királyságban. A dokumentumok azonban arra utalnak, hogy az Operation Cumulus 1952. augusztus 4. és 15. között zajlott. A tudósok a Cranfield repüléstechnikai iskolában dolgoztak, és együttműködtek a RAF-fal és a Farnborough-ban található Védelmi Minisztérium meteorológiai kutatórepülő-szolgálatával. A vegyszereket a Billingham-i ICI szállította.
A Met Office jelentései ezekről a napokról repüléseket írnak le, amelyek célja a cumulus felhők hőmérsékletének, víztartalmának, jegesedési sebességének, függőleges mozgásának és turbulenciájának, valamint a vízcseppek és jégkristályok képződésének adatainak gyűjtése volt. Felhőmegkötésről nincs szó.
De egy 50 éves rádióadást feltárt a Radio 4, amelyben Alan Yates, repüléstechnikai mérnök és vitorlázó pilóta, aki akkoriban az Operation Cumulusnál dolgozott, Bedfordshire felett repült és nagy mennyiségű sót szórt a levegőbe. Örömmel töltötte el, amikor a tudósok elmondták neki, hogy ez 50 mérföldre, Middlesexben, Staines felett heves esőzéseket okozott.
„Azt mondták, hogy évek óta nem esett ilyen erős eső – és mindez egy nyáriasnak tűnő égbolton... nem lehetett tagadni, hogy a magvető azt mondta, esőt fog csinálni, és meg is tette. A meteorológiára koccintottak, és csak akkor, amikor később felolvasták a BBC híradóját [Lynmouth-ról], csend lett a társaságban” – mondta akkor Yates úr.
A Cumulus-műveletet a tragédia után határozatlan időre felfüggesztették.
A légügyi minisztérium 1953. november 3-án a hadügyminisztériumban tartott ülésének
titkosítás alól feloldott jegyzőkönyveiből kiderül, miért érdekelte a hadsereget a mesterséges eső- és hóesés előidézése. A lehetséges felhasználások között szerepelt „az ellenség mozgásának megakadályozása”, „a folyók és patakok vízhozamának növelése az ellenség átkelésének megakadályozása vagy megakadályozása” és a repülőterek ködmentesítése.
A dokumentumok arról is szólnak, hogy az esőcsinálásnak lehetősége van „atomfegyver robbantására egy megtermékenyített viharrendszerben vagy felhőben. Ez sokkal nagyobb területet szennyezne radioaktív sugárzással, mint egy normál atomrobbanás”.
Az akkori brit időjárás-módosító kísérletek előrevetítették a mai amerikai gyakorlatot.
Az ötlet az volt, hogy „szuperhideg” felhőket célozzanak meg, és növeljék a fagyos vízpárrészecskék mennyiségét. A legtöbb módszer során só-, szárazjég- vagy ezüst-jodid-részecskéket lőttek a felhőkbe repülőgépekről vagy földi égőkből. A felhők ezután kicsapódtak, és a sűrű részecskék tömegének hatására a fagypont alá süllyedtek, így az eső hamarabb és erősebben esett, mint egyébként. Fontos megjegyezni, hogy az ezüst-jodid akár 300 mérföld távolságra is okozhatott zivatart.
Ma már sok ország alkalmazza ezt a technológiát, amely az elmúlt 50 évben jelentősen fejlődött.
De a korai felhőmegkötési kísérletek hatékonyságát még mindig vitatják. 1955-ben a parlamentben kérdéseket tettek fel a felelősség és a kártérítési igények lehetőségéről. A BBC által látott dokumentumok szerint mind a légügyi minisztérium, mind a pénzügyminisztérium nagyon aggódott, és tudatában volt annak, hogy az esőcsinálás nemcsak katonai célpontokat és személyzetet, hanem civileket is károsíthat.
A Brit Geológiai Szolgálat (BGS) nemrégiben megvizsgálta a Lynmouth környéki talajüledékeket, hogy maradt-e benne ezüst- vagy jódmaradvány. A vizsgálat a száj- és körömfájás miatt bevezetett korlátozások miatt korlátozott volt, és nem hozott egyértelmű eredményt. Azonban ezüstmaradványokat találtak a Lyn folyó vízgyűjtő területén. A BGS a következő 18 hónapban további vizsgálatokat fog végezni.
A Lynmouth-i árvíz túlélői teljes körű vizsgálatot követeltek a katasztrófa okainak felderítésére, de ezt soha nem kapták meg. A mai napig is pletykák keringenek arról, hogy az árvíz előtt repülőgépek köröztek a térség felett.
[Az alábbiakban beágyaztuk a BBC 4 rádió műsorát, amelyre hivatkozunk.
