A háború lényege: a gazdagok még gazdagabbak, a szegények még szegényebbek lesznek
–
Vukics Ferenc írása
Frank-Walter Steinmeier két nappal ezelőtt korlátlan idejű német támogatást ígért Ukrajnának.
Németország osztozik az ukránok millióinak szenvedésében, és megígéri, hogy korlátlan ideig támogatja Ukrajnát, ameddig csak kell – jelentette ki Frank-Walter Steinmeier német szövetségi elnök a Ruszlan Sztefancsukkal, a Legfelső Tanács elnökével folytatott megbeszélésén. Mint a Legfelső Tanács sajtószolgálata idézte Steinmeier szavait, Németország abból a meggyőződésből cselekszik, hogy Ukrajna olyan ország, amelyet megtámadtak. „Osztozunk ukrán férfiak és ukrán nők millióinak szenvedésében, és a segítségünk nem fog véget érni. Nincs időbeli korlátja. A társadalmunk jelenlegi gazdasági nehézségei ellenére továbbra is támogatni fogjuk önöket. Mindaddig, amíg ez szükséges lesz” – ígérte meg a német elnök.
A hír olvasásakor az jutott eszembe, hogy a dolog egyetlen szépséghibája: Frank-Walter Steinmeiernek a német állampolgárok nem ígértek korlátlan idejű támogatást.
Korábban Belgium miniszterelnöke bejelentette: attól tart, hogy zavargások törnek ki Európában. Alexander De Croo szerint „még néhány ilyen hét, és az európai gazdaság teljesen leáll...". De Croo álláspontja szerint már nem azzal kellene foglalkozni az államoknak, hogy gesztusokat tegyenek Ukrajna felé (Putyin ellen, "a demokrácia érdekében"). A belga miniszterelnök arra figyelmeztetett, hogy Európának haladéktalanul fel kell lépnie az energiaválság kezelése érdekében, különben olyan gazdasági leállást kockáztat, amelyből a blokk nehezen tud majd kilábalni. A Bloomberg Newsnak adott interjújában De Croo figyelmeztetett: "Kockáztatjuk az ipar teljes leépülését és azt, hogy megnő a zavargások lehetősége." Számos más uniós vezetőhöz hasonlóan, akik nem hajlandóak követni a brüsszeli bürokraták kijelölte úton, a belga vezető óva int az Oroszország elleni egyoldalú fellépéstől. „Őszintén szólva nem látok más választást, mint a piaci beavatkozásokat” – mondta De Croo. „Nem fogunk kapni második esélyt arra, hogy 450 millió európainak bebizonyítsuk, hogy képesek vagyunk kezünkbe venni a dolgokat. Amit ma látunk, az az Európai Unióban meglévő jólét masszív felszámolása.”
Európa belerokkan, miközben az USA továbbra is kereskedik Oroszországgal. Az amerikai vezetés arroganciáját pedig jól mutatja, hogy eközben attól tart, hogy az Európai Unió energiaválsága visszafogja Ukrajna támogatását. Hiába ígérte meg Joe Biden még februárban, hogy „végzetes ütést” mért az orosz gazdaságra, a néhány bevezetett szankció ellenére – betiltották például az üzemanyagok, a gyémántok és a vodka(!) importját – a két ország közti kereskedelem, ha kisebb intenzitással, de azóta is folyik. Az AP újságírói derítettek rá fényt, hogy napjainkban is sok milliárd dollár értékben érkezik orosz áru az amerikai piacokra. Nem is kellett hozzá különösebben bonyolult oknyomozás, hogy rájöjjenek: a háború kitörése óta eltelt fél évben 3600 orosz árut szállító hajó futott be különféle amerikai kikötőkbe. Egyet kell értenünk Pomichal Krisztián véleményével, miszerint
elég furcsa, hogy a szankciók tetőpontján havi egymilliárdos áruforgalom zajlik „a szabad világ vezető állama” és a „gonosz birodalma” között.
Az amerikai külügyminisztérium szankciók koordinálásáért felelős irodájának vezetője pedig így kommentálta a hírt:
„Ha szankciókat vezetünk be, az megzavarhatja a globális kereskedelmi láncokat. A mi feladatunk, hogy megtaláljuk a legnagyobb hatással bíró szankciókat, miközben engedjük működni a globális kereskedelmet.”
William Burns, a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) igazgatója kijelentette: „Putyin azt gondolja, hogy keményebb lesz, mint az ukránok, az európaiak és az amerikaiak, és képes lesz kimeríteni az ukránokat, megfojtani a gazdaságukat.” A Fehér Ház illetékesei kitartanak amellett, hogy nem vettek észre látható megosztottságot Európában, és Vlagyimir Putyin orosz elnök lépései csak tovább erősítik az európai szövetségesek elszántságát.
Más amerikai tisztségviselők viszont már azt mondják, hogy valós a veszélye annak, hogy az emelkedő villanyáram-költségek és a tél közeledte hatással lehet az EU lakosságára. A „duzzogás” egyik jele lehet az is, hogy az embargók egyik legnagyobb nyertesét, Norvégiát egyre többen vádolják elvtelen „háborús haszonszerzéssel”.
Még a norvég ellenzéki párt képviselője, Rasmus Hansson is kemény üzenetet intézett országa kormányához: Hansson szerint az ukrajnai háború nem méltányos ok arra, hogy magasabb gázárat követeljenek.
„A szankciók által sújtott Oroszország fegyverként alkalmazza a gázszállítást, remélve, hogy kárt okoz Ukrajna uniós szövetségeseinek, akik most azon tülekednek, hogy csökkentsék az orosz energiaexporttól való függésüket. Emiatt a földgáz ára megugrott – a hétszeresére nőtt az elmúlt évben.”
Most, hogy Norvégia kiszorította Oroszországot, mint az EU legnagyobb gázszállítóját Oslo idén mintegy 94 milliárd eurós nettó bevételre számít, ami körülbelül 65 milliárd eurós növekedést jelent a tavalyi évhez képest.
Nemrégiben jelent meg Jonathan Cook „Europe, More Than Putin, Must Shoulder the Blame for the Energy Crisis” c. cikke az Antiwar.com-on. Cook szerint ugyanaz az arrogáns, öntörvényű nyugati hozzáállás, amely az ukrajnai háborút létrehozta és jelenleg is táplálja, most nem ismert mélységű recesszióba taszítja Európát. A cikk írója szerint már nem is a háborús narratíva „igazsága” a kérdés, hanem az, hogy a nyugati közvélemény továbbra is hajlandó-e egy olyan egzisztenciális fenyegetéssel szembenézni, aminek következményeiért nemcsak a vezetőiknek kell felelniük, hanem nekik is mélyen a zsebükbe kell nyúlniuk.
A felháborodott nyugati vezetők ársapkával fenyegetik az orosz földgáz importját, miután Moszkva ebben a hónapban leállította Európába irányuló szállítását, elmélyítve a már amúgy is súlyos energia- és megélhetési válságot. Válaszul Vlagyimir Putyin orosz elnök arra figyelmeztetett, hogy Európa „megfagy” ezen a télen, hacsak nem történik változás.
Ebben az oda-vissza mondogatásban a Nyugat folyamatosan keményebb és keményebb retorikára támaszkodik. Putyint azzal vádolják, hogy zsarolást és gazdasági terrort alkalmaz Európa ellen. Tettei állítólag ismét bebizonyítják, hogy valójában egy szörnyeteg, akivel nem lehet tárgyalni, és veszélyt jelent a világbékére. Azt, hogy a tél közeledtével megtagadja a fűtőanyagot Európától, azzal a céllal teszi, hogy gyengítse az európai államok Kijev támogatására vonatkozó elhatározását, és elidegenítse az európai közvéleményt vezetőiktől. Ez Putyin nyitó gambitja (gyalogáldozata) abban az összeesküvésben amely szerint Oroszország Ukrajna legyőzése után Európa többi része felé fordul további területi ambícióktól fűtve. Legalábbis így szól a nyugati politikusok és média által oly sokszor ismertetett és az emberek tudatába belevert narratíva.
Valójában az európai vezetők arrogáns, öntörvényű posztolgatása az orosz gázellátással kapcsolatban teljesen elszakadt a geopolitikai valóságtól, és pontosan ugyanazt az esztelen gondolkodásmódot tükrözi, amely Moszkva ukrajnai invázióját kiprovokálta.
Ez az oka annak is, hogy nem volt kiugrási lehetőség a háborúból, és megakadályozták a kétoldalú tárgyalásokat. Akkor sem érdekelte őket más megoldás, amikor Oroszország már hatalmas területeket foglalt el Ukrajna keleti és déli határai mentén – olyan területeket, amelyeket nem lehet visszaszerezni anélkül, hogy mindkét oldalon emberéletek százezreit feláldozzák. A nyugati médiának nagy szerepe van a diplomácia sorozatos kudarcaiért. Az újságírók túl hangosan és kritikátlanul felerősítették azt, amit az Egyesült Államok és az európai vezetők el akarnak hitetni a közvéleményükkel.
De talán itt az ideje, hogy az európaiak halljanak egy kicsit arról is, hogy hogyan nézhetnek ki ezek a dolgok orosz szemszögből.
Gazdasági háború
A média kezdhetné azzal, hogy felháborodik a „szemtelen” Moszkva miatt, aki képes volt megtagadni Európa gázellátását. Elvégre Moszkva túlságosan is világosan fogalmazta meg a gázszállítás leállításának okát: mindez azért történik, mert az ukrajnai akció ellen megtorlásul a Nyugat gazdasági szankciókat vezet be a teljes lakosság ellen – egyfajta kollektív büntetés részeként, ami érinti a teljes orosz lakosságot.
A Nyugat nagy rutint szerzett abban, hogy gazdasági háborút vívjon a gyenge államok ellen. Ezek rendszerint hiábavaló kísérletek voltak arra, hogy megdöntsék azokat a vezetőket, akiket nem szeretnek. A szankciókat egyfajta „felpuhító gyakorlatnak” szánták, mielőtt csapatokat vagy meghatalmazottakat küldtek az adott országba. Irán több évtizede szenved a szankcióktól, amelyek pusztító károkat okoztak gazdaságának és lakosságának, de nem sikerült elérniük a kormány megbuktatását.
Eközben Washington a gazdasági terrorizmus egy igazán sajátos formájával küzd az afgán nép ellen, hogy megbüntesse a kormányzó tálibokat, amiért tavaly megalázó módon kiűzték az országból az amerikai megszálló erőket.
Az Egyesült Nemzetek Szervezete a múlt hónapban arról számolt be, hogy a jelenlegi szankciók hozzájárultak ahhoz, hogy több mint egymillió afgán gyermek haljon éhen.
Legalább ennyire nincs semmi erényes az Oroszországot sújtó jelenlegi gazdasági szankciókban sem, és az orosz sportolók és kulturális ikonok befeketítésében sem. A szankciók célja nem Putyin tárgyalóasztalhoz kényszerítése. Biden amerikai elnök márciusban világossá tette, a Nyugat hosszú háborút tervez, és azt szeretné elérni, hogy Putyint eltávolítsák a hatalomból.
Inkább az volt a cél, hogy gyengítse tekintélyét, és valamilyen képzeletbeli forgatókönyv szerint arra ösztönözzék a beosztottjait, hogy forduljanak ellene.
A Nyugat mesterterve szerint a csatateret annyi nyugati fegyverrel kell ellátni, hogy Putyin arra kényszerüljön, hogy túlterhelje az orosz haderőt Ukrajnában, majd végignézze, amint kormánya összeomlik a népi elégedetlenség súlya alatt.
A gyakorlatban azonban éppen ennek a fordítottja történt, akárcsak az 1990-es években, amikor a Nyugat szankciókat vezetett be az iraki Szaddám Huszein ellen. Putyin pozíciója megerősödött és ez a folyamat továbbra is ki fog tartani függetlenül attól, hogy Oroszország győzedelmeskedik vagy veszít a csatatéren. (Az orosz elégedetlenkedés éppen, hogy ellentétes irányú. Putyin ellenfelei azt sürgetik, hogy sokkal keményebben lépjen fel Ukrajnában. – a Szerk.)
A Nyugat Oroszország elleni gazdasági szankciói kétszeresen is ostobák voltak. Megerősítették Putyin üzenetét, miszerint a Nyugat Oroszország elpusztítására törekszik, mint ahogy korábban Irak, Afganisztán, Líbia, Szíria és Jemen esetében történt. Putyin pedig hihetően és sikeresen küldi az üzenetét a saját népe felé: Egy erős ember megakadályozhatja, hogy a független Oroszország megszűnjön és a népe szolgaságba kerüljön.
Ugyanakkor a szankciók bebizonyították azt is az oroszoknak, hogy vezetőjük milyen ügyes és rátermett ember. A nyugat gazdasági nyomása nagyrészt visszaüt a kiötlőire: a szankciók alig gyakoroltak nyomást a rubel értékére, miközben Európa recesszióval néz szembe, és ahogy Putyin elzárja a gázcsapot, a gazdaság is összeomolhat. Kétségtelenül nem csak az oroszok fognak örülni annak, hogy a Nyugat „leckét kap” egy másik hatalomtól. Az országok egy része úgy gondolja, hogy túl gyakran oktat ki másokat.
Nyugati önteltség
De van egy nyugtalanítóbb dimenziója a Nyugat önhittségének. Ugyanez az önhittség oda vezetett, hogy a Nyugat elhitte, hogy semmiféle következménye sem lesz az Oroszországgal szembeni gazdasági hadviselésnek. Biztosak voltak abban, hogy a NATO számára „fájdalommentes” és egyszerű művelet rakétákat telepíteni Moszkva küszöbére. (Vélhetőleg az ukránokra gyakorolt hatást nem vették figyelembe a számításokban.)
Az a döntés, hogy az elmúlt két évtizedben egyre több kelet-európai államot vonnak be a NATO-ba, nemcsak megszegte a szovjet és az orosz vezetőknek tett ígéreteket, hanem szembeszállt a Nyugat leginkább hozzáértőnek tartott szakembereinek tanácsaival is. Az USA irányításával a NATO-országok évről-évre egyre inkább próbálták bekeríteni Oroszországot miközben azt állították, hogy a Föderáció nyakába akasztott hurok teljes mértékben védekező jellegű.
A NATO nyíltan flörtölt Ukrajnával, ami arra utalt, hogy felvehetik Oroszország-ellenes szövetségükbe. Az Egyesült Államok aktívan részt vett a 2014-es tüntetések szervezésében, amelyek megdöntötték Ukrajna korábbi kormányát, amelyet az emberek azért választottak meg, hogy nyitva tartsa az együttműködés lehetőségét Moszkvával. Az új kormány beiktatásával az ukrán hadsereg ultranacionalista, Oroszország-ellenes milíciákat vont be a hadseregébe, amelyek amúgy valójában pusztító polgárháborút vívtak az ország keleti részén élő orosz közösségekkel.
És mindeközben a NATO titokban együttműködött az amerikai érdekeket képviselő vezetéssel és kiképezte az ukrán hadsereget.
Ukrajna polgárháborújának nyolc éve alatt Európa vagy az Egyesült Államok egyetlen pillanatban sem törődött azzal, hogy hogyan is zajlanak le ezek az események „Oroszország hátsó udvarában” és mit is jelentenek a hétköznapi oroszok számára. Lehet, hogy ezek az emberek nem félnek annyira a Nyugattól, mint amennyire az itteni „fősodor” arra ösztönözte a saját közvéleményét, hogy féljenek Moszkvától? Putyinnak nem kellett felerősítenie az aggodalmukat. A Nyugat mindezt magától érte el.
Oroszország bekerítése a NATO által nem volt egyszeri hiba. A nyugati beavatkozás a puccsba és az Oroszországgal szemben egyre ellenségesebb nacionalista ukrán hadsereg támogatása sem volt egyszeri. A NATO azon döntése, hogy fegyverekkel árasztja el Ukrajnát, ahelyett, hogy a diplomáciára összpontosítana, nem aberráció. Az a döntés sem, hogy gazdasági szankciókat vezetnek be az egyszerű oroszokkal szemben.
Ezek mind-mind apró részletek, amelyek jól rámutatnak a Nyugat Oroszországgal szembeni kóros viselkedési mintájára. Ugyanígy tekintenek minden más, erőforrásokban gazdag államra is, amelyek nem veti alá magát teljesen a nyugati irányításnak. Ha a Nyugat egyén lenne, a betegről azt diagnosztizálnák, hogy egy olyan emberről van szó, aki súlyos személyiségzavarban szenved, és ezzel egyidőben erős önmegsemmisítési késztetést érez.
Mumusra (bogeyman) van szükség
Ami még rosszabb, ez az impulzus nem tűnik nyitottnak a korrekcióra – legalább is a dolgok jelenlegi állása szerint. Az igazság az, hogy a NATO-nak és az Egyesült Államok vezetőjének nem érdeke a változás.
Céljuk az, hogy megteremtsenek egy hitelesnek tűnő mumust, aki igazolja annak a masszív vagyon-újraelosztási folyamat folytatását, ami a hétköznapi polgároktól az amúgy is ultragazdagok elitje felé zajlik. Az Európa biztonságát fenyegető feltételezett fenyegetés indokolja, hogy pénzt öntsünk a „védelmi iparágaknak” álcázott, terjeszkedő hadigépezet maszkja mögé (a katonaság, a fegyvergyártók, valamint a megfigyelési, hírszerzési és biztonsági iparágak egyre növekvő komplexumába). Mind a NATO, mind az Egyesült Államok több mint 800 katonai bázisból álló hálózata a világon folyamatosan növekszik.
A mumus azt is biztosítja, hogy a nyugati közvélemény egységes legyen a külső ellenségtől való félelmében és gyűlöletében, és így készen áll arra is, hogy a vezetőikre bízzák, hogy megvédje őket ettől a szörnyetegtől.
Bárki, aki a rendszer érdemi reformját javasolja, nemzetbiztonsági fenyegetésnek, árulónak vagy bolondnak tekinthető, mint ahogy azt Jeremy Corbyn, a Munkáspárt volt brit vezetője egyik nyilatkozatában korábban megállapította.
És egy jó mumus elvonja a nyugati közvélemény figyelmét a mélyebb fenyegetésekről, amelyekért a saját vezetőink (nem a külföldiek) felelősek, mint például az az éghajlati válság, amelyet korábbi tevékenységeikkel pont ők okoztak és a globális konfrontációk keltésével csak tovább mélyítettek. Ez az ön-károkozás tökéletes köre.
A berlini fal leomlása és a Szovjetunió felbomlása óta a Nyugat egy hasznos mumust keres a Szovjetunió helyére, amely állítólag egzisztenciális veszélyt jelent a nyugati civilizációra.
Irak tömegpusztító fegyverei mindössze 45 percre voltak tőlünk – egészen addig, amíg megtudtuk, hogy valójában nem is léteztek. Az afganisztáni tálibok állítólag az al-Kaidát védték – egészen addig, amíg megtudtuk, hogy a tálibok felajánlották Oszama bin Laden átadását még a szeptember 11-i támadások előtt.
Félelmetes fenyegetést jelentettek az Iszlám Állam (IÁ) csoport gyilkos harcosai – egészen addig, amíg meg nem tudtuk, hogy ők a Nyugat legfőbb szövetségesei Szíriában, és fegyverekkel látják el őket Líbiából, miután a Nyugat állítólag felszabadította őket diktátoruk szörnyű uralma alól.
És még mindig van miért aggódni Irán és feltételezett nukleáris fegyverei miatt, annak ellenére, hogy Teherán 2015-ben aláírt egy megállapodást, amely szigorú nemzetközi felügyeletet írt elő, hogy megakadályozza, hogy bombát fejleszthessen ki. Most azért kell aggódni, mert az Egyesült Államok ezt az egyezséget felrúgta Izrael nyomására, és úgy döntött, hogy nem fogja másik megállapodással helyettesíteni.
Felkészülni a recesszióra (öveket bekapcsolni)
E fenyegetések mindegyike olyan súlyos volt, hogy hatalmas energia- és pénzköltést igényelt, amíg el nem érte az igazi és valóságos célját: azt, hogy „beletörje” a nyugati közvéleményt. A Nyugat beavatkozása változatlanul ugyanazt a visszhangot váltotta ki: fel kell lépni az újabb ideiglenes ellenség ellen.
Most, mint egy kiszámítható hollywoodi filmsorozatban, a hidegháború is bosszúért kiált. Putyin orosz elnöknek ebben a folytatásban főszerepe van. A hadiipari komplexum pedig élvezettel nyalja a szája szélét.
Az európai vezetők azt mondják a hétköznapi embereknek és a kisvállalkozásoknak, hogy készüljenek fel a recesszióra, miközben az energiacégek ismét „szemet gyönyörködtető” profitot zsebelnek be. Csakúgy, mint a közel 15 évvel ezelőtti pénzügyi összeomláskor, amikor a lakosságnak kellett megszorítania a nadrágszíjat, a válság ideális feltételeket teremt a felfelé törő csoportoknak a közvagyon újraelosztásához.
Más tisztviselőkhöz hasonlóan Jens Stoltenberg, a NATO főtitkára is megkongatta a vészharangot a télen lehetséges „polgári zavargások” miatt. Eközben Európa-szerte szárnyalnak az árak, és nem számít, hogy állami pénzből újabb támogatásokat és fegyvereket küldenek Ukrajnába.
A kérdés most már az, hogy a nyugati közvélemény továbbra is hajlandó-e egy olyan egzisztenciális fenyegetéssel szembenézni, aminek következményeiért nemcsak a vezetőiknek kell felelniük, hanem nekik is mélyen a zsebükbe kell nyúlniuk.
Irodalom:
