A HUNCUT (Gavallér János verse)

A HUNCUT

Ki, miért és milyen játékot játszik velünk?

Fogalmunk sincs, mit vesz az agy,

hogy a mikro-makro tartományokban

milyen sugárzó hullámok ringatnak.

Csak lebegünk:

Beszíva mindennapi éterkenyerünk,

kapcsolunk kerge birka módra,

s megyünk a csali-tengeren, masírozunk,

mint egykor a félelemben tartott tudat.

Álomkeringő, haláltánc, rítus,

egybe olvad az állapot, a huncut,

hatásmechanizmusok rabja vagy,

bokszol önmagával az agy.

Mézesmadzagon oson a halál:

Dróthálóba bújtatott energiát okád,

sejtmagot bomlaszt – mesedélutánt

ölelnek a rajongók –, sugárvacsorát

fal a fáradt test, vakhalál-zónán

száguld a gondolat… minden szónak,

percnek jövőbe vetett dolga van!

Ki, miért és milyen játékot játszik velünk?

Frekvenciaakolba terelt a tudomány,

s egyre mélyebbeket lélegzünk

az éterkamrák mérgező levegőjéből.

Az arcunkra feszített bőrről lepereg

a lelkiismeret dobpergése,

csak lebegünk,

várva az újabb dózist.

2013. 09.08.