A MAGYAROK CSELEKEDETEI (Deli Mihály jegyzete)
Kézai Simon emlékére
(1)
Azt mondják, olyan a magyar, ha utolsónak lép be a forgóajtón, mégis elsőnek lép ki rajta. Nehéz ezt egy gyereknek elmagyarázni. Mert meg akarja nézni, hogyan csinálja. Félő, hogy a titok megbosszulja magát, mert még egyet csavar rajta: vagyis belép ugyan, de a túloldalon nem lép ki. A többiek meg rendesen, libasorban. Egy magyar nem. Inkább eltűnik, minthogy elárulná, hogyan csinálja. A titok annak a negyed fordulatnak a tánclépésében rejlik, bár nem ott dől el. Hiszen nincs üvegtörés, könyöklés, kiabálás. Legfeljebb egy kis furfang (bokázás), mutatóba; souvenir.
Amikor aztán a magyar (még a recepciót is kikerülve) átsétál a hallon, és elindul fölfelé a lépcsőn: mosolytalanul és talányos tekintettel végigsimít a liftnél sorban álló, türelmetlen, morcos alakokon. Nem mintha ez a pillantás valamit megmagyarázna a dologból. Ez csak álszerény stílus, rejtélyes nagyvonalúság, akaratlan méltóság (úgysem értenék); nem illik a sorban állókat ingerelni.
(2)
Az elmúlt évtizedekben milliónál is több magzatot pusztítottak el Magyarországon. Beszélhetünk erről akár orvosi, biológiai, gazdasági, jogi, etikai, érzelmi etc. szempontból, és minden válaszban lehet igazság, amely ezt az öldöklést megpróbálja értelmezni, illetve elfogadhatóvá tenni, de ezek a válaszok mind magyarázatok, elemzések, megközelítések. ’A létezés’ nem törődik e nyűgökkel, észre sem veszi. Csak az ember küzd az élet ellen, próbálja terelgetni, nyesegetni, – uralni. Aztán egyszer csak vége szakad mindennek, és ott állnak, mint egy véres újszülött, és nem csak az életüket kell megmenteni, hanem az egész Mindenség a nyakukba szakad. Nem menekülhetnek. Avagy elpusztítja-e magát az ember, ha élni akar?!
Azt mondod, ne ijesztgesselek ilyen baromságokkal. Hát jó, hiszen szabad emberként csak a magad rabja/ura vagy. Való igaz, az ember a réten is megtépkedi a virágokat. Nincs sok különbség; vitatkozhatunk az istenekkel. Szembe kell nézniük tépett lelkük bűntudatával; önteltségük vágott virágszálaival.
(3)
Sporteseményeken általában mindenki az övéinek szurkol; gyanús, de veszélytelen szenvedélyét (gyanúsan veszélyes) drukkolással álcázza. Van, aki a játéknak örül: éteri civilizáltsága a látókör határát súrolja; és van, akit nem érdekel az egész, de ő sem ártatlan. Minden sportteljesítményben agresszió lappang. Minden verseny és mérkőzés háború, a psziché tüzelése, a tömegpszichózis ébrentartása.
A test végletekig űzött, narkotikus szenvedélye mögött az önmagától megittasult indulat és vadság parázslik. Az önmagába szerelmesedés eksztázisa.
Győztes olimpikonok látszólag gyerekeket késztetnek egészségesebb életmódra, de kimondatlanul a felsőbbrendűségüket építgetik, illetve megvertségüket kompenzálják. A nagy nemzetek: győzelmükkel demonstrálnak; a kisebbek: felzárkóznak. Az elesettek: megalázott büszkeségüket élesztgetik.
Ha mégis megszólal a romantikus himnusz, (ők, mint ruganyos ketreclakók, avagy lúdtalpas hazafiak) hősök lehetnek önmagunkban.
A csatamező közepén végül mindig egy könnyező, tornacipős emberke áll, lyukas zászlóval a kezében. Azt hiszik nyertek, pedig csak játék az egész. Savanyú verítékkel és vérrel kevert drog. Meghajszolt titok.
(4)
„Felgyorsultak az események. Közeledik a végső katasztrófa. A Minisztérium, ebből az alkalomból, drámapályázatot hirdet VILÁGVÉGEBÉKE címmel. A pályázaton szigorítás nélkül bárki részt vehet. A pályaműveket terjedelmi és műfaji korlátok nem kötik. Lehet monodráma, balett, opera, dráma, tragédia, vígjáték, komédia, oratórium, akció, performance, kosármeccs, blődli, blöff, vízió, ’szent összeroskadás’, bármi. A bíráló bizottság az értékeléskor, különös hangsúlyt helyez a kidomborított nemzeti karakterek európai tendenciákba ágyazódására, illetve elvárja a hazai állapotok tükröződését az európai miliőben, valamint fontosnak és kiemelendőnek tartja a speciálisan magyar hangulat és lélekállapot kölcsönhatásának ábrázolását, a tágabb értelemben vett világállapottal. Tehát bátorítja azokat a megközelítéseket, hangsúlyos utalásokat, drámai szituációkat, amelyekben látensen, kikerülhetetlenül, avagy tagadhatatlanul a magyar végzet-tudat, azaz világvége-feeling a nemzetközi közhangulattal lépést tartva, de sajátos jegyekkel gazdagítják az európai kultúrhagyományokat. – E felhívás egyben a Hivatal hattyúdalának tekintendő. A nyertesek kihirdetésével átruházzuk felelősségteljes megbízatásunkat az alkotókra. Jó egészséget, eredményes alkotómunkát, sok sikert kívánunk az elkövetkezendőkben.”
Kézai Simon
(a kép forrása: itt)
