VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

A magyarországi bolsevizmus gyökerei

Amit a hazai sajtó sem mond el nekünk



A korosztályom fiatalságának idején nem volt szabad megünnepelni március 15-ét. Még nemzeti kokárdát sem szabadott kitűzni a ruházatra. De mivel az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emlékét a bolsevik hatalom eltörölni nem tudta, ezért csináltak egy összevont rendezvénysorozatot, amelyet elneveztek forradalmi ifjúsági napoknak. Ennek a lényege az volt, hogy a megemlékezésekbe a szabadságharc mellé bevették az 1919-es un. őszirózsás forradalom, a tanácsköztársaság és a felszabadulásnak nevezett szovjet megszállásnak a valóságtól független oktatását. A cél az volt, hogy az 1848-49-es valós eseményeket minél jobban háttérbe szorítva, a bolsevizmushoz kötődő mondvacsinált ünnepeket dicsőítsék.

Ám mind a mai napig főbenjáró bűnnek számít az 1918-19-es események okainak a gyökerekig való kibontása.


Amikor az 1950-es évek elején a Magyarországi Szociáldemokrata Párt egyesült a Magyar Dolgozók Pártjával (az akkori kommunista párt), annak főtitkára, Rákosi (Rosenfeld) Mátyás ezt a sokatmondó kijelentést tette: „Elvtársak, mostantól minden úgy volt, ahogy mi akarjuk.”


Ennek szellemében írták át a magyar történelmet, amelynek néhány elhazudott összefüggésére hívjuk fel a figyelmet. A történéseket akkor lehet a legjobban megérteni, ha azokat az egymásból következő folyamatok összefüggéseiben vizsgáljuk. Ezért vissza kell nyúlnunk a kiegyezés utáni (1867) időszakra, amikor a kelet felől az országba akadálytalanul beáramló néptömegek rátelepedtek a társadalomra, egyre nagyobb befolyást szereztek, és a liberális kormányok meggyengültek.

(…) „Magyarország a kiegyezést követően a jövevények részvénytársasága lett, ahol a magyar testi, lelki és szellemi rassz kisebbségbe került saját hazájában. Ebben a tragikus folyamatban azonban mégis a legnagyobb bűnös a magyar uralkodó, kollaboráns garnitúra volt, amely hagyta, sőt elősegítette az ország eladását, kifosztását és gyarmatosítását. A magyar uralkodó elit saját népe kárára és vesztére, örökös szerződést kötött magával a sátánnal.” (Molnár Tamás: „Végítélet” Magvető szamizdat kiadó, 2010, 77. oldal)


Révay Mór Jánosné, leánykori nevén Györgyei Irén 1871. március 25-én született Budapesten. édesapja Tafler Antal izraelita vallású földbirtokos, aki a vezetéknevét 1881-ben változtatta Györgyeire. Édesanyja Sauer Irma, szintén izraelita családból származott. 1890-ben lett a szintén izraelita Révay Mór János felesége, aki nemcsak lexikonsorozatával (Révay József), hanem egész könyvkiadói életművével örökre beírta nevét a magyar kultúrába.


Révay Mór Jánosné írja „A bolsevizmus napjai 1918-1919” c. művének 60. oldalán:


„Kik tehát azok, akik Budapest lakásait annyira elfoglalják, hogy a szegény, sokat szenvedett, háborúból hazatérő katonáinknak már nem jut?

Azt hiszem, hogy legtöbbnyire a háború alatt bevándorolt galíciai menekült az, aki azonban igen rövid idő alatt a maga és zsebe szempontjából igen előnyös átalakuláson ment keresztül. A szerencsétlen földönfutóból csakhamar szerencsés lánckereskedő, árdrágító milliomos lett. És az agyonsanyargatott fővárosi népnek szinte lehetetlenné tette a megélhetést.

Az az embermatéria, amelyik üldöztetésekor nálunk hajlékot lelt, otthonra talált, háláját úgy rója le új hazája iránt, hogy felmelegedvén, kiveszi a falatot az őslakók szájából. S most ráadásul azt is nekik köszönhetjük, hogy a háborúból hazatérőknek, tehát a bennszülötteknek, nem akad hajlék, hogy miattuk nyomorítják meg a főváros amúgy is agyonnyúzott lakóit.”


Kövér László mondta a Parlamentben Incseli Szőts András emléktáblájának avatásán:


„A magyar eszmetörténet mai napig fennálló adóssága annak pontos feltárása, hogy a huszadik század elején a kommunista terror ideológiája kik által, és miként rakhatott magának fészket a magyar közgondolkodásban.

A magyar politikatörténet pedig lassan száz esztendeje adós azzal, hogy részletesen és összefüggéseiben is feltárja, hogy egy körülbelül ezer főből álló kommunista terrorcsapat, 1919. március 21. és augusztus 1. között, miként gyűrhette maga alá az ezeréves magyar államot, miként ejthette túszul az önvédelemre képtelen, megbénított teljes állami intézményrendszert.”


Megdöbbentő tény, hogy Magyarország első kommunista politikai rendőrsége pont az Országházban volt képes felverni főhadiszállását. A Főrendi Házban telepedtek meg ezek a gyilkosok, de arról, hogy mit is tettek, arról szinte semmit sem tudunk. Mindössze azt tudjuk, hogy a kommunista gyilkosok és terrorszervezetek a Tanácsköztársaság idején 600 embert öltek meg szerte az országban. Pontosabban 600 meggyilkolt ember adatait ismerjük! Ám a többi meggyilkolt magyar emberről nem tudunk semmit! Igen, még azt sem tudjuk, mi történt az Országházban 1919 márciusa és augusztusa között. Néhány korabeli forrásból annyi tudható, hogy a Korvin (Klein) Ottó vezette politikai rendőrség ötszáz embert hurcolt az Országházba. A korabeli sajtó és a korabeli közbeszéd tudta, hogy az Országházban embereket kínoztak és gyilkoltak meg. Ám rendelkezésre állnak kordokumentumok, amelyek a mentalitástörténet törvényszerűségei alapján bizony az egykorvolt igazságról beszélnek.

A képen a proletárdiktatúra tipikus karakterei láthatók, akik a társadalom legalsó rétegeiből kerültek magas beosztásokba. Sokan közülük bűnöző hajlamú, vagy korábban már elítélt, börtönviselt, antiszociális gondolkodású személyek voltak, akiknek az iskolázottságuk is nagyon alacsony volt. Többen közülük szinte analfabéták voltak. Üldöztek mindenkit, aki a társadalmi ranglétrán náluk magasabban állt, főleg, ha vagyona is volt. A képen balról jobbra a felső sor: Leopold Rado alias Roth, Ernest Baumgarten, alsó sor: Korvin (Klein) Ottó, és William Ausch.


A Budapesti Közlöny 1919. augusztus 14-i számában ezt olvashatjuk:


„A főrendiház alsó helyiségei megteltek behurcolt emberekkel, kínzókamrákat létesítettek, a kamrákban sok szerencsétlen ember halt meg a Lenin-fiúk kezei között, akiknek holttestét a parlament lépcsőjéről a Dunába dobták. Formális kivégzés itt nem történt.

Rohamkéssel és revolverrel nem egy embert tettek el láb alól, nem egy szerencsétlen ember lelte halálát a fojtogató kezek között, azonban szabályszerű kivégzéséket itt nem hajtottak végre.”


Tormay Cecil pedig így ír ugyanerről a Bujdosókönyvben:


„A főrendi ház kapuja felett nagy ívlámpa világít a sötétben. Autók süvöltenek szakadatlanul. A terroristák ilyenkor szedik össze a túszokat, szállítják Korvin-Kleinnek. A bőrkabátosok szerencsétlen emberi alakokat vonszolnak ki, aztán betaszigálják őket a kapun. Olykor ordítás hallatszik az Országház falából.

Az autók ilyenkor parancsszóra berregni kezdenek, és a szirénák tülkölnek, túlzakatolnak minden nyöszörgést és halálordítást. (…) A fegyveres Lenin-fiúk jönnek a kivilágított kapun. Középütt megy valaki. A csapat lefordul az alsó rakodópartra. A fegyverek zörögnek, a lépesek távolodnak. A Duna loccsan. Aztán jön visszafelé a fekete csapat, és középütt nem megy többé senki.”


De korabeli rendőrségi kihallgatási jegyzőkönyvek is igazolják, hogy a Lenin fiúk az Országházban több gyilkosságot is elkövettek. Kövér László avató beszédében erről így beszélt:


„Egy 1919. augusztus 16-án kelt rendőrségi kihallgatási jegyzőkönyvben az országházi túszok őrzésével megbízott katona beszámol arról, hogy Incseli Szőts András halála után az Országház kommunista gondnoka, egy bizonyos Englender nevű ember kijelentette egy Palis nevű vörösőr parancsnoknak, hogy – idézem – »ha nem jönnek az színész hullájáért, úgy őt az éjjel folyamán a többi hullákkal egyetemben a Dunába dobja«. A Duna pedig, amiként 1944-ben, úgy 1919-ben sem állított ki halotti bizonyítványokat.”

Tovább a cikkhez