A málló móló – Az út vége

Eredeti cikk:

The Pier, The End of the Road, Jul 16, 2025

Karovits János küldeménye

A kép forrása: itt

Egyszer volt, hol nem volt, mindenki egy mólón élt. Azért építették, hogy meghosszabbítsák a szigetet, ahol az emberek azóta éltek, hogy őseik sok évvel ezelőtt kimásztak az óceánból. A mólót azért építették, hogy a sziget lakói lenézhessenek az óceánba (amelyet imádtak nézegetni), vagy horgászhassanak annak vizében. De aztán, mivel a mólóról olyan sok halat fogtak, egyre kijjebb és kijjebb nyúltak a tengerbe, míg végül a szárazföld olyan messze volt, és a hálók olyan sok halban dúskáltak, hogy a móló lakói úgy döntöttek, örökké a mólón fognak élni. A mólóra építették a házaikat, kerteket, halfogó gépeket, és nagyon könnyűvé és kényelmessé tették az életüket.

Sőt, az életük olyan könnyűvé és kényelmessé vált, hogy végül mindenki megszűnt hinni az óceánban. Ez a rendkívüli fejlődés azért következett be, mert a móló nemcsak kifelé, a világba terjedt ki, hanem befelé is, magukba a mólón élő emberekbe, akik most már annyira függtek attól, amit a móló tudott tenni értük, hogy aggasztóvá, majd ijesztővé, végül pedig egyenesen fenyegetővé vált az a gondolat, hogy a mólón kívül más is létezik az életben.

A móló körül elhelyezett hangszórók, valamint a mesemondók és énekesek azt mondták az embereknek, hogy nincs óceán, csak móló van. Ha valaki felvetette, hogy talán van valahol egy óceán, kinevetették. Ez az óceán – mondták nekik –, ebben úszunk! A móló szélén ugyanis fal emelkedett, amelyre valósághíven ráfestették a tengert, és a hangszórókon keresztül folyamatosan hallatszott a hullámok suhogása. Voltak kis üvegcsék is az óceánról, amelyeket meg lehetett vásárolni, és evezős medencék, amelyekben csobbanhattak. Így végül senki sem gondolta, hogy egyáltalán egy mólón él. „Ez az óceán. Úszunk benne!”

Persze mindig szembesülni lehetett ezzel a bámulatos hazugsággal, ha te magad is belemerültél az óceánba. A bejáratot nehéz volt észrevenni, de nem volt messze. Csak fel kellett emelni a deszkát, amin álltál (egyik sem volt jól leszögezve), és harminc métert zuhanni a tengerbe. Az emberek állandó vonzást éreztek az óceán felé, és rosszul lettek attól, hogy megtagadták ezt a késztetést, de a móló elhagyásának kísérlete bűnözői őrültségnek számított, és akit rajtakaptak, hogy felemeli az egyik deszkát, azt egyenesen a diliházba küldték. Aki csak szóba hozta, hogy elhagyja a mólót, az veszélyben volt; biztosan nem kaphatott tisztességes munkát a mólón, és a társai sem vehették emberszámba.

Végül minden anyag, amelyet az emberek a móló építéséhez használtak, elkezdett szétesni. A sziget, ahonnan a móló fája, vasa, földje és magjai származtak, mostanra pusztasággá vált. A mólónak vége volt. Ahogy már régen beépítették a mólóba. A jövő, amelyben a móló lakói annyira bíztak, amely bizalom a vérükbe szivárgott, és önelégültté és önhitté tette őket, ez a jövő már nem az volt, ami egykoron volt.

Eleinte az emberek megpróbáltak úgy tenni, mintha minden rendben volna; eleinte minden elég lassan pusztult, így, hacsak nem figyeltek nagyon oda, nehéz volt észrevenni bármilyen változást. De mire a móló hálói elkezdtek szakadni, a tetők beomlotta, és a kertekből a földet elfújta a szél, már túl késő volt. Az emberek éheztek és rettegtek. A móló vezetői a fogyatkozó halállomány felhalmozásával és az elégedetlenség erőszakos elfojtásával próbáltak úrrá lenni a helyzeten, csakhogy ez nem vezetett eredményre. Polgárháborúk törtek ki, és forradalmak, majd mindenki saját kezűleg verte szét a mólót, főleg azért, mert most már őrültek voltak, de azért is, mert a mólót, amelyet az emberek egykor szerettek, amelyért az életüket is odaadták volna, most gyűlölték, és inkább meghalnak, minthogy azon éljenek.

Végül a roncs, amivé a málló móló vált, az óceánba zuhant, és a hullámok elnyelték az embereket.

---

DeepL.com – VDGy