A Manasses-ügy: Petőfy volt – és nem Petőfi (Tatár József tanulmánya)
„Ez az ügy is hozzájárulhatott az ország megtévesztéséhez.”
(Az írást ajánló Fuksz Sándor leveléből – a Szerk.)
Petőfi Sándor kortársak által leírt, megfestett (sőt fotografált) fiziológiai jegyeinek és a barguzini csontvázelemek morfológiai vizsgálatának összehasonlítása 25 azonosító jegyet talált. Ha történetesen az azonosítási eljárás nem Petőfiről szólt volna, a hivatalos tudományos körök egyetértően rábólintanak, de így a barguzini történelmi felfedezés fagyos elhatárolódás és gúnyolódás céltáblája lett.
Negyed századdal később a tudomány fejlődése újabb lehetőséget adott a bizonyítására, mivel a DNS-vizsgálat már nem csak a bűnüldözés, hanem a múlt kutatásának egyik legfontosabb eszköze lett. Archeogenetikai vizsgálattal nem csak embereket, hanem népek, népcsoportok, sőt családok eredetét majd 100%-os biztonsággal tudják azonosítani (lásd: Árpád-ház). A Petőfi-kutatásban perdöntőnek tekinthető, miután Petőfi Sándor édesanyjának oldalági leszármazottai és a barguzini csontminta genetikai összehasonlítása több mint 99%-os egyezést mutatott. A Kínai Igazságügy Minisztérium által megbízott kutatóközpont által elvégzett vizsgálat a mitokondriális magas szintű változásban 99,2-99,9 százalékos azonosságot mutatott a vérminták és a barguzini csontminta között. Az ilyen szintű tudományos tények előtt ugyanúgy fejet kell hajtani, mint a bűnüldözés hasonló eredményei előtt, amelyek adott esetben szintén perdöntőek. Tehát arra a kérdésre, hogy került-e magyar hadifogoly Szibériába, a válasz egyértelmű: igen, egy biztosan. Petőfi Sándor.
Ennek a ténynek az ismeretében újra nagyító alá kell venni minden olyan korabeli visszaemlékezést, tanúvallomást, amely az 1849 utáni szibériai hadifogságról szól, legyen az bármennyire is lejáratva a korabeli és mai tudományos körökben.
A Manasses-ügy előzményei és következményei
Magyar hadifoglyok és Petőfi szibériai hadifogságának lehetősége 1877-ben leginkább azért keltett komolyabb hazai és nemzetközi figyelmet, mivel ebben az évben zajlott a török-orosz háború. Ennek kapcsán számos újságcikk jelent meg, felvetve a kérdést: vannak-e még magyarok orosz fogságban a szabadságharc, illetve az 1863-ik évi lengyel felkelés óta? A segesvári szemtanúk egymásnak ellentmondó vallomásai nem adtak teljes bizonyosságot, így az orosz fogság lehetősége egyre inkább elfogadottá vált.
Ezt erősítette, hogy 1877 áprilisában Szatmárban felbukkant egy Boros Sándor nevű volt honvéd, aki az állította, hogy 1849-ben orosz hadifogságba esett, és évekig szibériai ólombányákban raboskodott, tudomása szerint Petőfi is ott volt hadifogoly. Az ügyről bővebben szatmári lap tudósított először, ráadásul két volt szibériai lengyel hadifogolyra is hivatkoztak, akik állításuk szerint szintén találkoztak Szibériában magyar foglyokkal.
A Magyarországon átutazó lengyelek részletesen beszéltek Petőfiről, mint ősz hajú lesoványodott, amúgy izmos csontozatú emberről. (A Petőfi Társaság kerestette a lengyeleket, akik állítólag Svájcba utaztak, de soha nem találták meg őket.) A hír kapcsán Nyíregyházáról Hegedűs József írt a Nemzeti Hírlapnak, hogy 1867 októberében Ároktőn találkozott olyan emberrel, aki akkor került haza 1849-től tartó szibériai fogságából.
A közvéleményt felkavaró hírek miatt a lapok egyre erőteljesebben szorgalmazták a fogolykérdés tisztázását. (Vasárnapi Újság: Magyarok szibériai fogságban és Petőfi. 1877. 24. szám, Budapesti Napilap 119. szám, Kelet 125. szám.) A magyar tudósítások a külföldi sajtóban is megjelentek, egyre nagyobb nemzetközi érdeklődés irányult az ügyre. Petőfi talán él? (La République des Lettres, (1877. május) The Times, (1877. május 16.)
A kormányra egyre nagyobb hazai és nemzetközi nyomás nehezedett, a szükséges lépéseket meg kellett tennie a közvélemény megnyugtatása, lecsillapítása érdekében. Jókai a Hon c. újság 1877-es pünkösdi számában megjelentette Petőfit Szibériából hazaváró Phantasmagoria című költeményét, majd ezzel egy időben a Petőfi-társaság is sürgette a kormányt, hogy az esetleges magyar foglyok kiszabadítása érdekében tegyen lépéseket. A kormányzat mindent megígért, de sem Boros Sándort, sem másokat nem hallgatták meg az ügyben, nyoma sincs annak, hogy mondanivalójukkal bárki is komolyan foglalkozott volna.
Ezzel szemben alig egy hónap múlva a Manasses-ügy széles nyilvánosságot kapott, oly módon tálalva, hogy Petőfi Sándor és honvédtársai lehetséges szibériai hadifogsága a közvélemény szemében fantázia szülte fikcióvá vált.
Így lett Manasses Dániel, az írni, olvasni nem tudó, szerény szellemi képességű 48 éves gazda az ördögien rafinált szélhámosság szimbóluma, népmesékbe illő, sötét alak, akiről még színdarabot is írtak. Képtelen legendák terjedtek róla, többek közt az is, hogy az Erdélyben időről időre felbukkanó és szibériai hadifogságról mesélő emberek mindegyike (!) ő volt.
Fontos tudni, hogy Manasses kolozsvári kihallgatása 1877. június 19-20-án, vagyis szűk két nap alatt zajlott le, négy, alig pár órás meghallgatás után lett meghozva – a kihallgató Gyarmathy alispán részéről – az ítélet: Mindenben hazudik, és a személyazonossága teljességgel bizonytalan.
Manasses mondanivalójának lényeges részeit egyáltalán nem vizsgálták (hadifogságáról elmondottak alapos ellenőrzése, az általa megnevezett hazatért hadifoglyok megkeresése, személyazonosságának rokonai részéről való igazolása stb.) Kihallgatása után a közvélemény szemében már nem egy meggyötört, évtizedeket számkivetettségben töltő, Petőfivel orosz fogságban éveket töltő hadifogoly, hanem egy sötét szélhámos lett, akinek hatása – mint utóbb kiderült – bő fél évszázadra lefagyasztotta az 1848-49-es honvédek szibériai száműzetésének kutatását.
Kérdezhetjük kinek az érdeke volt, hogy mindez így alakult? Keressük a válaszokat. Egyetlen hiteles forrás van, amiből Manasses Dániel ügyéről hitelesen tájékozódhatunk, mégpedig az 1877. június 19-én és 20-án felvett kihallgatási jegyzőkönyvek. Ezeket elolvasva, utána nézve az elmondottaknak, sokkal árnyaltabban kell tekintenünk erre az ügyre. A Manasses által elmondottak alaposabb elemzése már régen időszerű lett volna, de a megbélyegzés ezt erősen gátolta, Manasses Dánielről máig csak negatív kicsengésben lehetett – lehet – beszélni. Vizsgáljuk meg most kicsit más szemmel a történetét.
Manasses Dániel felbukkanása
1877. május 22-én – a pünkösdi ünnepek után – Manasses Sándor kolozs megyei birtokos Alsó-szovátról Kolozsvárra visszatérve megkeresett egy helyi újságírót azzal a hírrel, hogy az ünnepek előtt néhány nappal, egy 1848-49-es szabadságharcban eltűnt, Manasses Dániel nevű honvéd érkezett haza, aki saját állítása szerint Szibériában, ólombányákban töltötte fogsága egy részét. Hory Béla újságíró már másnap, május 23-án délután felkereste Kolozs megye főispánját, Gyarmathy Miklóst, és arra kérte, hogy az illetékes mócsi szolgabírói hivatal útján indítson hivatalos vizsgálatot az ügyben. Majd 1877. június 2-án cikket jelentetett meg a kolozsvári Magyar Polgár c. lap reggeli kiadásában Vittek-e el a muszkák 1848-49-ben magyar foglyokat? címmel. Az események gyorsan követték egymást. Június 7-én Komis Lajos, a mócsi járás szolgabírája – Gyarmathy Miklós alispán úr rendeletére – Manasses Dánielt kihallgatta, s az eredményről hivatalos jegyzőkönyvet vett fel. Június 11-én Hory Béla – a kihallgatás eredményének ismeretében – ismét közölt egy cikket Petőfi él címmel, amivel elindította azt a bizonyos lavinát. Hory felfedezése nagy vihart kavart, különösen a Magyar Polgár c. lap szentelt nagy figyelmet az ügynek, de Budapesten is nagy volt az érdeklődés, szinte az összes lap foglalkozott a kérdéssel. Jókai cikket írt lapjában, Manasses elbeszélésének valószínűségéről, Helffi Ignác képviselő június 14-én interpellációt jelentett be, azt tudakolva Tisza Kálmán miniszterelnök és belügyminisztertől, hogy szándékszik-e diplomáciai lépéseket tenni az orosz kormánynál a Szibériában sínylődő magyar hadifoglyok kiszabadítása érdekében. Tisza Kálmán azonnal válaszolt az interpellációra, kijelentette, hogy meggyőződése szerint a Petőfire vonatkozó hírek álhírek (!), de minden intézkedést megtett, hogy Manasses adatait megvizsgálják. Június 15-én Hory Béla és egy újságíró kollégája Felső-Szovátra utaztak, ahol Deák körjegyző házába Manasses Dánielt magunkhoz kérették és kikérdezték.
Manasses története
Manasses az újságíróknak is előadta történetét. Elmondta, hogy 1849. május 24-én Kolozsváron tizenötöd magával besorozták a honvédsereg 78. (!) zászlóaljába, melynek parancsnoka Tolnai Gábor vagy Mihály nevű őrnagy volt. (A honvédseregnek volt ilyen nevű őrnagy zászlóaljparancsnoka, elyei és szentlászlói Tolnai Gábor, aki 1848. szeptemberében egy önkéntes nemzetőrzászlóaljat toborzott Marosszéken, és alakulatával részt vett Székelyföld védelmében. Ebből a nemzetőr alakulatából szerveződött meg Marosvásárhelyen a 87. (!) számú „Tolnay” honvédzászlóalj, amelynek parancsnoka lett őrnagyi rendfokozattal. Bár a nyári hadjáratot a délvidéki hadsereg kötelékében küzdi végig, hadkiegészítési területe lehetett Kolozsvár környéke, így Manasses első konkrét információja, eltekintve a számok felcserélésétől viszonylag pontos.) Mindössze két hét kiképzés után Kolozsvárról előbb Csíkszeredába vitték, majd aratáskor (július elején) egy ütközetben a jobb lábán súlyosan megsebesült, a sebhelyét megmutatta. (Ezekben a napokban Csíkszeredához viszonylag közel egyetlen nagyobb csata volt, a 1849. július 5-i sepsiszentgyörgyi ütközet – Lüders és Gaál Sándor seregei között –, amelyben a magyarok súlyos vereséget és nagy veszteségeket szenvedtek, 100 halottról és 300 sebesültről írnak a források. A vert sereg egy része az Olt mentén menekült Csíkszereda irányába, vagyis Manasses ebben a kérdésben sem rugaszkodott el nagyon a valóságtól.) Elmondása szerint a csíkszeredai kórházba falubélije és honvéd bajtársa, Balázs Gyuri vitte be a hátán. Itt három hete feküdt, amikor az oroszok elfoglalták a várost, és a többi beteggel együtt fogságba esett. (Az oroszok augusztus 3-án vonultak be a városba.) Ezt követően a kórház ápoltjait és személyzetét szekéren Brassóba vitték, ahol a sebesültek száma megszaporodott, főként a Nagyszebenből hozott sebesültekkel. (A Nagyszebeni csata augusztus 5-én, a Nagycsűri augusztus 6-án zajlott. Manasses eddigi állításai nagyrészt egybe vágtak a történtekkel. Ekkor érkezünk el egy jelentős momentumhoz, amit az eddig elhangzottak miatt komolyan kell venni.) A Szebenből hozott sebesültek között volt állítása szerint Petőfi is (!), aki jobb kartövén sérült meg. Elmondása szerint Manasses és társai nem ismerték a költőt, sőt szinte semmit nem tudtak róla. Számukra csak azért volt érdekes személye, mert Ő volt az egyetlen sebesült tiszt volt a hadikórházban. Néhány hét múlva 285 beteggel együtt Manassest Brassóból Bukarestbe vitték, ahol további 9 hétig ápolták őket. Egy nap a felgyógyult sebesülteket útnak indították egy Manasses által már elfeledett nevű (kikötő)városba ahonnét a Dunán és a tengeren négy hétig hajózva Oroszországba értek. Az úton sokan meghaltak, csak 117-en érkeztek meg egy általa Gloon-nak nevezett városba, ahonnét további egy napot gyalogolva értek Preuta-Peterbe(?), ahol szétosztották őket ón-, vas- és sóbányákba. Ő 25-öd magával ónbányába került. Arra a kérdésre, hogy hívják azt a bányát azt felelte: „az a 31-ik“. Elmondta, hogy már Bukarestben elvették egyenruháikat és orosz ruhába öltöztették őket, a bányában pedig földig érő bundájuk és sapkájuk volt, „mert ott erős hideg van”. Arra a kérdésre, kik voltak vele, első helyen Petőfit nevezte meg, akit így írt le: Középszerű, vékony ábrázatú ember, gesztenyeszínű, félgöndör hajjal, hegyes szakállat viselt akkor is, amikor Brassóban először látta, és akkor is, amikor Oroszországban utoljára látta. Érdekes módon Manasses soha nem mondta Petőfi keresztnevét, mindig Petőfi urat mondott, csak sürgető kérdésre, hogy mi lehetett a keresztneve, felelte azt: „Petőfi Sándor úr.“ Kérdésre, hogy milyen természetű volt Petőfi, azt felelte, hogy nem volt haragos, senkivel sem veszekedett, bús, hallgatag, írástudó ember volt, de írással nem foglalkozott. Különös ismertető jegyül említette, hogy az alsó fogsorban jobb oldalon elől foghiánya volt, és hogy vékony, hosszú ujjai voltak. Állítása szerint Petőfi csak másfél évig dolgozott a bányában, aztán felügyelő lett, és az is maradt, Ő viszont 5 évig dolgozott az ónbányába, majd ezt követően a 8. gyalogezredben szolgált. Állítása szerint ezredét hamarosan egy keleti nép elleni háborúba vitték, ahol a jobb keze csuklójánál és a fején kardvágásoktól megsebesült. Sebhelyei jól látszódtak. Háború után visszakerült Preuta-Peterbe, ahol a kaszárnyában lakott és a bányánál adott őrséget. Katona korában is időről időre találkozott, sőt többször is beszélt „Petőfi úrral.“ Azt hallották, hogy más bányákban is vannak Magyarországról, Erdélyből való magyarok, zsidók, oláhok, összesen 2775-en. Végül elmondta, hogy 1877. január 24-én indították útnak 185 társával hajón hazafelé, és ki sem szálltak egészen Velencéig. Oda megérkezve, vezetőjük az útiköltségüket rendezte, útleveleiket Velencei zsandárok ellenőrizték. 9 nap múlva 174-en érkeztek meg Bécsbe, ahol három napot töltöttek és fejenként 10-10 forintot kaptak egy magas rangú tiszttől, majd útleveleiket átnézték, láttamozták, és a társaság szétoszlott. Erdély felé többen indultak – akiket Manasses meg is nevez, sőt lakóhelyüket is közli –, köztük Koronkai Vizi Ferencet, aki állítása szerint Petőfivel egy bányában dolgozott és jól ismerték egymást. Manasses öt társával 1877. május 5-én érkezett Kolozsvárra, ahol a Major utcában szálltak meg, pár nap múlva pedig a Csillag nevű kocsmában búcsúztak el egymástól, és váltak szét útjaik. Arra a kérdésre, tudja-e hogy társai hova mentek, azt felelte, úgy volt, hazamennek, de hogy hazamentek-e nem tudja, Ő sietett hazafelé. Kolozsvárról Mócsra ment, ahol május 10-én jelentkezett a csendőrségnél, ahol útlevelét bemutatta. (Bejelentkezéséről Hegedüs János csendőr káplár adott ki igazolást, a rajta lévő aláírás valódiságát bizonyította körjegyző is.) Elbeszélése szerint az útlevelét azért nem tudja megmutatni, mert egy írástudó emberrel csináltatott kérelemhez mellékelte, aki azt „az ügy minisztériumhoz“ postán elküldte. A vevényt állítása szerint elvesztette, de ismeri ő azt az embert, akivel a kérést csináltatta és megtudja találni, mert a csendőrségnél is tudják ezt jól.
Manasses személyazonosságának azonosítása szülőhelyén
Az újságírók másnap reggelre – június 16-án – Manasses Dániel rokonait, egykori bajtársait kérették be, hogy megtudják, hogyan és miről ismerték fel 28 év után a rég eltűnt rokont, ismerőst. Eljött a sebesültet egykor a hátán cipelő Balázs Gyuri, Manasses közeli rokona, az öreg bíró, és néhány idősebb falubeli. Elmesélték, hogy amikor Manasses hazaérkezett, testvérbátyja nem csak meglepeve érezte magát, hanem az osztozás kérdése miatt, kellemetlenül is. Azzal fogadta Manassest, hogy „nem vagy te az én testvérem, mert az elveszett a rossz világkor.“ De Manasses a családi birtokon történt változások ellenére meg tudta határozni az Ő idejében létezett épületrészek fekvését, a kivágott fák helyét, apja földjeinek szélességét, hosszúságát ismerte, rokonait, barátait nevén szólította. A 28 év előtti események felidézésével annyira kétségtelenné tette személyazonosságát, hogy bátya habozás nélkül ment ki vele a határra megosztani vele az apai örökséget. Balázs Gyuri, aki Manasses haza érkezésekor nem volt otthon, – saját elmondása szerint – másnap felkereste, és bár felismerte Manassest, de erősebb bizonyosság okából kilétét nem árulta el. Amikor a sok ember között Manasses sebesülése körülményeit mesélte, akkor kérdezte meg tőle: „hát aztán hogy jutott a kórházba?“ Erre Manasses azt felelte, hogy Balázs Gyuri vitte be a hátán“ Miután ezt csak ketten tudták, Balázs Gyuri legkisebb kételye is szertefoszlott, a faluban többé senki sem kételkedett a személyazonosságában. Ilyen körülmények mellett 3 nap múlva kezdődött meg Manasses Dániel Gyarmathy Miklós alispán általi meghallgatása.
1877. június 19. Délelőtt Kolozsváron, a megyeháza üléstermében nagy érdeklődés mellett kezdődött meg Manasses Dániel első kihallgatása. A nevezett Gyarmathy alispán kérdéseire előadta személyazonosságát, elmondta mi történt vele honvédként a szabadságharc alatt, hol, mikor, hogyan sebesült meg, hogy esett fogságba, továbbá azt, hogyan találkozott Petőfivel. Aznap délután 3 órától következett második kihallgatása. Miután Manasses azt állította, hogy jól ismerte Petőfit, akár száz közül is felismerné, ezért az alispán próbának vetette alá. Több arckép közül (gr. Teleki László, Perczel Mór, Petőfi Orlai által 1848-ban festett arcképe, Kossuth Lajos, Luka Sándor, Heine stb.) előbb Luka Sándor képét választotta ki, majd egy másik próbánál Petőfiét. Ezt követően újabb próba következett, miután azt állította, hogy hosszú évekig szolgált orosz ezredben, és oroszul is, olaszul is tud valamelyest. Kérték, hogy szakértők előtt mondjon orosz katonai vezényszavakat, ami meg is történt. A Manasses által előadottak a szakértők szerint nem orosz szavak voltak. Ezután ismét Petőfiről kérdezték, hogyan emlékszik rá a brassói kórházba, hogyan és milyen körülmények között jutottak el Oroszországba az ónbányákig, és milyenek voltak az ottani természeti és életkörülmények? Manasses válaszában erről hasonlóan, de sokkal részletesebben beszélt, mint ahogy napokkal előtte az újságíróknak.
1877. június 20. Délelőtt Gyarmathy alispán megkezdte Manasses harmadik kihallgatását. Előbb ismét a fogságban lévő Petőfi sorsára, ottani életkörülményeire volt kíváncsi, amire Manasses igen részletesen válaszolt, majd a hazautazás körülményeiről, a látott tájakról, városokról és a hazaérkezésről érdeklődött az alispán, amire szintén kapott – immár kissé bizonytalanabb – válaszokat. A negyedik – egyben utolsó kihallgatás – aznap délután 5 óra után kezdődött, az első feltett kérdések a közvetlen hazaérkezésre vonatkoztak. A kihallgatás ekkor váratlan fordulatot vett. Gyarmathy hirtelen kijelentette, hogy szerinte a kihallgatott két nap óta folyamatosan valótlanságokat beszél, hamis a személyazonossága, mondja meg igazi nevét, és vallja be, hogy hazudik. Manasses ezt határozottan visszautasította. Ezt követően az alispán szólított egy Székely István nevű tanút. Székely azt állította, hogy Manassest 1871-ben Czika György néven ismerte. Szembesítéskor Manasses határozottan visszautasította az állítást. Ezt követően Márkovits Sándor lett szólítva, aki azt állította, hogy 1877 húsvétján Ördöngös-Füzesen azt hallotta, hogy kihallgatott két karján tetoválás van, egyiken állítólag az ő, másikon az apja neve. Manasses hit alatt állította, hogy Márkovitsot soha nem látta, nem beszélt vele. Ekkor Nagy Nándor kolozsvári vendéglő-tulajdonos lépett elő azt állítva, hogy az állítólagos Manasses Dánielt 1868-ból ismeri, aki egy darabig kocsis, később, mint munkás volt alkalmazva a keleti vasútnál. Manasses kijelentette, hogy sem kocsis, sem vasúti munkás soha nem volt. Ezt követően Duha Gerő szamosújvári közjegyző adta elő, hogy 1877 áprilisában megjelent irodájában Manasses, aki ördöngös-fűzési illetőségű Máhté Jánosnak mondva magát, öröksége letárgyalását sürgette. Manasses ezúttal bevallotta, hogy így történt. Ördöngös-Füzesen egy Manasses ági rokon kérte meg, hogy magát a szintén rokon Máté Jánosnak adva ki, segítse örökségét megkapni, amibe Manasses bolond módon beleegyezett. Az ügy kapcsán, május elején öt napot ült is. Gyarmathy ekkor végleg lecsapott Manassesre, és vallomása időpontbéli ellentmondásaira irányította a figyelmet. Manasses ekkor módosította a vallomását, kijelentette, hogy már 1876 októberében hazaérkezett, áprilisban volt Szamosújváron, és 1877 májusáig Ördöngös-Füzesen tartózkodott Manasses Janos bátyjánál. Az alispán ezt követően berekesztette a kihallgatást és Manassest elzáratta hamis tanúzás miatt.
Manasses negyedik kihallgatása igen figyelemre méltó, hiszen – szinte napok alatt – hirtelen és nagy bőséggel kerültek elő terhelő tanúk Manasessre nézve, a mellette álló tanúkat soha nem kérdezték, nem keresték, ami Gyarmathy alispán alapos, céltudatos munkáját bizonyítja.
Az is feltűnő, hogy milyen gyorsan és frappánsan lett lezárva az ügy, ahogy a hatalmas jelentőségű hadifogoly kérdést egy kisstílű csalással elterelték, majd ezt követően nagyon fontos részletek nem kutattak a szibériai hadifoglyokat illetően.
Ettől a naptól kezdve a szibériai fogság lehetőségére és az esetlegesen hazatérő hadifoglyokra a Manasses-ügy súlyos árnyéka vetült, így ha térhettek is haza néhányan Szibériából, inkább magukban tartották megpróbáltatásaik történetét.
Manasses Petőfi képe
Manasses állítása szerint éveket töltött Petőfivel, de jellemzésében sehogy sem ismerünk a költőre. Külső jellemzőiben van ugyan némi hasonlóság, de az ólombányában sorsába beletörődő, senki által fel nem ismert, apatikusan élő, nem író, viszonylag népes közösségben élő, magáról hírt mégsem adó munkavezető képe kételyre ad okot. Manasses különös ismertető jelként említi Petőfi alul, elől lévő foghiányát, ám a barguzini koponyán ilyen nem látunk. Az időpontok sem stimmelnek, Petőfi barguzini életszakasza majd mindenben ellentmond Manasses állításainak.
Ezzel együtt mégsem állíthatjuk azt, hogy Manasses hazudott, sőt lehetséges az, hogy évekig együtt raboskodott Petőfivel. Csakhogy nem Petőfi Sándorral. Hanem Petőfy Ignác főhadnaggyal.
Petőfy Ignác a Komárom megyei Felaranyos pusztán született 1824. szept. 19-én, azaz közel egyidős volt a költővel. A zágrábi katonai nevelőintézetben tanult, majd jogi tanulmányokat végzett minden bizonnyal Bécsben, mivel 1848. szeptemberében annak a bécsi légió katonájaként érkezett Magyarországra, amelynek Bem volt az utolsó parancsnoka. 1848. novemberében az alakulat a Szatmár megyében gyülekező magyar csapatokhoz osztották be. Rendkívül érdekes, hogy itt Petőfy Ignác találkozott Petőfi apósával, Szendrey Ignác tiszttartóval, aki így írt róla 1850. július 15-én kelt, Petőfi Sándor halálával kapcsolatos nyilatkozatában: „az akkoriban Bécsből a dési táborozáshoz érkezett úgynevezett aulisták között is hallottam és láttam egy Petőfi Ignác Sándor nevű fiatal orvostanulót”. Petőfy Ignác pár nap múlva az 1848. november 25-i dési ütközetben meg is sebesült, egy ellenséges könnyűlovas lova letiporta. Pesten a kórházban március 10-ig feküdt, ahol 1849. januárjában Pesten az osztrák csapatok fogságába került. 1849. március végén Pestről megszökve Debrecenbe ment. A hadügyminisztérium katonai osztálya, kérelme alapján április 12-én utasította a 31. honvédzászlóalj parancsnokságát, hogy „nevezett hadnagy urat előbbi rangjával a zászlóaljnál alkalmazza.” Puhl Ignác zászlóaljparancsnok 1849. május 31-én kelt levelében említeti Petőfy Ignác nevét, majd 1849. július 19-én Puhl őrnagy főhadnagyi kinevezésre terjesztette fel. Az alakulat augusztus 2-án Marosvásárhelyen csatlakozott Bem Segesvár-fehéregyházi ütközetből visszavonuló csapataival, majd részt vett a Nagyszeben visszafoglalására indított támadásban. Az augusztus 6-i Nagyszeben-Nagycsűri ütközetben az alakulat keményen harcolt és nagyobbrészt meg is semmisült. Petőfy Ignác főhadnagynak (akár csak Petőfi Sándornak) nyoma veszett. Éppen ezért érdekes, hogy Manasses egészen elfogadható logikával adta elő, hogy Brassóban, a Nagyszebeni csata után megszaporodott sebesültek között „Petőfi úr” is ott volt, ami csak azért tűnt fel nekik, mert az egyetlen tiszt volt közöttük, mivel előtte Petőfi Sándort, sem mint tisztet, sem mint költőt, nem ismerték, nem éreztek pátoszt. Ha a sebesült történetesen Petőfy Ignác főhadnagy volt, akkor Manassesnek ő volt „Petőfi úr”. Megjegyzendő, hogy Manasses sem írni, sem olvasni nem tudott. Ez a helyzet sok ellentmondást felold, és Manasses helyzetét is jobban érthetjük ez által, hiszen rajta Petőfi Sándort keresték, miközben ő Petőfy Ignácot ismerte. Fogságba esését, utazását, hadifogoly életét, körülményeit, hazatérését rendkívül részletesen és színesen meséli el, és az információi csak két forrásból eredhettek: vagy személyesen átélte, vagy egy volt fogolytól hallhatta.
Hory Béla újságíró összefoglaló véleménye
„… Manasses előadásaiban sok a kétségbe vonható. Tanulatlansága s sok viszontagságra következtethető elcsigázottsága következtében szinte együgyűnek tűnik, emlékező tehetsége főleg nevek és számadatoknál ingadozónak látszik, de más felől mégis jókora adaggal bír a vitéz Hári tulajdonságaiból, mert néha oly hihetetlen és mesés önálló állításokat is kockáztat, a melyek elhitetésének még csak feltételezése is képtelenség. Tartózkodással kell fogadnunk minden adatot azért is, mivel Manasses közléseiben itt-ott zavartság, összefüggéstelenség vehető észre, s mert az idő és térbeli megkülönböztetésnek nem igen mestere … Útlevelének és vevényének hiánya már magukban aggályt okozó körülmények. A hazatérte után rögtön megejtendett hivatalos kikérdezésének ily későre való elővétele valóságos hibának bizonyul. Azóta az atyafiak által ott helyben s más avatlanok által is faggató, hol a szájába sípot adó kérdésekkel való ostromlása kétségkívül sokat rontottak a dolgon. Még többet ronthat az a körülmény, hogy Koronkai Vizi Ferencz, a kire Manasses különös fontosságot helyezve hivatkozik, s a ki útlevelével a kérdés tisztább megvilágítására, esetleg Manassesnél képzettebb voltánál fogva a Petőfi nevével kapcsolatba hozott állítás tárgyában bevehetőbb bizonyítékokat szolgáltathatna, ha – csakugyan nem lesz újra feltalálható. Mindezekkel szemben Manasses állításainak is vannak oly részletei, melyek teljes mértékben igénylik a figyelembe vételt. Ö tanukra hivatkozik, a kik vele együtt tértek meg, s legjobb tudomása szerint megmondja nevüket s a kikről tudja, hogy hova valók. Hogy Vizi Ferencz Koronkán megjelent a szülői háznál – a mint az 'Érd. Híradó' írja – az tisztán bizonyítja azt, hogy Manasses nem hazudott. Egyszerűsége, meg hogy egy hónap teltével csak kerül ki mások útján valami hír felőle, ez megdönti azt a ráfogást, hogy mistificatióra törekszik. Hogy mint élő tanú annyiad magával tért meg az olombányákból, e körülmény s az az állítása, hogy ott még vannak magyarok, elégséges hitelt érdemlő ok arra, hogy kormányunk mindent megtegyen ez ügy tisztázására."
Manassesről a meghallgatás végére tehát kialakult az a történelmi kép, amely máig él. Egy közönséges csaló, aki azt képzelte, ha Petőfiről jókat hazudik s elhiszik, valami jutalmat kap. Az sem mellékes körülmény, hogy a Manasses-ügy hatására a Neue Temesvárer Zeitung sürgősen közölte báró Heydte osztrák vezérkari ezredes újabb adatait a segesvári csatáról és Petőfi haláláról. Ugyanarról a Heydtéről van szó, aki a segesvári csata utáni percekben minden alap nélkül Petőfiként azonosított egy civil ruhában elesett magyart, akiről a legfrissebb kutatások ma már azt állítják, hogy Kurz Antal őrnagy, Bem József hadsegéde volt. De ez egy más történet...
Reggeli Hírlap, Miskolc, 1928.
A kép forrása:
Commentaires