A második világháború igaz története ‒ bővetett változat (Paul Craig Roberts jegyzete)
Enlarged version. The True Story of World War II,
„El kell ismernünk, hogy a mai világunkat meghatározó alapvető eszmék közül sok a háborús történelem egy bizonyos értelmezésén alapul, és ha jó okunk van azt hinni, hogy ez a narratíva lényegében hamis, talán el kellene kezdenünk megkérdőjelezni az arra épülő hiedelemrendszert.” — Ron Unz
A második világháború hamis történetébe szőtt rendkívüli hazugságokat elsősorban David Irving könyvei – a Churchill’s War és a Hitler’s War –, valamint Pat Buchanan The Unnecessary War című műve, John Wear Germany’s War című könyve, továbbá Ron Unz, jómagam és Mike Whitney cikkei tették tönkre. Whitney nemrég újraélesztette az igazság és a tényleges tények támadását a második világháború kitalált története ellen, amely a háborús propagandát hivatalos történelemként intézményesítette:
A történészek mindenről hazudtak nekünk, nemcsak a második világháborúról, hanem az elsőről is, az úgynevezett amerikai „polgárháborúról” is – ami valójában az Amerikai Konföderációs Államok elleni invázió volt, amit Lincoln az Unió néven emlegetett, és nem pedig a washingtoni kormányzás feletti hatalomért folytatott küzdelem –, a rabszolgaságról, a „terrorizmus elleni háború” átveréséről, a „Covid-járvány” átveréséről, a 9/11-ről és minden más jelentős eseményről. A hamis történelmet azért hozzák létre, mert a történészeket korlátozza a háborús propaganda és a hivatalos narratívák. Ahhoz, hogy sikeresek legyenek, a történészeknek olyan beszámolókat kell készíteniük, amelyek elfogadhatók az elit számára és azoknak az olvasóknak, akik megerősítést várnak arra, hogy az áldozat megérte.
Ha valaki szembeszáll az elbeszéléssel, azzal karrierjét kockáztatja.
Röviden összefoglalom a második világháború legfontosabb tényeit.
A második világháborút a britek Lengyelországnak adott garanciája, valamint Nagy-Britannia és Franciaország Németország elleni hadüzenete váltotta ki. Ezeknek az eseményeknek a gyökerei a Versailles-i „szerződésben” keresendők, amely felaprózta Németországot, és több millió németet ellenséges kormányok uralma alá helyezett. Hitler célja a német nemzet újjáépítése volt, amit erőszak nélkül hajtott végre, ahogyan Németország és Ausztria egyesülése is erőszak nélkül valósult meg. A britek hisztérikussá váltak ezekkel a fejleményekkel kapcsolatban, és elméjükben kialakították egy olyan német terjeszkedő állam történetét, amely meghódítaná Európát.
Ma a nyugati kormányok ugyanezt teszik, amikor Oroszország az oroszok védelmére lép fel.
Az első világháború végén megkötött versailles-i „szerződés” a német Nyugat-Poroszország és Posen tartományokat egy új lengyel államnak adta át.
Amikor Németország tárgyalásokat kezdeményezett a lengyel katonai kormánnyal a német tartományok visszajuttatásáról – amint azt azok lakói kívánták –, a brit kormány garanciát adott Lengyelországnak a német katonai beavatkozás ellen.
Ez a garancia – amely nyilvánvalóan végrehajthatatlan volt – mindazonáltal arra ösztönözte a lengyel kormányt, hogy megtagadja a lengyel uralom alatt élő németek sorsáról szóló tárgyalásokat. Ennek egyik következménye a 1939. augusztus 24-én aláírt Molotov–Ribbentrop-paktum volt, amely Lengyelországot Németország és a Szovjetunió között felosztotta. Németország szeptember 1-jén, a Szovjetunió pedig szeptember 17-én támadta meg Lengyelországot.
A brit kormány és francia szövetségese háborút hirdetett Németország ellen a lengyelországi invázió miatt, de a Szovjetunió ellen nem hirdetett háborút a lengyelországi invázió miatt.
A háború gyorsan német győzelemmel ért véget: Franciaország kapitulált, a briteket pedig kiszorították az európai kontinensről.
Hitler, aki teljesen egyértelművé tette, hogy nem akar és nem szándékozik háborút indítani a britek és a franciák ellen, rendkívül nagylelkű feltételeket ajánlott a brit kormánynak egy békeszerződés keretében.
A feltételek között szerepelt a Brit Birodalom német katonai védelme is, amelyet Hitler elengedhetetlennek tartott a számbeli túlerőben lévő európai etnikumok védelme szempontjából.
Churchill titokban tartotta a megállapodás feltételeit a brit nép előtt, és ha jól emlékszem, a saját kabinetje előtt is.
A tények egyértelműek. A britek kezdték a háborút, majd a békeszerződés elutasításával folytatták azt.
John Maynard Keynes, a brit kormány pénzügyminisztériumának képviselője az 1919-es versailles-i békekonferencián a szerződést „a civilizált történelem egyik legfelháborítóbb cselekedeteként” bírálta. Helyesen jósolta meg, hogy az „Európa egész civilizált életének hanyatlását fogja előidézni”, és újabb háborúhoz vezet.
Amikor Németország 1918. november 11-én beleegyezett az első világháborút lezáró fegyverszünetbe, a német hadsereg Németország ellenségeinek területének jelentős részét elfoglalta. Németországot nem győzték le katonailag. Németországot egy belső forradalom győzte le, amely október 29-én kezdődött, amikor a német haditengerészet lázadást robbantott ki. November 9-re a német császár, II. Vilmos elmenekült, és kikiáltották a köztársaságot. Ezek a körülmények a háború folytatását valószínűtlenné tették.
Woodrow Wilson amerikai elnök megígérte Németországnak, hogy nem kell területveszteséggel számolnia, és nem kell háborús kártérítést fizetnie, de a versailles-i „szerződés” megszegte az amerikai elnök ígéretét. A britek kihasználták a helyzetet, és élelmiszer-blokádot vezettek be az önként lefegyverzett Németország ellen, amely éhínségbe kényszerítette Németországot, hogy Versailles-ban behódoljon.
Versailles-ban a franciák azt követelték, hogy Németország vita nélkül írja alá a „szerződést”. Ennek következtében a német polgárok szemében a német weimari kormányt Németország árulójának bélyegezték meg.
Az ezt követő, 1919. januári kommunista Spartakusz-felkelés, amelyet a hazafias Freikorps vert le, megteremtette a nemzetiszocializmus és Hitler felemelkedésének táptalaját.
A két világháború közötti két évtizedben a német értelmiségiek és írók a nemzet fontosságát hangsúlyozták. A nemzethez olyan nép szükséges, amely egységben érzi magát. Ez nem volt faji koncepció, ahogyan azt később a történészeknek álcázó propagandisták beállították. Még a német kommunisták is nemzeti bolsevikoknak nevezték magukat.
Ahogy Oswald Spengler fogalmazott, a nemzet nem az egyének gyűjteményéből álló liberális nemzet. „Nincs »én«, csak »mi« – egy olyan kollektív érzés, amelynek mindenki teljes létezését szenteli.” A porosz eszme szerint a szabadság a nép érdekeinek és túlélésének való engedelmességben áll, nem pedig az önérdekben. Ez nem faji koncepció, mivel minden népre vonatkozik.
A német értelmiségiek és írók a nemzetiszocializmus felemelkedését Németország újjáépítésének tekintették a kétségbeesés, a megaláztatás és a széthúzás után.
Hitlert nem demagógként, hanem a nemzeti önbizalom helyreállítójaként tekintették, olyan vezetőként, aki szembeszállt a nemzet erkölcsi romlásával és szétesésével, és nem csupán egy gazdasági, politikai és társadalmi válsággal.
A porosz arisztokrácia, a német tiszti kar gerince, lenézte a politikai pártok tagságát alkotó közembereket, és részt vett Hitler elleni merényletek tervezésében. Az értelmiségiek és írók Hitler ellen fordultak, mert a nemzetiszocialista párt a politikai pártot a nemzet fölé emelte, amelyet az állam képviselt. Az egységről alkotott elképzelésük nem egy politikai párt alatt való egység volt. Hanem a nép egysége a nemzet alatt.
Hitler nem az a erőszakos és rasszista személy volt, akit a történészek ábrázolnak.
Amikor az első világháborús német háborús hős, Ernst Jünger a Nemzeti Szocialisták ellen fordult, mert azok a pártot a nemzet fölé emelték, Goebbels elrendelte letartóztatását. Hitler azonban visszavonta a parancsot: „Hagyjátok békén Jüngert!”
Hogyan lehetett volna újjáépíteni egy nemzetet, ha letartóztatta saját háborús hőseit? Dominique Venner Ernst Jünger-életrajza szerint Hitler nemcsak megvédte Jüngert, hanem az SS és a Gestapo tagjai is őrizték őt.
Úgy tűnik, a történészek versengenek egymással, hogy ki tudja a leginkább démonizálni Hitlert. Ez egy hamis képet eredményezett.
Ahogyan David Irving és John Wear dokumentálta, Churchill és Eisenhower súlyosabb háborús bűnösök voltak, mint Hitler.
A második világháború kezdetén a háború még civilizált volt. A háborúknak a hadseregek között kellett zajlaniuk, nem pedig egy hadsereg és a civilek között. Annak ellenére, hogy a civilek elleni támadásokat háborús bűncselekménynek tekintették, Churchill a brit légierőnek azt a parancsot adta, hogy a civil lakóépületek, különösen a munkásosztály lakóhelyeinek bombázására összpontosítson, mivel azok szorosabban helyezkednek el, és a tűz könnyebben terjed.
Churchill elrendelte a légierőnek, hogy először olyan bombákat használjon, amelyek tüzet okoznak, majd amikor a tűzoltók megjelennek a tűz oltására, váltsanak át nagy robbanóerejű bombákra.
Churchill ezt követően hozzátette, hogy a légierőnek mérgező gázokat is be kell vetnie. Mivel a brit légierő már eleve azzal számolt, hogy ha Nagy-Britannia elveszíti a háborút, tömegesen háborús bűnösökként állítják majd őket bíróság elé, a légierő megtagadta a parancs végrehajtását. Churchill eltitkolta a brit nép elől, hogy Nagy-Britannia német polgári lakóépületeket bombáz. Arra számított, hogy Hitler hasonló módon fog reagálni, és ezt úgy állíthatja be, mintha a szörnyeteg Hitler bombázná a brit civileket. A háborúhoz szüksége volt a közvélemény támogatására, és valószínűleg attól tartott, hogy kiderül, hogy titokban tartotta Hitler nagylelkű békefeltételeit. A német hadvezetés végül meggyőzte Hitlert arról, hogy ha nem bombázza meg Nagy-Britanniát válaszul, a britek továbbra is német civileket fognak bombázni. Így Churchill végül megkapta a nagyképűségi lehetőséget, hogy Hitlert hibáztassa azért, amit Churchill már régóta csinált.
Mindezt David Irving történeti művei dokumentálják.
Ami Eisenhowert illeti, John Wear őt tartja felelősnek egymillió német hadifogoly szándékos haláláért, akik éhezés és a hideg miatt haltak meg. Az amerikai és brit háborús propaganda olyan szörnyű képet festett a németekről, hogy a győztes szövetségesek nem tekintették őket embernek. Az angol nyelv fölénye a német felett azt jelentette, hogy az anglo-amerikaiak irányították a narratívát.
Egyes zsidók egy német holokausztot szorgalmaztak, amelynek keretében a német férfiakat kasztrálták volna a német nép megsemmisítése érdekében. Roosevelt elnök pénzügyminisztere, Henry Morganthau olyan tervet dolgozott ki, amely Németország teljes deindustrializációját célozta, ami tömeges éhezéshez vezetett volna az országban.
A nürnbergi per az igazságszolgáltatás paródiája volt. A „per” arra szolgált, hogy az összes háborús bűnt, beleértve a szovjeteket is, a németek nyakába varrják. A nürnbergi per bűnösségét egy korábbi cikkemben tártam fel ezen a weboldalon:
A Kristallnacht a barnaingesek művelete volt. David Irving beszámol arról, hogy amikor Hitler hallott róla, dühbe gurult. Irving a tényleges dokumentációt is bemutatja. De amikor megkérdezem az AI-t, azt a hamis választ kapom, hogy „ezt kifejezetten a náci felső vezetés szervezte meg, és Hitler hagyta jóvá”.
Én David Irvingnek hiszek, nem pedig egy szennyezett AI-adatbázisnak, amely hatalmas mennyiségű, udvari történészek által írt hazugságot tartalmaz. Hitler elítélte az SA-t (barnaingeseket) és felszámolta őket.
Ami a holokausztot illeti, Európában vannak olyan törvények, amelyek tiltják az állítólagos holokauszt bármiféle vizsgálatát. A cionista állításokat minden bizonyítéktól függetlenül el kell fogadni. Ez nagyon furcsa, mert ha az elbeszélés igaz lenne, a tudományos vizsgálat alátámasztaná azt. Általánosságban elmondható, hogy azok a kérdések, amelyeket nem lehet kivizsgálni, olyanok, amelyeket az igazság nem támaszt alá.
David Irving arról számolt be, hogy fél évszázados kutatás után egyetlen szót sem talált a holokausztról semmilyen hivatalos dokumentumban – sem a német, izraeli, szovjet, brit vagy amerikai hivatalos levéltárakban, sem pedig emlékiratokban, naplókban vagy levelekben. Még pénzjutalmat is felajánlott annak, aki bármilyen bizonyítékot tud felmutatni neki. Ha jól emlékszem, sem Churchill, sem Eisenhower emlékirataiban nem esik szó a holokausztról.
Gondoljunk csak bele egy pillanatra. Egy olyan nagyszabású művelet, mint az állítólagos holokauszt, saját adminisztrációval rendelkező szervezetet igényelt volna, saját írószerekkel, főhadiszállással, jelvényekkel és egyenruhával, de egy ilyen szervezetre utaló jelek nem léteznek.
Hatalmas költségvetési kiadásokat igényelt volna, de egy ilyen költségvetési tételre utaló jelek sem léteznek.
A háború utolsó napjaiban a német hadsereg igényeit felülíró különleges üzemanyag-engedélyre lett volna szükség, de ilyen parancsok nem léteznek.
A bizonyítékok egyértelműen arra utalnak, hogy az úgynevezett „haláltáborok” valójában munkatáborok voltak, ahol szintetikus üzemanyagot és gumit állítottak elő a német hadsereg számára.
Németországban minden munkaerő értékes volt, beleértve a zsidókat is, mivel a német munkaerő létszáma jelentősen lecsökkent, hogy a keleti fronton katonákat biztosítsanak a Vörös Hadsereg Németország felé történő előrenyomulásának megállítására. Nehéz elfogadni azt a feltevést, hogy hatmillió rendkívül értékes munkást megfosztottak volna a súlyos nyomás alatt álló német munkaerőtől.
Kétségtelen, hogy a nemzetiszocialista Németországban a zsidók diszkriminációt és kemény bánásmódot szenvedtek el, mind hivatalos, mind eseti jelleggel. Jogosan vagy jogtalanul, a zsidókat a belső forradalommal és Németország első világháborús vereségével hozták összefüggésbe. A Nemzeti Szocialista Párt számos tagja ellene szólt és fellépett ellenük.
De nem tűnik igaznak, hogy Hitler részéről átfogó hivatalos politika létezett volna a zsidók kiirtására.
David Irving olyan eseteket dokumentál, amikor Hitler elrendelte, hogy a zsidóknak ne essen bántódásuk, és kijelentette, hogy „a zsidókérdést” a háború után fogják rendezni. Hitler eredeti terve az volt, hogy Madagaszkárra deportálja őket. A német Szovjetunió elleni invázió kezdeti sikere nyomán Hitler úgy döntött, hogy a zsidókat az Urál mögötti, Oroszország maradék részére küldi, amelyet Sztálinnak hagy. Ez a bejelentés oda vezetett, hogy a náci szervezetek a várható győzelmet megelőzően zsidókat küldtek a megszállt orosz területekre, amelyekre a területek közigazgatói nem készültek fel. David Irving szerint bizonyítani tudja, hogy 200 000–300 000 zsidót végeztek ki Hitler ellenkező utasítása ellenére olyan közigazgatók, akiknek nem volt hova helyezni őket.
Irving elítéli ezeket a kivégzéseket, és én is csatlakozom az elítéléséhez.
A Waffen-SS egy nagy katonai erő volt, amely harckocsi- és gyalogsági hadosztályokból állt, és a német frontvonalakon harcolt. Gyakran vetették be őket a harci vonalakban keletkező rések megnyitására vagy lezárására. Nem a zsidók kiirtására létrehozott szervezet volt.
Ahogy David Irving és mások is beszámoltak róla, mintegy 150 000 zsidó származású német – köztük teljes vérű zsidók is – szolgált a Wehrmachtban, sokan tiszti rangban, beleértve az SS tisztjeit is. A Luftwaffe utolsó parancsnoka Helmuth Wilberg volt, egy zsidó származású német tiszt.
Göring beosztottjának, Erhard Milch Luftwaffe-tábornagynak az apja zsidó volt. Amikor a Gestapo nyomozást indított Milch ellen, Göring így nyilatkozott nekik: „Én döntöm el, ki zsidó a Luftwafféban.” Göringnek sokkal fontosabb volt, hogy Milch a Luftwaffe egyik legfőbb vezetője legyen, mint hogy zsidókat öljenek meg. Göring rávette Milch nem zsidó anyját, hogy írjon alá egy nyilatkozatot, miszerint Milch biológiai apja az ő nagybátyja volt. Hitler ezt a kitalált történetet vérfertőzésről és házasságtörésről felhasználta arra, hogy Milchnek német vérszármazási igazolást adjon.
Németország második világháború utáni kancellárja, Helmut Schmidt, negyedrészben zsidó volt. A háború alatt bátran harcolt az orosz fronton, és megkapta a Vaskeresztet, valamint további 6 kitüntetést.
Hitler minden tettét rasszistának értelmezték, még a Szovjetunió elleni invázióját is. Néhány független gondolkodású történész arra a következtetésre jutott, hogy Hitler úgy vélte: Nagy-Britannia békefeltételek elutasítása azt a reményt tükrözte, hogy Sztálin csatlakozik a Németország elleni háborúhoz, és Hitler úgy döntött, hogy az ilyen remények eloszlatásának egyetlen módja az, ha Németország kiiktatja a Szovjetuniót. Nem hiszem, hogy ez az értelmezés nagy visszhangot keltett volna. A 21. században megjelent két megdöbbentő könyvében Viktor Szuvorov orosz történész dokumentálja, hogy egymástól függetlenül Hitler és Sztálin egyidejűleg készítették elő a támadást, és hogy Hitler előkészületei három héttel Sztálinéi előtt befejeződtek. Suvorov a német invázió kezdeti könnyű sikerét annak tulajdonítja, hogy a szovjetek elhagyták védekező állásaikat, és felkészületlenül kapták őket, miközben éppen támadó erővé szerveződtek át. Az oroszok nem fogadták örömmel ezt a leírást, mivel az oroszok kitartása a német agresszióval szemben az orosz büszkeség egyik legfőbb alappillére. Nem valószínű, hogy Suvorov sok támogatást kapott volna a nyugati történészek részéről, mivel beszámolója alapvetően eltér a hivatalos elbeszéléstől.
Hitler az „árja fajról” beszélt. Az „árja” nyelvészeti fogalom volt, nem pedig faji fogalom. A 19. századi francia faji elméletírók, mint például Arthur de Gobineau, faji vagy biológiai fogalommá alakították a kifejezést. A nácik átvették az „árja” ilyen használatát, és a németeket árjáknak minősítették. Hogy Hitler megértette-e a szó tágabb jelentését, azt nem tudom.
Az a tény, hogy Hitler – akinek IQ-ja a becslések szerint 120–140 között volt – nem akart háborút Franciaországgal és Angliával, valamint az a javaslata, amelyet Churchillnek tett, hogy Németország haderejével védje meg a Brit Birodalmat, arra utal, hogy megértette: a német nép nem korlátozódott Németországra. Nagy-Britannia és Európa nagy része német emberekből állt.
Németországot germán törzsek telepítették be: a frankok, a szászok, az alemannok és a turingok.
Franciaországot germán törzsek telepítették be: a frankok, a burgundok, az alemannok és a normannok (északi németek).
Angliát az angolok és a szászok telepítették be – innen származik az ismerős „angolszász” kifejezés, amelybe később egy másik germán törzs, a normannok is beolvadtak.
Skandináviát germán törzsek telepítették be: a gótok és a dánok. Skandinávia a proto-germán kultúra és nyelv fejlődésének központi régiója volt. A proto-germán nyelvcsaládba tartozik az angol, a német, a holland és az óészaki nyelv.
Spanyolországot az 5. században a germán vizigótok népe telepítette be. A spanyol nép germán jellege azonban felhígult, amikor a 700-as évek elején a muszlimok legyőzték Roderic vizigót királyt, és Spanyolország nagy részét – akkoriban muszlim-arab – uralom alá vonták, amely 1492-ig tartott.
A vikingek északgermán népek voltak, akik Oroszországban a Balti-tengert a Fekete-tengerrel összekötő főbb folyók mentén telepedtek le, így még néhány orosz is német származású.
Ha Hitler a németek faji felsőbbrendűségét hirdette, akkor ez az állítás kiterjedt Angliára, Franciaországra, Hollandiára, Dániára és Skandináviára is.
Mivel az udvari történészek egyszerűen feltételezték, hogy Hitler rasszista volt, nem tudjuk, vajon Hitler „árja fajra” vonatkozó állításai arra irányultak-e, hogy kivegye a németeket a versailles-i békeszerződés által okozott vereség és megaláztatás, valamint a Weimari Köztársaság hanyatlása miatti kétségbeesésből, hogy így újra össze tudja szedni Németországot, vagy pedig azt szándékozta, hogy kiirtsa a nem árja népeket. Mi volt Hitler célja? Németország helyreállítása vagy mások kiirtása? Ezt és minden más releváns kérdést eltemette a háborús propagandából álló történelem.
Mint minden más hazugság, amit tanítottak nekünk, a második világháború hivatalos története is hazugság. Valóban, nem tudok megnevezni egyetlen olyan fontos eseményt sem, amelyről az amerikaiaknak az igazságot mondták volna. Az amerikaiak olyan hamis értelmezésekben élnek, amelyek a udvari történészek céljait és karrierjét szolgálják.
A zsidók, akik a náci Németországért harcoltakÍrta: Ellen Feldman
„Mi volt a legbiztonságosabb hely egy zsidó számára Hitler Németországában? Egy pince vagy egy padlás? Egy erdő? Otthon, egy jó kapcsolatokkal rendelkező árja házastárs mellett? A válasz: Hitler hadseregében.”
https://www.tabletmag.com/sections/arts-letters/articles/ellen-feldman-nazi-germany
