A ménkű (Gyimóthy Gábor elbeszélése)

Ami alatt itt nem mennykövet, hanem villámot kell érteni.

Megtörtént eset, minden célzatosság nélkül elmesélve.

Amikor még sűrűn jártam Magyarországra, és amikor még nem létezett a Budapest felől Pécs  felé menő, 6-os autópálya, ha Pécsre mentem, mindig megálltam Mecseknádasdon, „gyerekkori falvamban”, mert hiszen a 6-os számú műút áthalad ott, a falut érintve. Olyankor egykori mindenesünk lányát szoktam meglátogatni, aki öcsémmel járt egy osztályba annak idején. (Ezt a ma 86 éves leányzót talán két éve lehetett látni a DUNA tévén, amint egy nádasdi ételkülönlegesség elkészítési módját mutatta be.) Mindenesünk (Szepi bácsi) valóságos, általános „gazdasági ügyintéző” volt, eredeti mesterségére nézve asztalos. Etette a disznókat és baromfiakat, permetezte a gyümölcsfákat, rendben tartotta az udvart, kezelte a vízszivattyút (a kútból a padláson lévő tartályba szivattyúztuk a vizet, amit a fürdőszobában használtunk, a szivattyút meg a malompatak hajtotta), és persze javított mindent, amihez értett. Idősebbik lánya  egy évvel volt fiatalabb nálam, sajnos már régen meghalt.

Mint mondom, a fiatalabbik lányt és családját szoktam meglátogatni, akinek most már a dédunokái is nagy gyerekek. Lányunokája a falu polgármestere. Ezek nem valami, előre megbeszélt látogatások, főleg nem vendégeskedések voltak, hanem csak beugrások egy fél órányi, legföljebb órányi elbeszélgetésre. Persze sosem mentem üres kézzel, de hát a csokoládén kívül alig vihettem volna okosabbat. Annak mindig örült a gyereksereg. Rengeteg ilyen, „csokoládé leadó helyeim” voltak, ha Magyarországra mentem. 1979-től 2017-ig átlagosan háromszor utaztam évente haza, és rendszeresen 4-5 kiló csokoládé volt nálam alkalmanként. Ez öszesen – veszekedő testvérek között is – 4-5 mázsa csokoládé szállítmányt jelent (igaz, kicsit több mint harmad évszázad alatt)...

Az egyik alkalommal, amikor betoppantam hozzájuk, ült náluk egy fejkendős nénike, akit nem ismertem (abban a faluban szerintem még ma is minden nénike fejkendős). Nem sokat beszélt, és érkezésem után hamarosan elment. A háziak megkérdezték, tudom-e, ki volt a nénike? Nem tudtam. Elmesélték.

Amikor a nénike még fiatal lány volt, egyszer az anyukájával és a kishúgával együtt jött haza a szőlőből, és elcsípte őket egy erősen villámlós zivatar. Gyorsan beugrottak egy kunyhóba, amilyenből sok volt az út mentén. Ezeket présházaknak használták a falusiak, noha legtöbbjük olyan kicsi, hogy nem illik rá a ház szó. A zivatar tombolt és csapkodtak a villámok. Sehol nem láttam olyan helyet, ahol a villámok gorombábban és sűrűbben csapkodtak volna, mint Nádasdon. Illetve nem egészen, az olasz-svájci Lugánó hasonlóan agyonvillámoltatott terület. ott, a várostól légvonalban alig egy kilométernyire lévő hegycsúcson (Monte San Salvatore) villámkutató intézet működött. Igaz, ez ma már nem létezik. Úgy látszik, már mindent kiderítettek a villámokról.

Ahogy kinéztek a kunyó bejáratán át, várva az eső lanyhulását, látják ám, hogy egy öregasszony egy köteg rőzsét cipel a hátán, ami éppen lecsúszott róla, és az ömlő esőben alig tudja újra a hátára emelni. Szaladj már ki és segíts neki, szólt az asszony a nagyobbik lányának. A lány ki is ment, és amíg ott segédkezett, bevágott a ménkű a kunyhóba, és az anyukája és a kishúga  meghaltak... Hát a fejkendős nénike az egykori villámcsapás túlélője volt.

Mi a tanulság? Nincs tanulság, hiszen ez nem egy felső hatalom által történt megjutalmazása volt a segítőkész leányzónak, hanem inkább a kunyhóban maradottak megbüntetéséről lehetne szó – akik aligha voltak ilyen súlyosan büntetendő bűnösök –, ha az ilyesmit egyáltalán egy „felsőbb hatalom” irányítja és intézi... Viszont meggondolandó, hogy a mezőgazdaságban hányan kényszerülnek rá, hogy zivatarok esetén a ménkű céltáblájául szolgáljanak.

Vendéglátóim, persze, rendszeresen – mint ahogy az falun szokás – élelemmel kínáltak, ami nekem gyakran szinte kínos volt, hiszen talán éppen a Bagolycsárdából mentem át hozzájuk, ahol már jóllaktam.

Néhány szót erről a Bagolycsárdáról. A falut régen Püspöknádasdnak hívták, mert ott létezett  egy püspöki kastély, hozzátartozó parkkal*. A régi országút, természetesen, átment a falun, és az út mellett állt a kastély. A kastélytól az útra merőlegesen terült el a park az erdőcskéig húzódva. Gyönyörű díszfák ékeskedtek benne, és volt ott egy „tölgyfalevél” alakú tavacska, amelyben hattyúk úszkáltak. Mindez sajnos az én gyerekkoromban már nem létezett, de az erdő szélén, a kastélytól legföljebb 200 méternyire állt még egy, a parkhoz tartozó pavilon, amely fából volt, és állítólag olasz művészek építették és díszítették valamikor régen. Ebben a pavilonban megpihent egyszer Liszt Ferenc, és – megintcsak állítólag – ott írta egyik zenedarabját. Hogy ez a pavilon milyen állapotban volt a háború után, ahhoz nem kell sok képzelőerő. Részeit elhordták tüzifának. Amikor aztán 1950-51-ben megépítették a 6-os számú műutat, az a pavilon maradványai mellett haladt el, alig 30 méternyire tőle. Ezekben a maradványokban létesített valaki egy kis, nagyon rögtönzött falatozót és ivót. Ez mára tisztességesen kiépült, nagyon jó étteremmel és néhány szobányi szálláslehetőséggel. Mindenkinek ajánlom, aki arra jár.

A falu felől (az egykori kastély felől) nézve, közvetlenül  mögötte emelkedik meredeken az erdővel borított várhegy, amely talán soha nem viselte ezt az előkelő magyar nevet, legalábbis a török megszállás óta nem. Az a Schloßberg (sváb faluról van szó). Tényleg van rajta egy várrom. Azt hitték, hogy ez lehetett az a legendás vár, amelyben Szent István unokája született 1047-ben, aki aztán a híres Skóciai Szent Margit lett, de ásatások kimutatták, hogy ez a vár nem volt olyan régi. Az a bizonyos vár (Terra Britanorum** területén) a falutól két kilométernyire a Réka- és az Óbányai völgy közötti hegyen volt, de annak csak a helye maradt meg, romjai nincsenek. Ott a szó szoros értelmében, nem maradt kő kövön...

Visszatérve vendéglátóim kínálgatási szokásaira, amivel kínálgatni szoktak, az kenyér, kolbász  és háziszalámi, a híres tolna-baranyai stifolder. Hát az a háziszalámi külön elbeszélést érdemelne meg, pedig semmi másból nem áll, mint disznóhúsból, sóból és paprikából. Tudtommal semmi más nem kerül bele. Se fokhagyma, se bors, se semmi (igaz, néha tesznek bele köménymagot, de az nem az igazi!). Nem tudom, hogy ezt máshol miért nem tudják utánozni, se házilag, se gyárilag. Bár utánozni megkísérlik (alföldi „vastag kolbász”) de a megközelítése annyira sem sikerül, mint a savanyú uborkának a sárgadinnye megközelítése...

Zollikerberg, 2025 VI. 21.

---

*Ezt a parkot most fölújították. Még csak fényképekről láttam.

**Azt hiszem, valamelyik krónikánkban van leírva (ami azonban alig olvasható), hogy Szent István angol, királyi menekülteknek, akik Kievből jöttek, területet adományozott ott,  Nádasdnál, amit ezért Terra Britanorumnak neveztek. Helyesebben, a szövegben mintha Terra Britanorum állna  Nem tudom, hogy a falu akkor létezett-e már.