A MŰVÉSZETEK ÉJJELE (Deli Mihály verse)
A Múzeumban éjfélkor lekapcsolódnak a biztonsági berendezések
A szobortárból kiemelt mű, mint a ’Hét műtárgya’
a terem közepén óvatosan nagy levegőt vesz és lelép a posztamensről
(Realista alkotás, bár kissé elnagyolt)
Megrázza magát, leporolja a kényelmetlen pontatlanságokat
a kubista szögleteket / gimnasztikázik, körülnéz
Csontjait ropogtatva végigsétál a kiállítótereken
A tájképek kigyűrődnek keretükből, elnyújtózkodnak, sütkéreznek
Az absztrakciók álruhájukban ijesztgetik az zsánerképeket
Az ismerős portrék feltörik a büfét, mentes ásványvizet isznak
kávéznak, befalják a fonnyadt péksüteményeket
A krémeseket a mellettük álló asszonyaiknak hagyják
A lábuk közt játszó gyerekek
a múzeumshopban saját képmásuk kulcstartóival dobálóznak
A csendéletek a sarokban bűzölögnek
Az évszakok a négy sarokban élvetegen tenyésznek
A témák egy ideig kerülgetik egymást, majd összefolynak, szétválnak
egy-egy kiugrik, pördül, meghajol, visszalép
és jön a következő, és mindegyik
Karneváli körtánc kerekedik
’A hét műtárgya’ visszaül dobogójára, gyönyörködik bennük
A szimbólumokban bujkálókat kipiszkálja homályukból
A csatázó katonákat áttereli egy folyósóra
(értünk vagy ellenünk, de) ott verekedjenek
A szenteskedőket feloldja kínjaikból (és önironikusan összemosolyognak)
Egy mobilszobor csörömpölve térdre rogy
gépolajvérét a márványkövezet nyomtalan falánksággal felissza
A titkos szeánsz kibontakozik a Múzeum Negyed koncerttermében is
A holdfény áttör a hangszigetelt falakon
A kottaállványok zizegve hanyatt dőlnek, a kották kitárulnak
Vonók, fuvolák, pikulák sóhajtva beléjük hatolnak
A hangjegyek kéjben nyafogva-vihogva henteregnek, feloldódnak
A fagott a falig hatol, a szaxofon szexuális őrjöngésbe kezd
A nagybőgő az üstdobbal öregesen dörmögve összedörgölőzik
A hegedűk cincogva cicáznak egymással
A tubák nyálas erotikával lihegnek
A mély érzésű csellók a finom lelkű hárfákkal kavarnak
A rosszéletű klarinét irigyen rikácsol a háttérben
A karmesteri pálca megengedő tekintettel
s megadóan bölcs mozdulatlansággal várakozik
Hagyja őket, fetrengjen a szimfonikus szerelem!
A komponista szétszórt álma
hangtalan melódiával kering az instrumentumok között
Az épület túlsó szárnyában, a könyvtár is megmozdul
A polcok összehúzódnak, megbillennek
A könyvek kitárják szárnyukat, zuhannak, fölröppennek
A fejezetek megrázzák magukat, versek dudálnak, sugdolóznak
A sorok-szavak körbeszaglásznak, harapnak, nyalakodnak
A betűk hangyaserege tébolyult rendben szétfut
A pille lapocskák lemosdanak, tisztálkodnak
történeteiket visszavárják
Katarzisapó szigorú szemmel az órájára tekint
Közeleg a hajnal
Áttelefonál a Múzeumba, a Koncertterembe
Mindenhol lassan helyreáll a fegyelmezett rend
’A hét műtárgya’ visszamerevedik felkent zsenialitásába
A riasztóberendezések zúgni kezdenek
Az éjjeliőrök megpendítik gumitalpú bakancsaikat
A takarítónők lucskos felmosórongyaikkal
végigsiklanak a szellemi labirintuson
Majd csengettyűre-harangszóra a műélvezők a művészekkel
ihletüket, kavargó életüket kibiztosítják
s ketrecbe zárt szabadságuk dús éjszakáját
az aranyos napfény tükrében újra, újra eljátsszák

Comments