A rossz hír hozóját megölik, ugye? (Vukics Ferenc jegyzete)

„Szabadságunk a sajtószabadságtól függ, és ez utóbbit nem lehet korlátozni anélkül, hogy az előbbit el ne veszítenénk.”

Thomas Jefferson

A közel egy éve tartó ukrajnai háború több százezer emberéletet követelt, és Joe Biden amerikai elnök szavaival élve, a világot az 'Armageddon' szélére sodorta. A szó szerinti csatatér mellett a háború kirobbanásának okaiért, az ott zajló cselekmények napi magyarázatáért, a „hiteles valóságért” is hasonlóan elkeseredett „szellemi harc” zajlik. Mindenki a maga igazságát hangoztatja és a másikat tartja az „igazság” árulójának. A körülöttem lévő emberek alapvetően öt csoportra oszthatók:

• egy részüket nem érdeklik a híradások, és próbálják kizárni az életükből a háborút és a világ szemük előtt lezajló átalakulását;

• egy másik csoport tagjai szintén nem tájékozódnak, mert ők úgy gondolják, hogy „eleget tapasztaltak már az életből”, hogy meglegyen a „saját véleményük”;

• egy részük a „fősodorból” tájékozódik, és vadul támadja azokat az embertársait, akik mást mernek állítani, mint amit a hivatásos és a kormányzati média sugall;

• egy csoport úgy gondolja, hogy a hatalmasok mindig hazudnak, és ha a „hivatalos források” megengedhetik maguknak a hazugságot, akkor nekik is joguk van a számukra leginkább szimpatikus, vad, izgalmasnak tűnő állításokat szajkózni és terjeszteni;

• egy szűk kör pedig tanul, kutat, keres, hogy a végtelen mennyiségű, igazságot eltakaró „zavaró jel” ellenére „kiverekedjen” magának egy részt a világ valóságából.

Természetesen van egy hatodik csoport is. Ők a mi vizsgálódásunk szempontjából nem relevánsak. Ezek a „hatalmasok”, az eseményeket „befolyásolók”. Nekik határozott terveik vannak a világgal kapcsolatban, meggyőzhetetlenek, elérhetetlenek, és amúgy sem alakítottak ki kapcsolatokat velünk, „a mindennapok emberével”.

Az ötödik csoport tagjai nem akarnak önmaguk „árulói” lenni, új és új kételyeket fogalmaznak meg, állandóan felülvizsgálják korábbi állításaikat, de ennek következtében szinte mindegyik másik csoport megvető pillantásokkal méregeti őket. A legkomolyabb „szellemi kihívóik” természetesen a harmadik csoportba tartoznak. Ők is tudják, hogy az ötödik csoport tagjai rombolhatják le legkönnyebben „szellemi békéjüket”, ezért, ahol tehetik, fizetésért vagy „önvédelemből” folyamatosan próbálják őket ellehetetleníteni.

Ha igazságosak akarunk lenni, a „fősodor” híveit is három további részre kellene osztani. Egyik csoportjuknak egyszerűen ez a kényelmesebb álláspont, egy részüknek pedig nem terjed ki az emlékezete a régmúlt eseményeire, ezért bármikor hajlandó egy újraértelmezett valóságot elfogadni. A harmadik típusba pedig azok a veszélyes emberek tartoznak, akik önmaguknak is hajlandóak hazudni, vagy semmiféle erkölccsel sem rendelkeznek.

Azt, hogy ki hova tartozik, azt Angela Merkel közelmúltban tett nyilatkozata után (miszerint nem gondolták komolyan a minszki békemegállapodásokat, és csak időt akartak nyerni az ukrán hadsereg felkészítéséhez) már könnyű megállapítani. A Nyugat szavahihetetlen! – vonták le a tanulságot Merkel coming outjából Indiában, Kínában, az arab világban, Dél-Amerikában, Afrikában és persze Oroszországban is. Merkel katasztrofális kijelentése politikailag lenullázta Németországot, és ezzel újra egy kiszámíthatalan szereplővé és közvetlen veszélyforrássá változtatta az országát.

Merkel kijelentései és a WikiLeaks által leleplezett jogsértések után még a „rövidebb memóriával” rendelkezők is szembesülhettek a népszerű szerb együttes, a Beogradski Sindikat által megénekelt ténnyel, miszerint „Sistem Te Laže” – „A rendszer hazudik”.

Ha „Európa kancellárját” semmi sem különbözteti meg a betegesen hazudozó politikai szerencselovagoktól, akkor az, aki ezek után is hajlandó a „fősodor” hazugságait továbbra is szajkózni, annak az erkölcseivel van gond. Érthetetlen, mert valójában haszna sincs belőle.

A jelenleg börtönben sínylődő Julian Assange mondta egyszer, hogy „ha hazugságokkal ki lehet robbantani egy háborút, akkor a békét is el lehet hozni az igazság hangoztatásával”.

Egyetértek azokkal az emberekkel, akik azt mondják, hogy nincs szabad sajtó szabad Julian Assange nélkül.

Amíg az amerikai kormány büntetőeljárást indíthat Assange ellen közérdekű, valós információk közzététele miatt, addig a Biden-kormányzat emberi jogokról, „álhírekről" és propagandáról szóló fejtegetései valójában csak a képmutatás megtestesítői. Még az általam sokat kritizált Riporterek Határok Nélkül is joggal tette közzé éves tájékoztatóját az alábbi baljóslatú sorokkal: „Az Egyesült Államokban, amelyet egykor a sajtószabadság és a szólásszabadság mintaképének tekintettek, a sajtószabadság megsértése aggasztó mértékben növekszik".

Assange ellen az 1917-es kémkedési törvény alapján emelnek vádat. Ez a törvény eléggé ellentmondásos, hiszen az ügyészek a törvénysértéseket és a hazugságokat nyilvánosságra hozó „bejelentők” ellen használják, miközben még soha sem alkalmazták sikeresen a törvénysértéseket elkövetők és a hazugságokat terjesztők ellen.

Assange megvádolásával a Biden-adminisztráció azt üzeni a világnak, hogy az amerikai kormány bármikor hazudhat a nyilvánosságnak, eltitkolhatja bűnös viselkedését, majd elpusztíthatja azokat, akik merik venni a bátorságot ahhoz, hogy az igazságot keresik.

Az Amerikai Igazságügyi Minisztérium vádat emelt Assange ellen, amiért megkapta és közzétette a Chelsea Manning feljelentő által kiszivárogtatott információkat, de soha nem emelt vádat egyetlen olyan katonai vagy kormányzati tisztviselő ellen sem, akinek ezek az információk leleplezték a törvénytelen cselekedeteit. A középkorban a rossz hír hozóját a feldühödött fejedelmek akár meg is ölhették.

Assange sorsa azt bizonyítja, hogy a hírnök megölésének van egy újraértelmezett 21. századi változata. A törvény logikája szerint senkinek sem ártott Assange tudósítása, hacsak nem számítjuk a törvénysértésen, hazugságon vagy hivatali visszaéléseken kapott politikusok megsértett hírnevét.

A brit bírósági eljárás során szakértők azt vallották, hogy Assange rendkívül messzire ment, hogy megvédje a forrásait és azokat az embereket, akiknek kárt okozhatott volna a kényes információk nyilvánosságra hozatala. A WikiLeaks által leleplezett jogsértések kivizsgálása és a törvényt megszegők vagy eltussolók megbüntetése helyett az amerikai kormány a bejelentők és a velük együttműködő újságírók támadására összpontosított. Miért? Mert ez egy üzenet másoknak, akik esetleg hajlamosak lennének tájékoztatni a nyilvánosságot a kormányzati visszaélésekről: Ők egyszerűen csak tönkreteszik az életét. Assange-t több mint három éve tartják magánzárkában az „Anglia Guantánamójaként” ismert, szigorúan őrzött börtönben.

Az ENSZ különmegbízottja, Nils Melzer megállapította, hogy Assange fogva tartásának körülményei kínzásnak minősülnek.

A jelenlegi ukrajnai konfliktust a fősodor propagandisztikus kijelentéseire fogékony emberek továbbra is a jó és a gonosz küzdelmének próbálják beállítani.

John Stockwell, a CIA egykori ügynöke szerint az USA nemcsak „autoriter” rendszerek felszámolásában jeleskedett, de húsz ország működő demokráciáját is megdöntötte.

Itt néhány „műkedvelőn" kívül lassan senkit sem érdekel az igazság.

Varga Domokos György 2009-ben hozta létre a Szilaj Csikó hetilapot, amely az első két évében nyomtatott formában is megjelent. Akkor azt kérte tőlem (mint a lapot kiadó szervezet vezetőjétől), hogy a sajtó szabadsága ennél a lapnál is megmaradhasson. A munkatársak önként csatlakoztak a laphoz, és csak a szellemi szabadságukat kérték fizetségként. Az eltökéltségükről sokat elmond, hogy lap a sajtóban szokatlan módon, egy általam kedvelt magyar népdal kezdő soráról kapta a nevét: „Szilaj csikó nem eladó, nem is zsandár alá való, mert ha arra zsandár ülne, még a madár is rab lenne…”

A főszerkesztő személye azóta sem változott, és azóta én is tagja lettem ennek a csapatnak. A lap elérhetőségét folyamatosan korlátozzák, mégis több ezer olvasóhoz jutunk el nap mint nap. Néha tévedünk, néha kiváló előrejelzéseket adunk. Meggyőzhetőek vagyunk, nem zár börtönbe bennünket politikai ideológia és önhittség sem. Csak az igazság szeretete vezet bennünket, és reménykedünk abban, hogy a „műkedvelők” száma lassan gyarapodni fog.

Egy nappal ezelőtt „béketüntetéseket” láthattunk a televízió képernyőjén, ahol a korábban pacifista nézeteket valló csoportok Leopard tankokat követeltek Ukrajnának a nem túl jól sikerült ramsteini találkozó után. Az egyik litván tüntetésen hat-hétéves kisgyerekek álltak az első sorokban, és kántálták szorgalmasan azt, amit a felnőttek megtanítottak nekik: Leopárdokat, Leopárdokat, Leopárdokat!

A magyar miniszterelnök a Magyar Kultúra Napja kapcsán azt mondta, hogy nem tudnak csapdába csalni minket azok a szirénhangok, hogy álljunk a történelem jó oldalára. „A magyarok megtanulták, hogy a történelem jó oldalát azok a nagyhatalmak határozzák meg, akik felülkerekednek, őket pedig nem érdekli, hogy mi a történelem jó oldala a magyaroknak”.

Nekünk és gyermekeinknek a magyar oldalt kell választanunk, és ha elég alaposan vizslatjuk a történelmünket, akkor azt látjuk, hogy leginkább az vitt bennünket előre a sors viharaiban, ha feltétlen tiszteletet tanúsítottunk a valóság iránt. Egy ilyen világban pedig még a rossz hír hozóját is megbecsülés övezi, mivel idejében figyelmeztette a többieket. Még akkor is, ha Julian Assange-nak vagy Szilaj Csikónak hívják.