A SZFINX TALÁNYA (Pécsi Sándor esszéje)

Babics Imre Szfinx című költeménye titokzatos labirintus. A Gnózis eposzregény Salamon-csomója ez a jambikus lüktetésű, ódaszerű vers, mely szervesen nem illeszkedik a hexameteróceánba, mégis magába sűríti a mű paradoxontalányait.

Oidipusz megfejti a Szfinx rejtvényét, és ezért magára haragítja az isteneket. A válasz: az ember, aki kicsinyen négykézláb, felnővén kettőn, és öregen három lábon jár, mert a harmadik a botja. Ismerünk hagyományokat, hol bűn a tudás; Ádám kiűzhetik az Édenből, Prométheuszt sziklaszirthez láncoltatja Zeusz. A kíváncsiság a Szókratész előtti archaikus időkben nem volt erény. Hérakleitosz nem érvel, nem bizonyít, nem kérdez, hanem kinyilatkoztat.

Oidipusz, Théba királya az istenkísértő vidya helyett az avidyát választja, megvakítja önmagát, hogy megszabaduljon a vérfertőzés bűntudatától. A Babics Imre-vers az eredendő bűn adamant rudakat meghajlító planétaerői közt verdes. Hogyan lehetek bűnös azért, amit nem én tettem? Ki vetíti ezt a wayang bábjátékot, és ha nem mi magunk akarjuk cselekedeteinket, akkor miért mi szenvedünk minden hibás lépésért? Theirésziász, a jós borzalmas szavai: „Én nem látok, de látok, de te, Oidipusz egy napon látni fogsz, és nem fogsz látni.”

Íme a vers:

Szfinx

Az állat, akit magamban felfedeztem,

ő lesz valamikor utolsó keresztem.

Agyara kezemben pokol-küldte kés,

kifog mindenféle idióta teszten,

és le nem gyűri a megmérettetés.

Nem elég, hogy démonnal kell háborúznom,

s az örök lelkiismeret-furdalás,

mely a múltban önkínzó tudattal ás,

most, mint a hóban tátog egy új hiúznyom

a régiek mellett a szarvasra: Láss!,

itt van már érezhetően, hajszol, nyúz, nyom.

Ökölbe harapást gyűjt a holnapokban,

izmait próbálja s szemhéjam remeg,

azt hörgi: – Benned még sok szörnyű dolog van,

s ha majd a legbelső törvény lángra lobban,

bizony, pórrá ég kimunkált jellemed.

Mind szabadok a DNS-láncra vertek,

lényük mindannyiunkban ugrásra kész,

hogy megtegyék, mit eddig sohasem mertek,

s újból sivataggá züllesszék a Kertet,

melyre annyit áldozott a szív s az ész,

s amelyet soha parlagon nem hevertet.

Nemcsak rajtunk múlik fel- s letámadásuk,

vélem, egykor tervbe vették mások, másutt,

kik ismerték a világ természetét.

Ha civilizációnk sírját megássuk

magunk, megmarad nekik néhány letét:

kataklizmák, pólusváltás, fagy, sötét.

Ám fajunk mindenképp megéri a percet

egyszer, mikor ki önnön vadállatát

későn oldja el, mert még emberbarát,

az tábortűz fölött nyársra húzva serceg

tátott száján csodálkozással: Nahát!

Ilyen lennék, ha azt az időt megérem,

s attól tartok, akkor másmilyen leszek:

az istentelenségtől felforr a vérem,

s csak tombolnék, mint a többi megveszett

növelvén a káoszt utcán, parkban, téren,

míg végül egy sunyi orvlövész „leszed”.

Nem értették meg még a földhözragadtak,

mire képes a költői képzelet,

melyet a szellemiségből kitagadtak.

Iszonyához ők maguk adnak jelet,

aztán ámulnak, hogy nem ellenfelek.

E sátániaknak lesz félnivalójuk,

ha a Kozmosz, a végzetszavas súgólyuk

hitványságuk miatt végképp eldugul.

Hablatyolhatnak hiába hazugul,

minden bűnösre több százezer bíró jut,

mert már nem a belső hadiösvényt rójuk.

Én és a kis ragadozóm. Visszavarr ma

még minket a fénykúp-palástra a karma

rossz gombként nap mint nap, bár lehullanánk,

s emberalattiba gurulván, tanyánk

ott vernénk fel. Bármi jön, s a sárba ránt,

ezzel a metajogot testálja ránk,

s nem nevünk többé, hogy: a Jóisten barma.

De ha nem száll alá a mennyből köpés sem,

s könnyben nőtt nádas sóhajoktól zizeg,

mert agyvelőt jelent kilenced, tized,

múltunkért szörnyem oltalommal fizet:

– Nem tudod még, s már régen szívedbe véstem,

 visszhangozzák majd egek, földek, vizek:

én állok melléd a teljes szétesésben.

A bűntudat kultúrájában élünk kétezer esztendeje. „ Gonosz féreg az önvád ” írja Pilinszky János; a keresztény ember élete sírig tartó vezeklés. A Szfinx vers sámándob ütemei azt döngik, hogy ez a nagy metafizikai bűntudat nem rossz, hanem jó! Szükséges, hogy megértsük általa a világot és önmagunkat. A kerék és az írás feltalálása óta az emberi civilizáció egyik legnagyobb felfedezése a gyónás. Aki gyón, önmagát kívülről szemléli elfogulatlan nézőpontból. Megérti helyzetét az asztrális sorshálóban, megszabadul a bűn terhétől, s ennek az érzésnek gyógyító ereje van. Az ateista Sigmund Freud pszichoanalíziséhez használt módszerét egy az egyben kölcsön vette a katolikus egyháztól. 

Igen, de Freud fölcserélte az előjeleket az egyenletben. Nietzsche nyomán hamis halotti bizonyítványt állított ki Istenről és szabaddá tette az utat a biológiai naturalizmus, a szélsőséges anyagelvűség felé. Sok tudós szerint az ember nem több, mint egy rendkívül bonyolult biokémiai gépezet, a halál beálltával a léleknek tartott funkció a neuronhalmazzal együtt megsemmisül. És ezt nékünk, tudományon kívülálló civileknek el is kéne hinni? Ez már nem csak Isten- , de lélektagadás! Holott a lélek, azaz a személyes tudat létezése, az egyetlen valódi közvetlen tapasztalatunk a bizonyosan létezőről, ahogyan ezt Descartes nyomán Schopenhauer olyan részletesen kifejti főművében. Korunk rémtévtana, a transzhumanizmus ‒ amit Juval-Noah Harari képvisel ‒ szerint elménk nem más mint egy információhalmaz, mely kellően nagy tárkapacitás esetén letölthető, és így a digitális halhatatlanság is egyszer technikailag megoldható lesz. Emlékszünk a régi Kraftwerk-nótára? „We are the robots…”

Babics Imre másképpen fejtette meg a Szfinx talányát, hogy mi az ember.

Freud elméletének kulcsgondolata, hogy a neurózist a szexuális elfojtás okozza, a megoldás a szexuális energiák felszabadítása, ösztöni lényünk testi vágyainak „szabad” kielégítése.

A Babics-vers első sora:

Az állat, akit magamban felfedeztem,

Mind az öt világvallás az ösztönfelszabadító paráználkodást szigorúan korlátozza. Évezredek hagyománya ez, a szerzetesek cölibátusban élnek, az egyház a sírig tartó hűségre adja áldását. Aki látott már buddhista papot, vagy klarissza apácát, és megérezte a belőlük áradó kedvességet, nyugodt derűt, tudja, hogy Freud elmélete nem működik. Diderot apácájára, akit kolostorba kényszerítettek nevelőszülei, igaz, de az önként vállalt egyszerű lemondásában boldogan élnek a szellem elhívatottjai. A Gnózis, a kilencvenes évek Magyarországának hexameter-panorámafreskója, emberábrázolásában kifejezetten hangsúlyozza ezt az évezredes kasztrendszert, de a kaszt nem osztályt, származást, vallást, fajt jelent, hanem lélektani beállítottságot, jellegzetes személyiségtípust. A négy varna, főkaszt, négy viselkedést és életmódot jelent. Az eposzregény esendő hősei kasztreflexeiknek megfelelően szólalnak meg a műben. Emlék a költő, Béla a parafenomén, Xénia a természetes intelligenciával megáldott árva leány eszmékért élnek, tehát kétszer született brahmanok. Atkó a pesti vagánysrác igazságosztó ksátria harcos. A vaisa pénzemberek, az újraéledő kapitalizmusban az élet urai, kik azóta már százszor kikupálódtak, de sose lesznek igazi gentlemanek. A súdrák a „keményen dolgozó kisemberek” küszködnek-izzadnak, és itt jő a rengeteg kaszton kívüli pária háttérfigura, drogosok, alkoholisták, cigánybűnözők, skinheadek, punkok, stricik, kurvák a Havanna lakótelepről. A szélsőségesen sötét háttér, mint Caravagio festészetében a chiaro-scuro hatás, azt a célt szolgálja, hogy kiemelje az eposz fő mondanivalójának spirituális ragyogását. A szerző komor pesszimizmusa csak a külső, anyagi világra vonatkozik. Épp ezért egyszerre lehangoló és felemelő ez az eposzregény!

Emlékeim szerint nem voltak ennyire kétségbeejtőek azok a kilencvenes évek. Káosz, korrupció, szegénység és gengsztervilág, de teli voltam reménykedéssel; nem csak a gazemberek, a kreatív, jószándékú honfitársaink is élvezhették a szabad újvilág lehetőségeit. A Gnózis életszerűen festi meg a kilencvenes évek erkölcsi válságát és létbizonytalanságát. A fiatalabbaknak ajánlom szíves figyelmébe Mező Gábor Leszámolás vadkeleten című könyvét, mely a híres Fenyő gyilkosságon keresztül mutatja be a korszakot, midőn egyik napról a másikra szembesültünk a „szabad kapitalizmus” árnyoldalaival.

A Szfinx az eredendő bűn misztériumáról szól. A szerző nem hisz Rousseau tabula rasa tanításában, az eredendő ártatlanságban, sejti a súlyos titkokat a vasalt ajtó mögött. A szfinx szimbolikája: az isten-ember-állat a titkos tudás őrzője. A Gnózis főhőse fizikai hatalmat adna a költőknek, azaz a szellemi kasztnak, ők a Szfinx. Ezt a rendszert Emlék líraviláguralomnak, vagy szakrális terrornak nevezi. Platón Állama, a filozófusuralom? Hogyan értelmezzük ezt? A modern nyugati civilizációnk lassan a sátánista erők befolyása alá kerül. A versben így hangzik:

E sátániaknak lesz még félnivalójuk, ha a Kozmosz, e végzetszavas súgólyuk hitványságuk miatt végképp eldugul.

A szórakoztató tudatipar, a divat és a könnyűzene az erkölcs végső határait feszegeti, mentális robbanás várható, jönnek a zombik. A szerző ezt már a kilencvenes években megfigyelte, az internet korszak előtt, a VHS videokazetták idején megírta a Warning című groteszk horrordrámáját, melynek fő gondolata, hogy a unalom bűn! A darabban egy gátlástalan háttéripar videóra vett kannibalizmussal szórakoztatja az unatkozók kasztját. Ki az unatkozó? Aki nem tud mit kezdeni az életével, akiben nincsen alázat, áhítat, hála! A Warning tanúságtétel az eredendő bűn keresztény dogmája mellett. A szadista gonoszság pont az anyagi biztonság kényelmében jelenik meg, nem a gyermekkori traumák keltik, egyszerűen jön a semmiből, mint a virtuális részecskék a vákuumkamrában. Az unalom izgalomra vágyik, az eredendő bűn mindenütt jelen van, mint a sötét anyag.

Íme a Nyugat dekadenciájának egyik gyökéroka: a biztonságos jóléti társadalom unalmas vákuumkamra, szórakozás kell, egyre merészebb izgalmak. A kevesebb több? A kicsi a szép? Az egyszerű bölcs? Ezeknek a túlegyszerű igazságoknak a megértéséhez le kéne mondani valamiről.

Az unatkozóból leginkább a kíváncsiság hiányzik. Platón szerint a filozófia kezdete a csodálkozás. A csodálkozásra képtelen, hitetlen nyugati ember tétova unatkozását festi meg a nagy francia kortárs író, Michael Houllebecq regényeiben, melyek komorabb képet festenek a francia civilizáció végpusztulásáról, mint Babics Imre a kilencvenes évek Havanna lakótelepéről. Ez is szépen mutatja, hogy a Gnózis nem csak hazai problémákkal foglalkozik, hanem az egész nyugati élet hanyatlásával, melynek Emlék szerint az oka a hitetlenség. Houllebecq a Megsemmisülni című szomorú, de szép regényében egy rákos férfi életvégi megvilágosodását meséli el. Paul ráébred, hogy vidéken maradt, alacsonyabb képzetségű, mélyen vallásos nővére az egyszerűbb körülményei ellenére is mennyivel tartalmasabb, őszintébb életet él, mint ő, a párizsi csúcstechnokrata vezető. Ráeszmél, hogy elpazarolta az életét, de esendősége felébreszti szélsőségesen feminista vegán-mániás feleségében az igazi nőt, feltámad a kiszáradt szerelem a megsemmisülés árnyékában. A Megsemmisülni regénycím burkolt utalás arra, hogy a hívő ember nem fél a haláltól, hanem tudatosan készül reá, hiszen a tanítás szerint a lélek nem semmisülhet meg, mint a test! Jól bevásároltunk a tudományos materialista világképpel, lemondtunk egy örökéletről, cserébe meghosszabbították néhány esztendővel a földi szenvedésünket. A Gnózis történetében a főhős elmenekül a Havanna káoszából egy bakonyi kisfaluba. A természet közelsége Isten közelsége. A gnózishoz nem csak a könyvek, de az egészséges fizikai munka is elvezethet, és az áldott anyatermészet csendes szemlélése.

A hitetlen, unatkozó ember portréját, a kényelem biztonságának dekadenciáját páratlanul ábrázolja J.K. Huysmans, XIX. századi francia szerző A különc című regényében. A különc egy hatalmas vagyont örökölt arisztokrata, ki csak hóbortjainak él: színek, illatok, ízek, kéjek, divat és hatalmas sznobizmus tölti ki unalmas napjait, már nem a világnak, hanem önmagának pózol. Eszébe nem jut, hogy hasson, alkosson, gyarapítson, embertársai szenvedésén enyhítsen, vállalkozzon, családot alapítson. Úgy záródik éntudatára a világ, mint a fekete lyukra az eseményhorizont. És ez az ostoba ember a szecesszió korának példaképe lehetett, mint manapság a celebek. Kosztolányi Dezső maga (!) fordította le a regényt, amelyt ma már unalmassága miatt nehéz elolvasni, mégis fontos mű, mert megrajzol egy személyiségtípust a hanyatlás korának kezdetéből. Bezzeg a Gnózis eposzhőseit nem ilyen fából faragta a költő! Emlék az egész glóbuszt akarja megváltoztatni, spirituális forradalmat tervez, valami társadalmi láncreakciót szeretne előidézni. Nincsen idejük unatkozni, nagy eszmék lobogásában tesznek-vesznek a lakótelepi káoszban, mint Puccini bohémei a párizsi padlásszobában. Ez a társadalmi láncreakció tulajdonképpen lehetséges a káoszelmélet szerint, de a Szfinx vers üzenete, hogy először önmagunkban kell az igaz utat megtalálni, és csak azután szabad megkísérelni a világ megjavítását:

‒ Benned még sok szörnyű dolog van, s ha majd a legbelső törvény lángra lobban, bizony, pórrá ég kimunkált jellemed.

Eleget szenvedtünk már a múlt évszázadban „a meg nem gondolt gondolatok" ország-világ áttervezéseitől. Utópiák romjai között élünk a Havanna telepen, vagy egy luxusgettó lakóparban. A régiségben az őstradíció lélekhidat ívelt múlt és jövő, élet és halál közé, de a mai embernek alig van már történelemtudata, egydimenziós jelenben él. A Gnózis és a Szfinx vers számon kéri a Havanna népén és az egész magyar civilizáción az Isten-tudatot. Nem lehet pontosan meghatározni Emlék hitét, a Szfinx a zsidókeresztény eredendő bűnről szól, de a Gnózis visszatérő motívuma a reinkarnáció, mely kívül esik a keresztény dogmákon, eretnekség. E sorok írója évekig a Buddhista Főiskolán kitűnő tanárokat hallgathatott, kik érzékeltették a reinkarnáció fogalmának végtelen komplexitását. Azt csak a naiv népi vallásosság képzeli, hogy az ember személyes lelke újjászületik. A lélek a Szanszárában vándorol, szenved, hajtja az életszomj, de önálló léte nincsen. A Nirvána változatlan, a minden létezőben jelenvaló Buddha természet nincs alávetve az elmúlásnak, de ez nem azonos az ember személyiségével. Szfinx talányát, ha most nem, talán a következő életedben megérted! A kereszténység az egyszerű emberek számára adatott, a buddhizmus inkább filozófia, mint vallás. Illyés Gyula csodálatos Arc és tükör című versét a Tibeti Halottak Könyvéből vett idézettel nyitja:

„Amint egy lény az öntudatára ébred, a tér tudata is fölébred benne. Aki a tér végtelenségét fölismeri, fölismeri öntudata végtelenségét is... E két végtelenség ugyanis azonos... Ez az élmény vezet el minden tudat eredetéhez, a Dharma Dhatuhoz, mely osztatlanul mindent átfog, akár maga a tér..."

A Gnózisban a hit és a filozófia egyformán fontos, a gnosztikusok, a korai kereszténység eretnekei a hittel egyenértékűnek tartották az üdvösséghez vezető úton a tanulást és a gondolkodást. Mint a nagyharang, úgy konganak ezek a Babics sorok:

Mind szabadok a DNS-láncra vertek, lényük mindannyiunkban ugrásra kész.

Ezt a két sort sokféleképpen értelmezhetjük, de a legegyszerűbb magyarázat az, hogy genetikai adottságaink nem határozzák meg teljesen sorsunkat. Légy kíváncsi, éber, ne unatkozz, légy szabad, mert, mint a Warning bizonyítja, az unalom a bűn nyoszolyája.

az istenteleségtől felforr a vérem, s csak tombolnék, mint a többi megveszett

Valaha nem létezett az ateizmus, hisz józan paraszti ésszel is fölfogható, hogy a lét önmagában is csoda; a megégetett manicheusok, boszorkányok, táltosok, katárok, bogumilok, protestánsok is hívők voltak. A jakobinus diktatúra idején, a kifosztott Notre Dameban trónra ültették a józan észt jelképező színésznőt, de egészen a XX. századi tudatipar kifejlődéséig az istentagadás nagyvárosi „értelmiségi” különcködés volt. Láttam Amszterdamban gótikus templomot bevásárlóközponttá átalakítva, tolták benne a guruló kosarakat; mélységes mély Merülő Saturnus-kori szomorúságot éreztem. Tudományhit mintha összejátszana a fogyasztáshittel. Csak a tested van, a testeddel vagy azonos. „My body, my choice.” Jönnek a zombik, kékhajúak, orrukban karika, az arcuk is össze van tetoválva, szabadságnak hiszik a totális irányítottságot. A megsemmisüléstől való rettegést egyre erősebb, pénzért vehető ingerekkel kell elkábítani. A Szfinx vers kategorikus imperatívusza: Nem vagy DNS-láncra verve, kötelességed felismert szabadságoddal élni.

Visszavarr ma még minket a fénykúp-palástra a karma rossz gombként

Babics Imre nagyon kíváncsi írástudó, képeit, metaforáit gyakran a természettudományos műveltségéből meríti, mint Juhász Ferenc. A fénykúp-palást a relativitás elméletben használt, Minkovsky-féle, mozgó koordinátarendszereket megjelenítő geometriai rendszer eleme. Ha egy test a fénykúpon van, akkor v=c fénysebességgel mozog, ami anyagi test esetében lehetetlen, mert ott az idő megáll, és a vektorirányú kiterjedés zéró. A karma szintén rendkívül összetett fogalom, a függő keletkezés, oksági láncolat, a lélek vándorlása újjászületéseken át. A rossz gomb az elmúlás entrópiáját jelenti, az öregedést, az idő múlását, mely majd megáll a fény-kúpra varrva. És ez csak egyetlen metafora! Babics Imre nem szürrealista költő, mert a szürrealista költészet lényege az automatizmus, a tudatos komponálás kikapcsolása a tudattalan felszabadítása céljából. Ez a filozófiaköltészet nagyon tudatos. A szóképek, hasonlatok megfejthetőek, mint a Szfinx talánya. Ez a költészet nem posztmodern, mert mindig egy abszolút igazságra hivatkozik. Nem idézőjelben beszél, nincs itt iróniának álcázott megvető gúnyolódás, de keserű, őszinte magyar humor van. Nem avantgárd, mert szigorúan klasszikus formákat használ, daktilusok, spondeusok, jambusok hibátlan rendje, olyan, mint a jó földműves áldott keze nyoma, nem véletlenül kelnek életre a sorok. Nem ösztönös őstehetségből ír, tudatos, képzett alkotásai tisztelik az olvasót. Mint a régiségben, a művész legyen a szépség papja! De mit jelent a szó: szép? Kant szerint, ami érdek nélkül tetszik. Spinoza szerint szép az, aminek érzékelése örömet szerez, és az öröm nem más, mint amikor a lélek alacsonyabb tökéletességi fokról magasabbra lép. Ezekhez az egyszerű felismerésekhez nem is kellene nagy filozófusnak lenni, minden székely hímzőasszony és faragóács számára magától érthető. De a kortárs művészet miért lett „háború a szépség ellen” Sir Roger Scrutont idézve? A Babics Imre költészetének visszatérő motívuma az elcsúfított világ siratása. A Szfinx zárósorai:

visszhangozzák majd egek, földek, vizek:

én állok melléd a teljes szétesésben.

Mint az Úr hangja az Ember tragédiájában reményt adnak a küzdéshez.

„Gnothi seauton ‒ ismerd meg önmagad!” ‒ e fölirat állott a Delphoi jósdán. A korai kereszténység eretnek csoportjainak gyűjtőneve a gnoszticizmus, követőinek élő kapcsolatuk volt a keleti vallásokkal, s még emlékeztek Platón és Püthagorasz reinkarnáció-tanítására. Akadémosz ligetében, Platón iskolájának kapuja fölött volt olvasható: „Csak az léphet be, ki járatos a geometriában.” A gnózishoz is csak a beavatottak juthattak, és ez ellentétes a kereszténység tanításával, mely szerint az isteni kegyelem ingyen mindenki számára hozzáférhető legyen. A Gnózis könyvcím, azt üzeni, hogy bizony csak a választottak számára íródott, ez ellentmondásában van Emlék világmegváltó líraviláguralom, spirituális forradalom elméletével, melyet a civilizációnkba jókor, jóhelyen beoltott líramémekkel akar elindítani. Az összeesküvést szervező Emlék szenved a már meglévő összeesküvésektől, a kultúra korrupciójától.

Az eposz 399. oldalán olvashatjuk ezeket a 1997. januárban írt, hullámzó daktilusokat:

… Hol vannak a szellemi társak? Akadnak még e világban? S hogyha akadnak, tudnak-e rólam?... Meglehet, ők olyanok, mint Béla: a terveimet rég ismerik, épp ezért a személyemről nem akarnak hallani, ostoba, agresszív magyar, ezt a mitugrászt nem vesszük be szövetségünkbe. A szelleme hozzánk nem méltó, és képességei sem, s az a bárgyú terve a líraviláguralomról szánakozást kelt. Durva elítélendő módszereit kinevetjük. És a világ sorába sosem szólhat bele, azt mi nem hagyjuk, hisz nincs beavatva.

Ki ez a „mi”? Ki szól itt? A láthatatlan, nemlétező hatalom? Beavatás? Milyen sötét misztériumba nincsen Emlék beavatva? A szerző a fenti sorok szerint már a kilencvenes években is teljesen tisztában volt azzal, hogy a kultúra ugyanolyan fontos stratégiai ágazat, mint a kőolajtermelés, vagy a hadiipar. Miképp a középkorban a föld jelentette a hatalom forrását, ma a posztindusztriális társadalomban a mentális mezők leuralása. A művészpályán minden sikernek oka van. Ismerek olyan „költőt”, a Magyar Művészeti Akadémia tagját, ki arról írt „költeményt” hogy megette a végbélkúpot! E bizarr közállapotok a kultúrában nem magyar sajátság, az egész hanyatló nyugati civilizációra jellemzőek. Ahogy kivesznek az illemszabályok a hétköznapi érintkezésből, úgy vész ki a szépség a művészetből. Barcelonában, Gaudi városában roppant acélkockabeton felhőkarcolók harsonázzák a világvégét. Az új Néprajzi Múzeumunk sem hungarikum, ilyen a nemzetközi modernizmus. Talán nem véletlenségből adta a Gnózis szerzője, aki még hisz a szépség hatalmában, az eposz főhősének az Emlék nevet?

A Gnózis akárhol kinyílik, a hullámzó hexameterek mindig valami különös rejtvényt dobnak fel:

Ellenidő-buborék: amiképpen a vérbe kerülvén csöpp levegő a keringését megszünteti annak, éppúgy bármilyen ellenidő-buborék az Időnek áramlását képes megszüntetni az ember létérzékeiben.

Ezt a gombot hogy varrjuk föl a fénykúp-palástra? A szubjektív időélményt jelenti az ellenidő-buborék. A Szfinx összetörte a DNS-láncodat, fölfoghatod tenyeredben a végtelent, s egy percben élhetsz évezredet, William Blake szavait idézve. Milyen meditációs élménnyé válhat ez a megfejthető költészet.

Az 581.oldalon nyílt ki:

Az ám, de ha jól belegondolsz, egy negatív kör. Egy negatív kígyó harapása saját, sohasemvolt farkán mégis. A kör pedig isteni forma, hisz Isten egy kör a Semmiben: ott, hol a Nincs Van, az Úr csak egyetlen kör lehet. És e körön belül ott az a Semmi, amit mi hívunk Semminek, és agyal s démon. E Semmi teremtett lények Semmije, érzi az állat is, és a növények, ásványok. S e körön kívül pedig ott van az Isten Semmije, és a Teremtőnk attól visszariad. S kör, védekezésül mintegy. A Mindenből vonal így lesz Mindennélküliben, vagyis Istentől idegenben.

Íme a szakrális geometria csodálatos megfogalmazása! Ez a szellemiség alkotta a piramisokat, a katedrálisokat, a sztúpákat, Minotaurus labirintusát és a göcseji parasztházat. Ez a szakrális geometria ott van Bolyai János Az abszolút tér geometriája című főművében is, mely az egyenest úgy határozza meg, hogy egy kör, melynek sugara végtelen. Ha kör, akkor önmagába visszatér. Zarathusztra a Törpének azt mondja: „Látod? Minden egyenes görbe.” A méd mágus köpenyébe bújt, világbajkeverő lángelme a végtelen egyenes=kör analógiával szemlélteti az Örök visszatérés csodálatos gondolatát, mely teljesen megfeleltethető a keleti vallások körkörös idejének. Emlék, az eposzhős magát az egész világot akarja megérteni hatalmas szellemi energiáival, Nietzschéhez és Bolyaihoz méri magát. A múlt században bebizonyosodott, hogy a tér valóban görbült, GPS sem lehetne a Bolyai-Lobacsevszkij-Rieman geometria nélkül. Lehetséges, hogy Emlék elmélete is egyszer ekkora változásokat hoz majd a világban?

A Szfinx című vers önmagában is nagyon szép, de csak a Gnózist elolvasván lehet igazán megérteni, miről szól, mi lehet a titkos tudás, amit a szárnyas istenemberállat csudalény őriz?

A 800 oldalas kötettel meg kell birkózni, mert a nagyon tömény filozófia-költészet gyakran megnehezíti a történetkövetést, mégis prózai szempontból is érdekes olvasmány. A szerző érzékletesen jeleníti meg a különböző rétegek, csoportok szlengjét, a pesti vagányok és cigány bűnözők beszéde igen életszerű. Csudálatos mesekalandok között vándorol az olvasó, de mindig kapcsolatban van a szöveg a való élettel.

Egy sor a Gnózis utolsó lapjáról, a szonettkoszorú mesterszonettjéből rosszul esett nekem:

Magyarországot nem tekintem hazámnak.

Babics Imre költészete ma már a magyar magaskultúra szerves része, ne akasszuk fel a királyokat, tiszta szívvel, ha kell, ne öljünk embert is! A könyv létszemlélete sokkal közelebb áll a tradicionális, mint a liberális posztmodern gondolkodásmódhoz. A pátosz, az emelkedett hang, és a formai fegyelem, a hexameterek pszichedelikus tengerhullámzása, ezek mind hagyományos értékek. A művészet hatalma a legcsúnyább dolgokat is széppé tudja varázsolni, egy Babics Imre versben még a „hullámzó gyárfüst” is széppé válik. A költő ajánlásában nem ígér könnyű olvasmányt:

Ezt a könyvet kevés embernek ajánlom. Nem is ismerem őket. De el kell jönniük, különben „csak” Istenért éltem.

Ez hasonlít a Zarathusztra ajánlásához:

Könyv mindenkihez és senkihez.

A Bibliát sem szokás egyszerre elolvasni. Ez az eposz olyan részletgazdag képözön, mint Gaudí Sagrada Familiája, és hasonló áhítatot fejez ki. A szecesszió korában visszaköszönő gótika, ismét visszatért a posztmodern kilencvenes években? Makovecz Imre, a magyar Gaudi, akit volt szerencsém személyesen ismerni, ezekben az esztendőkben alkotta legjelentősebb remekműveit. „Egy új mitikus világkorszak jő” ‒ mondta sokszor. Ez az életérzés a Gnózisban is megvan: a várakozás, a sok szenvedés között gyakran megcsillan a reménykedés.

Szeretettel ajánlom a fiataloknak, kik még nem éltek ezekben az átmeneti esztendőkben. A mi nemzedékünk 1989 előtt még filozófia helyett „világnézetünk alapjai” tantárgyat tanult a középiskolában, s aki bekerülhetett a felsőoktatásba, munkásmozgalom történetet és tudományos szocializmust magolhatott. Nagy értéke a könyvnek, melynek csatolt függelékében található a Szfinx című költemény, hogy a kaotikus közállapotok gyökérokának nem a politikát, hanem az istentelenséget jelöli meg. Ez a lényeg, a huszita szekértáborok szellemi polgárháborúja már csak következmény. Meditációs objektumnak, betűmandalának is tekinthetjük a művet. A végtelen hexameterek tengerhullámzása valami révült tudatállapotba, sámánrepüléshez hasonlatos jóga-szamádhiba ringatja az elmét, és ekkor nem jelent nehézséget a történetkövetés, és nagyon élvezetes a művet így olvasni. Az elsuhanó képek verssorok, mint levelek közt a napfény játéka, ráébresztheti az olvasót, hogy a filozófia nem egy nehéz tantárgy, hanem mindenütt jelenlévő hatalmas kérdőjel. 

---

Felhasznált irodalom:

•        Babics Imre: Gnózis Napkút Budapest 2013.

•        Babics Imre: Dérkristályok Növekvő Sóhajából 2024. Napkút Budapest

•        Babics Imre: Sztármajom többszörös alkonyatban 2015. Napkút Budapest

•        Babics Imre: Kék ütem lovagja 1989. Magvető Budapest

•        Görög drámák Európa, Budapest. 1976.

•        Martin Heidegger: A műalkotás eredete 1990. Európa Budapest

•        Friedrich Nietzsche: A tragédia születése 1992. Európa Budapest

•         Szép versek 1965. Magvető Budapest

•        Mező Gábor: Leszámolás vadkeleten 2025. Századvég Kiadó Budapest

•        Sigmund Freud: Mózes és az egyistenhit

•         R. A. Moody: The Light Beyond 1988. London

•         René Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei 2023. Kárpátia Budapest

•         Pécsi Sándor: Dérkristálysóhaj Babics Imre filozófiaköltészete Napút Online, Szilaj Csikó, Muravidék

•        Pécsi Sándor: Milyen szörny ragadja el a gyerekkort? 2012. Muravidék, Szilaj Csikó

•        Michel Houllebecq : Megsemmisülni 2023. Magvető Budapest

•        Joris-Karl Houysmans: A Különc Fordította : Kosztolányi Dezső (!) Lázi Kiadó Budapest 2020.

•        Fritjoff Carpa: The Tao and the Modern Physics CA. Berkely 1986.