A túlélés tündérei (Dienes Jenő Attila elbeszélése)

Egy hóbortos ember nehezen talál magának elfoglaltságot a napok forgatagában. A kiruccanás egy örökkévalóság, szenvedés, önsértő provokáció. Időnként mégis menni kell, parkolni, pénzérmét keresni, jegyet venni az inaszakadt futásban. Mindig ugyanaz a börtönséta, nyikorgó talicskázás, harc a beragadó tragédiás kerekekkel.

Másoknak ez a szabadság, a báliszezon, amikor teleszórhatják a bevásárlókocsit mindenféle vacakkal, közben égnek áll a hajuk az idegesítően monoton zenére, mindenütt műanyag padló, fölötte Van de Graaff-generátor, amitől föltöltődik a központi idegrendszerük, mohón isszák a bódító szavakat, lehet pakolni, megnyílt a négyes kassza!

Komoly, szép napok köszöntöttek ránk, Mirigyes tündérmesék. Botorkáltunk a megálló felé. Abban az óvatlan pillanatban toppantak elénk az ismeretlen mimikával tátogó csokiemberek, kóbor föníciaiak, prozeliták, kiskutyák, az összes büdösök. A farkukat csóválták, annyira valószerűtlenül lihegtek, hogy szinte nem is voltak itt...

„Azok a kemény telek”, mormogták folyton, közben csöpögött róluk a plázaharmat. Itt a lehetőség a csodára, a technokrata illúziónak aláfűtöttek, tüzesen sistergett a nézőtér - mi lehet ez? Egy furcsa előadás.

Látod, eljöttünk megint…

Hiánytalanul megérkezett a télből a tavasz. Körbekukkantott, fodrozta a tócsákat, az elbillent fenyőt, ami szétszórta tűit. Hol vettétek? Mit lehet erre felelni? Loptuk. Nem vagy normális! Csak vicceltem. Szemérmetlenül a ráncokban, az ősz hajcsomókban, a díszlet mögötti lottyadékban turkáltunk, aztán előhuppant a semmiből. – Ejha, ez ám a fa! Nem karácsonyfa, csak villogó illúzió, illatok nélküli pixelgrafika. Ez már szakmai ártalom, gondolta, utálta a beszélgetést, a jópofázást, a vesződést a civilekkel, a délutánosokkal, akik mindenhonnan elkésnek.

Az ünnep eklektikája vicsorgott rájuk, a villogó műanyag szarokból táplálkozott a végítéletcirkusz. Az izzósorban tőgymeleg paksi amper mocorgatta a fényeket. Lakatlan szigeten élni, gondolatok nélkül, permanens csobogásban ‒ erre fókuszált, mégis előre lépett, majd visszahőkölt a negyedik sorba, onnan szemezett. Alaposan félreértelmezte a párbeszédet, a díszletet, a szereplőt. Egy csúzli kavicsát lőtte el a suhanc, Johannes Smith & Wesson. Remek hangeffekt csörrent, még jó, hogy nem a szemünk világába, csak végigsüvített a színpad fölötti semmiben. Sok volt ez az első felvonás. A szellemi létmódnak van valami különleges vonása, amely a bűn elkövetése után a megátalkodottságban mosolyog vissza. Megállt a menet, a lehetőség csurig telt, már nem tudták, hova csöppentek. Talán nézegessünk óriásplakátokat, vagy a homokozóban felejtett gyerekhúst, töprengtek. Nem azért jöttünk. A bukott angyaloknak, a csábításnak engedve, szemérmetlenül pásztázták a telepi ribancokat, a nézőtéren ez nem paráznaság, mindnyájan vétkeztünk a második adandó alkalommal, aztán ahányszor csak lehetett. Helló Jézuska, kezdődjék a vadulás, a csomagolópapírok szaggatása, a víg szemetelés, a végső idők vallásossága…

Mit énekeljünk? 

Tétova tanakodás kezdődött. Sercegett a tüzes gettószalma, kezét melengette mindenki, senki sem ismerte a régi dalokat. Még várjunk egy picit, talán előugrik valami. Csak az Észak hercegnője, aki a sarokban, egy rozoga hokedlin pihegett, ő volt a romlatlanság toppmodellje. Oldalt szecessziós kontúrok közé kollázsolt mutatós jelenség tűnt fel, testhez simuló hosszú, sötét ruhában, hátul magasan feltűzött fekete hajjal, toronysarkúban feszült, ide-oda nézelődött, lomhán lépdelt, időnként tétován letámasztotta magát. Keleti illatú sportos teremtmény lehetett, otthon maradt az említett hokedlin, borotválatlanságban, ő volt köztünk az elpusztíthatatlan őstermészet, az utolsó anyatípus. Megmentette a helyzetet, a különös bolond világot, ahogy ott vajúdott, titkon jászolba babázott. Felidézte a szél süvítését, a csattogó kertkaput, a gémeskút nyikkanását, gondosan kitakarta a szégyent. Most már mindenki tisztán emlékezett.

Ahogy teltek a napjai, próbálták hírbe hozogatni ezzel-azzal, de ő sohasem járt külföldön, nem ismert repülőtéri terminált. A színiiskolából toppant ide, bármit tudott volna, de amiért fizették, azt játszotta. Megkönnyebbültem, amint ott ábrándozott, a kisbabáját cirógatta. Nagy leszel, egyszer széttárod a karjaidat. Meglátod, megérted az Úr akaratát.

Szülni, élni, ölni, temetni…

Hónapok óta tombolt a sáskajárás. Kényszerből, illedelmességből, vagy csak megszállottságból, a szeretet dicsőségére kopasztották a polcokat, terítették az ócska portékát. A boldogság vágya űzte őket a világ leghülyébb ajándékai felé és most itt gubbasztottak. Megannyiszor, túl az ünnepen, a gyászon, viselkedniük kellett, mert ez volt a protokoll. Izzadtan, öltönybe zárva füleltek a fiúk, életük kalandját fürkészték, időnként finoman felkurjantottak, összenéztek a félhomályban, hogy örülhetnek-e még?

Szemközt a nép kivetülése látszott, a bábok mondandó és gasztronómiai élmények nélkül ülték körbe a mázas tálakat. Néma farkasok voltak, az asztali áldásuk is csak holmi fukar átok, úgy lapultak sunyin egymás mellett, mint üres hurkatöltők, csak a zsíros ujjaik szálazták a combot ‒ hetykén gúnyolgatták a parasztfolklórt, Mária végeláthatatlanul magányos pusztácskáját.

Kopogtattak...

Vártok még valakit? Kik vannak itt, kik nincsenek? Talán a napkeleti bölcsek, villant be a keresztút traffipaxos élménye. Összerezzentek. Pálinkától hunyorítva suttogta az ügyeletes: huszonötezer lesz a pótdíj. Le van szarva, kifizetjük. Kérlek, hagyj magamra! Míly balga statisztika, az összeszámolt idegen szavak kihullottak a kötetből, mérgeskígyóvá változtak, aztán sziszegve csúsztak szanaszét.  Ahogy terjesztették róluk, ösztönösen keresték a hibát, nekiültek többször is elemezni a szöveget. Sehol sem érték utol az angyali bukást, csak a meleg szavak közt kutattak, idegesen krákogtak, pillanatnyi csend lett a színpadon, ahogy lehullott az égből a csapás.

Elképesztő formában van, írták a beharangozóban, mindenki fölkapta rá a fejét, ő pedig zengő hangon mellé énekelt. ‒ Kínos a csend, ha a lelkiismeret vádolni kezd. Ilyenkor próbált kapaszkodót lelni, ismét visszazökkeni a létbe. Nagyon finoman azzal indított, hogy emlékek után kotorászott a kiüresedett lámpalázban:

Élmény volt a nagymama-mosolyú vidéken pihenni. A hangja rezgésében baromfiudvar-hangulat, dohányfüstös vasvillanyél rezgett. Elképzeltük a nosztalgiát, ezt már nem lehetett komolysággal bírni. Gőzölgött a húsleves, rotyogott a lucskoskáposzta, tornyokban álltak a torták, sütemények, a háttérben sárgászöld kocsonya remegett, közben a mezőgazdaság romokban hevert ’90-óta. Feltoltuk a stampedlis poharat, harmadára, ötödére csökkent minden, csodálkoztunk, hogy ezek is KSH adatok? Még sohasem hallottunk róluk... Mindig is gyanús volt a színjáték, amin gondolkodni kellett. Jó színházba járni hattyúszállta távol égből, de jó a könnyed pihentető is, a beléndek nyugalom, mintsem uniós támogatásokból levonni a mezőgazdasági termelés visszaesését.

Álom, álom, Édes álom, Szállj a csendes föld fölé, a nettó EU-s bevételek és A VÉGSŐ EGYENLEG legyen egy alternatív történelmi ítélet:

 ~ 49 000 milliárd forint mínuszban vagyunk. Előkelő helyen végeztünk a balfácánok olimpiáján.

Az előadás közben óvatosan becsukta a szemét, befogta az orrát, mély lélegzetet vett, majd pumpálni kezdte az agyát, hogy semmit se halljon a végeláthatatlanul unalmas cincogásból. Fáradt volt, majdnem elaludt. Az égő lenne, gondolta, inkább úgy maradt, kissé előre dőlve. A jövő imaközössége műélvezettel bambult, most már rémülten várakozott. Fáziskésésekkel olvasták a kivetítő kövér betűit, nem értettek belőle egy árva kukkot sem. Szimbolikus kellékek között tapogatózott az értelem és az ösztön, igyekeztek szabadulni a barbár szorításból, de lassacskán elillant az öntudat, belenéztek a tükörbe és magukba szerettek. Lehetne beszélgetni is, esetleg ihatnának egy jó pohár bort, gondolták. Elindultak hát kifelé, a költő, az énekes, a szobrász, a táncosnő és a festő. Egyikük lehajolt, fölvette a cigarettacsutkát, bedobta a csatornafedél nyílásába, aztán imádkozni kezdtek.

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,

szenteltessék meg a te neved;

jöjjön el a te országod;

legyen meg a te akaratod…