top of page

A. Túri Zsuzsa: MADÁRHANGON (Nyerő vers az Áprily Lajos versenyen, 2018)





A. Túri Zsuzsa (Budapest, 1971. július 30. –) költő, író, műfordító, tanár, az AB-Art Kiadó szerkesztője. Régóta Genfben él. Gyerekkora óta ír. Eredeti szakmája francia szakos tanár.

Gyimóthy Gábor küldeménye

Utánközlés a szerző hozzájárulásával


(Gyönyörűen fájdalmas – vagy akár: fájdalmasan gyönyörű – vers; a Szerk. kéretlen megjegyzése)






MADÁRHANGON 
(Nyerő vers az Áprily Lajos versenyen, 2018)

Vadászkastély.

A kertkapu zárva.

Az őr keresztrejtvényt fejtve várja,

hogy csöngessen már valaki végre,

kit beenged s leültet egy székre,

kivel beszélgethet is talán egy kicsit

addig míg odafent egy nővér majd kinyit

egy ablakot,

s lekiált: „Hé, mondd, sokan vannak ott?

Kezdődik a látogatás, gyorsan,

küldd fel őket, egymás után sorban,

de ne egyszerre, Ferikém, kedves,

nyitva már az elsőn a százkettes!”

És nyílik a kapu.

Engednek. Belépek.

Lárvaszerű arcok

itt-ott:

dermedt képek.

Márványlépcső.

Visszhang.

Csendesek a termek.

Itt az időspirál

Átfordul, megdermed.

A százkettes...

(Sóhaj).

Dideregve látom,

ahogy ül mereven a rácsos vaságyon.

Ráncos arc.

(Fáj a csend).

Kihúnyt szemekben kékség.

Beszélnék, de elnémít a kétség.

Mosolyog.

(Mit nézhet mögöttem?

Érti-e, hol van s én miért jöttem?)

Valaha madárhangon kacagott,

és dallal köszöntötte a napot,

turbékolt a nevetése: senki

azóta sem tudott így nevetni...

Sokáig azt hittem visszatérhet,

nem másolat ő, nem is kísértet,

furcsa lét, azt mondták jöjjek, hátha

ráismer rajtam a zöld kabátra,

hisz övé volt valamikor régen,

megismeri a hangom, a léptem,

így is lett,

(vánkosa fehérlett),

rám nézett és lepergett az élet,

visszafelé sodródva egy kába

rég elsüllyedt, újraszült világba,

gyógyszerek közt ülve bábu-testtel

felém nyúlt kiszáradt ág-kezekkel:

„Életem, a tanulás mondd, hogy megy?

Végülis az iskola, az mindegy,

mikor mész már végre férjhez, azt mondd,

senki sem akar öreg menyasszonyt!”

Azt mondta az orvos, hogy nem szabad

szólni, hogy a szívem majd megszakad,

nagyanyám már repdes az időben,

ifjú leányt lát a felnőtt nőben,

saját sorsát füstként, gomolyogva

ráfújva az üres mosolyokra,

s ha egy-egy arc néha beszivárog

megzavarva ezt a torz világot,

nem szabad az igazságra vágyva

javítgatni, mert úgyis hiába...

Távolodik. Teste, mint a kígyó:

rejtőzködő, önmagát szorító,

távolodik, átszáll időn-téren,

s eszembe jut, hogy valaha, régen,

mikor engem feszített a bánat

tündérmesékből szőtt nekem sálat,

örökkévaló volt minden játék,

bújócskázni hívott minden árnyék,

s nevetése tiszta dallamára

nőttem föl, csak a szépet látva...

Most az ág-kéz, meg a bárgyú mosoly.

Neki tán szabadság, nekem pokol.

Homályos az üvegfal közöttünk,

így kell egymástól hát elköszönnünk?

A ragaszkodásnak nincs alakja.

Csak testének az ágyhoz ragadva,

s hajának, a füléhez tapadva...

Rézsútosan hullva a falakra

az ablakból nyeszlett fény szivárog,

mixel több párhuzamos világot,

ő csak ül, a szája félig tátva,

ő csak néz, de mintha mást látna,

szemében üresség, halál, árnyék,

nincs többé az, kihez visszajárnék,

büntetés ez, hogy itt van, bezárva,

az elmúlással így szembeszállva

feleslegesen...

Börtöncella ez, s benne ő, árva.

Akárcsak én, ágya előtt állva.

Nemsoká elköltözik a mélybe,

kínok ütemére, a lágy éjbe,

érintés nélkül híg a szeretet,

mennék, de fogom az ág-kezeket.

(Zuhanunk együtt, a fal meredek,

fázom, bennem kristályos csend remeg...)

Aztán csak

megyek, lassanként leszáll az este.

Mondogatom halkan: „csak a teste”

van odabent, hervadásba halva,

lelke messze gurult, mint egy alma,

erős leszek, hajnal-szülte álom,

a léten túl újra megtalálom

azt ki volt.

Nem kell csoda, varázslat,

ragaszkodás kell, emlék, alázat.

Valahol vár. Nem tűnt el örökre...

Megnyugszom.

És nem vágyom most többre.












157 megtekintés

コメント


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK