A. Túri Zsuzsa: MADÁRHANGON (Nyerő vers az Áprily Lajos versenyen, 2018)

A. Túri Zsuzsa (Budapest, 1971. július 30. –) költő, író, műfordító, tanár, az AB-Art Kiadó szerkesztője. Régóta Genfben él. Gyerekkora óta ír. Eredeti szakmája francia szakos tanár.

Gyimóthy Gábor küldeménye

Utánközlés a szerző hozzájárulásával

(Gyönyörűen fájdalmas – vagy akár: fájdalmasan gyönyörű – vers; a Szerk. kéretlen megjegyzése)

MADÁRHANGON 
(Nyerő vers az Áprily Lajos versenyen, 2018)

Vadászkastély.

A kertkapu zárva.

Az őr keresztrejtvényt fejtve várja,

hogy csöngessen már valaki végre,

kit beenged s leültet egy székre,

kivel beszélgethet is talán egy kicsit

addig míg odafent egy nővér majd kinyit

egy ablakot,

s lekiált: „Hé, mondd, sokan vannak ott?

Kezdődik a látogatás, gyorsan,

küldd fel őket, egymás után sorban,

de ne egyszerre, Ferikém, kedves,

nyitva már az elsőn a százkettes!”

És nyílik a kapu.

Engednek. Belépek.

Lárvaszerű arcok

itt-ott:

dermedt képek.

Márványlépcső.

Visszhang.

Csendesek a termek.

Itt az időspirál

Átfordul, megdermed.

A százkettes...

(Sóhaj).

Dideregve látom,

ahogy ül mereven a rácsos vaságyon.

Ráncos arc.

(Fáj a csend).

Kihúnyt szemekben kékség.

Beszélnék, de elnémít a kétség.

Mosolyog.

(Mit nézhet mögöttem?

Érti-e, hol van s én miért jöttem?)

Valaha madárhangon kacagott,

és dallal köszöntötte a napot,

turbékolt a nevetése: senki

azóta sem tudott így nevetni...

Sokáig azt hittem visszatérhet,

nem másolat ő, nem is kísértet,

furcsa lét, azt mondták jöjjek, hátha

ráismer rajtam a zöld kabátra,

hisz övé volt valamikor régen,

megismeri a hangom, a léptem,

így is lett,

(vánkosa fehérlett),

rám nézett és lepergett az élet,

visszafelé sodródva egy kába

rég elsüllyedt, újraszült világba,

gyógyszerek közt ülve bábu-testtel

felém nyúlt kiszáradt ág-kezekkel:

„Életem, a tanulás mondd, hogy megy?

Végülis az iskola, az mindegy,

mikor mész már végre férjhez, azt mondd,

senki sem akar öreg menyasszonyt!”

Azt mondta az orvos, hogy nem szabad

szólni, hogy a szívem majd megszakad,

nagyanyám már repdes az időben,

ifjú leányt lát a felnőtt nőben,

saját sorsát füstként, gomolyogva

ráfújva az üres mosolyokra,

s ha egy-egy arc néha beszivárog

megzavarva ezt a torz világot,

nem szabad az igazságra vágyva

javítgatni, mert úgyis hiába...

Távolodik. Teste, mint a kígyó:

rejtőzködő, önmagát szorító,

távolodik, átszáll időn-téren,

s eszembe jut, hogy valaha, régen,

mikor engem feszített a bánat

tündérmesékből szőtt nekem sálat,

örökkévaló volt minden játék,

bújócskázni hívott minden árnyék,

s nevetése tiszta dallamára

nőttem föl, csak a szépet látva...

Most az ág-kéz, meg a bárgyú mosoly.

Neki tán szabadság, nekem pokol.

Homályos az üvegfal közöttünk,

így kell egymástól hát elköszönnünk?

A ragaszkodásnak nincs alakja.

Csak testének az ágyhoz ragadva,

s hajának, a füléhez tapadva...

Rézsútosan hullva a falakra

az ablakból nyeszlett fény szivárog,

mixel több párhuzamos világot,

ő csak ül, a szája félig tátva,

ő csak néz, de mintha mást látna,

szemében üresség, halál, árnyék,

nincs többé az, kihez visszajárnék,

büntetés ez, hogy itt van, bezárva,

az elmúlással így szembeszállva

feleslegesen...

Börtöncella ez, s benne ő, árva.

Akárcsak én, ágya előtt állva.

Nemsoká elköltözik a mélybe,

kínok ütemére, a lágy éjbe,

érintés nélkül híg a szeretet,

mennék, de fogom az ág-kezeket.

(Zuhanunk együtt, a fal meredek,

fázom, bennem kristályos csend remeg...)

Aztán csak

megyek, lassanként leszáll az este.

Mondogatom halkan: „csak a teste”

van odabent, hervadásba halva,

lelke messze gurult, mint egy alma,

erős leszek, hajnal-szülte álom,

a léten túl újra megtalálom

azt ki volt.

Nem kell csoda, varázslat,

ragaszkodás kell, emlék, alázat.

Valahol vár. Nem tűnt el örökre...

Megnyugszom.

És nem vágyom most többre.