Adassék meg a nemzeti kegyelet Petőfi Sándornak! Fuksz Sándor és Patrubány Miklós tisztázó könyve
Előzmény:
Petőfi a mélyállam fogságában. Lehetséges-e fegyverletétel a 200. évfordulón? Varga Domokos György írása – szerzői levéllel kiegészítve
A cikkünk iránt mutatkozó nagy érdeklődésre való tekintettel – a szóban forgó kézirat szerzőinek engedélyével – a Szilaj Csikó elérhetővé teszi olvasóinak a könyv már elkészült I. részét.
Frissítés:
A szóban forgó könyv I. részének közvetlen elérhetősége az MVSZ honlapján: Tetemre hívás – I. rész
„A kör bezárult. Le kell tenni a fegyvert!”
Adassék meg a nemzeti kegyelet Petőfi Sándornak,
legalább születésének 200. évfordulójára!
Írták:
Fuksz Sándor – Patrubány Miklós
BEVEZETŐ RÉSZ
Túl vagyunk immár Petőfi Sándor segesvári eltűnésének 173. évfordulóján, és kevesebb mint öt hónap választ el bennünket nemzetünk legnagyobb költője születésének 200. évfordulójától, de sem születésének, sem halálának helyszínét nem sikerült két évszázad alatt kiderítenie polgári, had-és irodalomtörténészeinknek. Sőt, ma már biztosra vehető, hogy gyalázatos módon, Petőfi Sándor hamvai temetetlenül hevernek valahol Európában! Ez az, ami ellen most felemeljük szavunkat.
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül...
(Petőfi Sándor – Egy gondolat bánt engemet)
A Segesvár melletti Fehéregyháza határában 1849. július 31-én lezajlott csatában eltűnt a forradalom költője, aki a szabadságharcban az erdélyi hadaink parancsnoka, Bem apó oldalán szolgált őrnagyként. Meghalni senki sem látta, holtteste soha nem került elő, sem a harctéren, sem az elhunytak temetésekor. Érthető ezért, hogy sokan voltak, akik kétségbe vonták Petőfi Sándor segesvári halálának hírét. Ám még többen voltak azok, akik elhitték. A legtöbben beteljesülni látták a költőnek az Egy gondolat bánt engemet c. versében saját maga által megjövendölt sorsát. A nép száján pedig terjedni kezdett egy reményhervasztó, önfeladást, lemondást sugalló szállóige: „Eltűnt, mint Petőfi a ködben”. Az 1848-49-es Magyar Forradalom és Szabadságharc vérbefojtása óta eltelt másfél évszázadban a magyar nemzetnek nem sikerült leküzdenie a társadalmát átjáró közönyt. Nem sikerült felkutatnia Petőfi Sándor hamvait, és nem adhatta meg neki a nemzeti kegyeletet. De még a Földön valaha élt, minden egyes embert megillető végtisztességet, a tisztességgel való eltemetést sem.
Petőfi Sándor sorsa mindkettőnket élénken foglalkoztatott, fiatalkorunk óta. Érthető, hogy az 1989-es szibériai sírfeltárás hírére felfigyeltünk. A Kolozsváron élő Patrubány Miklós – a továbbiakban PM[1] – megkérdezte akkori mentorát, Kányádi Sándort, hihető-e Petőfi Szibériába történt elhurcoltatása? A költő azt válaszolta, hogy ez az álhír a társadalmi forrongások, nagy válságok idején mindig lábra kap. Így volt ez az első és a második világháború alatt és azt követően is. Mi sem természetesebb, hogy a kommunizmus végnapjai idején is valakik ezzel tereljék el az emberek figyelmét – fejtegette A bujdosni sem tudó szegénylegény szerzője. Fuksz Sándort leginkább a rejtett gyöngyszemek foglalkoztatták, valahogy így: „A magyar nemzet Petőfi verseivel gazdagította úgy a világirodalmat, hogy arra mindannyian büszkék lehetünk. Arra már kevésbé, ahogyan ezzel a kinccsel sáfárkodunk. Ismert életének mintegy ezer gyöngyszemével alig hat év alatt ajándékozott meg minket. A többit máig a szibériai „köd” rejti szemünk elől, és senki nem keresi őket… Csak foszlányokat sodort – lelkes, többnyire lesajnált, magányos kutatók érdemeként – felénk a szél, és az Akadémia rejtett zugai őrzik a többit, hamisítványnak nevezve azokat. Mintha nem érdemelnének figyelmet még az utánzatok is!
Hét keserves év! Annyi, mint az itthon megélt felnőttkor… Rabság és titkokkal, csodákkal övezett élet, amely krisztusi korban fogyott el, „mint a gyertyaszál”. Ma már száznál is több utóddal megajándékozva a világot. Ahogy a versekre, rájuk sem kíváncsi senki!?...” (FS)
A teljes I. rész itt olvasható:
[1] PM 17 évesen, 1969. július 31-én részt vett Petőfi Sándor fehéregyházi eltűnésének 120. évfordulója alkalmából azon a hősi halottak sírkertjében megrendezett megemlékezésen, amely egyetem előtti éveinek legmeghatározóbb magyar-élményének bizonyult. Felemelő és életre szólóan elkötelező érzés volt a román és szász többségű medgyesi magyar szórványban élő fiatal számára az összesereglett hatalmas magyar tömeg és a megemlékezés fennköltsége.
Kapcsolódó írásunk:
Petőfi a mélyállam fogságában. Lehetséges-e fegyverletétel a 200. évfordulón? Varga Domokos György írása – szerzői levéllel kiegészítve
